Milánói jelmezbál

Kulcsár Attila gondolatai a Milánói Világkiállításra tervezett magyar pavilonnal és a körülötte kialakult vitával kapcsolatban.

A Milánói Világkiállítás nevű jelmezbál 2015 júniusában kerül megrendezésre, jóval a farsangi időszakon túl, de már minden résztvevő készülődik, aki meghívást kapott. A bálon a megjelenés alkalomhoz illő öltözetben kötelező. Ez lehet valamilyen nemzeti viselet, vagy tematikus hacuka, de egyszerű világpolgári öltözet is megteszi egyenruhában, csupán a belépő felmutatása kötelező, hogy látsszon regisztrált a résztvevő. Ebben mondhatják el téziseiket, járulhatnak hozzá a jótékonysági bál sikeréhez. A bál jelmondata: táplálni a világot, energiát adni az életnek. A kiállítóknak, jelmezekkel vagy anélkül, ehhez a gondolatkörhöz kell kapcsolódni, gesztusaikkal, vásári produkciókkal, ahogy egy világméretű látványosságon ez lenni szokott. Magyarország az ember és természet, a hagyományos kultúra és a modernitás kölcsönhatását szeretné bemutatni. Ehhez öltözik a nemzetközi jelmezbálba.

Az építésztársadalom jelenlegi szakmai vitájában mindez elsikkadni látszik, pedig elég nehéz az efféle koncepciót téri keretekbe önteni. A MALOM és az ALAKOR pályázati tervek mégis válaszoltak a kihívásokra.

Mára már a két kiexponált terv kapcsán mindenki összeveszett mindenkivel, mint egy rossz focimeccsen. Mert nem győzött a jobbik. Szidjuk a szövetségi kapitányt, a bírót, a partjelzőt, a játékosokat, az edzőket, és a gyúrót. A szurkolók megengedhetetlen hangnemben becsmérlik egymást, de leginkább a belső hármast, főként a középcsatárt.

De uraim, ez nem foci! És nem is csak építészet.

Mintha csupán egy építészeti seregszemlére kaptunk volna meghívást és félünk, hogy a vetélkedésben alul maradunk. Mert hátha a svájci pavilont Peter Zumthor tervezi majd, mint Hannoverben, az angolt Nicholas Grimshaw, mint Sevillában, és a portugált Alvaro Siza, mint Lisszabonban. De miért akarunk mi ilyen szellemiségekkel versenyre kelni Milánóban, amikor itthon sem dúskálunk hasonlókban, és visszatérve a labdarúgáshoz, – ahhoz hasonlíthatva építészetünket – csoportunkból a selejtezők során nem jutnánk ki Milánóba se.

Olvasva a tervezési programot Magyarország az egészséges élelmiszer, és életmód kölcsönhatását, az élelmiszer-biztonság megteremtését, és a genetikai diverzitás megőrzését szeretné bemutatni. Na, ehhez varrjál gombot! – szokták mondani. Ezeket az elvont fogalmakat a látogatók számára érthető jelképekkel, jelmezekkel fel kell öltöztetni, valami blikkfangos formával, díszlettel, gondolhatták a pályázók. Amit az olaszok és a kínaiak is megértenek. Az egyik terv egy óriási vízimalom-kerékkel próbálta ezt reprezentálni, a másik veteményeskerttel, egy hordó dongái között, vagy mit tudom én. Született egy kortárs divatoktól elhatárolódó installáció, az ötletgazda szerint díszlet, ha nagyon akarom, GMO-mentes szellemiséggel, mely sámánikus hitű tisztasággal akar korának üzenni. Lehet, hogy nem fordítottam elég jól le a jelmezt, de ez nemcsak az én hibám.

Ez idáig minden hozzászóló a választékból az Malom koncepció kikényszerítését szeretné elérni, kéréssel, nyomásgyakorlással, fenyegetéssel, zsarolással. Aztán az ALAKOR koncepciójára próbáltak ráhangolódni néhányan. És voltak akik csak szerepelni akartak a vitában és okosságokat írtak, mondtak – jó esetben a szakmáról – mutatóba a vita ürügyén. De a Kormánybiztos úr megmondta a tutit, a végszót.

Nem szokott sikerülni a szél ellen. Így volt ez a Nemzeti Színház esetében is, és így volt Sevilla előtt a Janáky Lepkeháza kontra Makovecz Imre Harangok háza idején.

Most már arról folyhatna a diskurzus, hogy akkor mi legyen ezzel az ALAKOR-ral. Hogyan lehet ezt a díszletet házzá változtatni. Segíteni kellene Ertsey Attilának. Mire acélból, fából elkészül a sámándob korongja, az édesapja se ismer rá. Az idézett új-kaledóniai pavilon árboc-szerkezete sem volt egyszerű. A Hannoveri Világkiállításon a holland pavilon öt emeleten át mutatta be Hollandiát. A tulipánmezőktől a tetőn, a poldereken át, a szélkerekekig. Ott a természet és a technika volt az EXPO szlogenje, és ez volt az egyik legsikeresebb pavilon, pedig elég iparira sikerült.

Most már azon gondolkozhatnánk, hogy hogyan lehetne ezt az ALAKOR nevű magyar virtust, idézőjelbe tenni. Azzá tenni, aminek készült, installációnak egy kiállításon, díszletnek egy pódium előadáson. A macskaköröm arra is jó, hogy jelezze, nem gondoltuk háznak komolyan, de arra is, hogy elvonatkoztasson épület voltától, amelyet oly sokan kritikával illetnek. Ha ez a sámándobok közötti hordó alakú magyar föld, egy kiállítótérben, egy jelzésekkel operáló csarnokba lenne betolva, senki se érezné pavilonnak.

Mondjuk egy olyan happening-tömegbe, amilyet az MMA elleni tiltakozás idején készítettek molinóból a Műcsarnok homlokzata elé a kritikusok. Mögötte egy kábelháló hozná létre a tér határait. Egy órás munkával a mellékletben láthatóan megmodelleztem egy „idéző jelet”. Biztos lehet ezt másképp is csinálni, jobban is. Most már ebben kellene felülkerekedni egymáson, és a problémán.

Ha valaki csinál valamit, arról már lehet beszélni, így aztán most itt egy újabb csont. Ha nem lesz rá vevő sem Sárkány Sándor, se Ertsey Attila, se Szőcs Géza kormánybiztos úr, se a nyájas olvasó, jó lesz a javaslatom egy archív Megfagyott Muzsikusba, mint korunk és a vita karikatúrája.

Kulcsár Attila