"Mindenre kész, gumicsizmás építészek"

A földalatti beszélgetések 2010/2011-es évadjának második állomáshelye a Szent István Egyetem Ybl Miklós Építéstudományi Kara volt, ahol második ízben is őszintén beszélgettünk az építészoktatásról. Bardóczi Sándor összefoglalója

Az összefoglaló címét is adó definíció a nemrégiben elhunyt Reischl Gábor egy mondatba sűrített meghatározása volt Makovényi Ferenc felé, amikor az hét éve az Ybl küldetésnyilatkozatának megfogalmazását kérte tőle. A kései időpont ellenére imponálóan teltházas beszélgetésen egy erősen, és hagyományosan az épületszerkezettani tudásbázisra építő, gyakorlatias, problémamegoldó típusú építész profilja rajzolódott ki abból, amit a kerekasztal beszélgetés résztvevői elmondtak. Szinte minden megszólalásból érződött egyfajta BME-hez, mint „bezzegországhoz” viszonyított méricskélés, egy erős alma-máter (identitás)tudat, és egyfajta jogosultsági kérdés gerjesztette tisztázatlan konfliktushalmaz.

Szabadságról, egyenesekről, ívekről, perspektívákról
Kiss Gyula tanszékvezető egy csak rá jellemző pörgőséggel prezentálható „rövid, negyedórás bővített mondatban” a tanszék oktatási filozófiát bontotta ki, amelyből elsősorban az volt leszűrhető, hogy az oktatási program során szinte kisbicskával farigcsálják le a tanárok azokat a sarkos mérnöki éleket a diákokról a Településmérnöki és Építészeti Tanszéken, amit a többi tanszék „mérnökség” terén beléjük sulykol. Az a cél – mondta – hogy a tanszék ne rögtön számítógép mellé ültesse a diákokat, hanem azok szabadkézi rajzzal kezdjék a tanulmányaikat, és a kis lépték felől a városi felé közelítsenek. Részben tehát igyekeznek a „kockalétből” a „boldog gyermeki szabadság” felé utat mutatni, de teszik ezt már egy komoly mérnöki háttér mellett. Másrészt pedig a részekből felépített egész, az egyszerűből a komplex felé tart a gyakorlati problémamegoldás iránya a képzési struktúrában. Eközben felszabadítani kívánják az inspirációt, és oldott légkört biztosítanak a diákoknak. Kiemelte, hogy a szabadkézi rajznak akkora jelentőséget tulajdonítanak, hogy nem ritka a pedagógiai célzatú buktatás sem. Az első precízen célzott fricska itt érte a BME-bezzegországot: Kiss nem kevés szarkazmussal állította, hogy az Ybl-ön nem fognak azért buktatni, mert valaki esetleg íves vonalat is le mert rajzolni. A tanszékvezető hangsúlyozta, az épületszerkezeti tudás emeli ki az Ybl-t az átlagból, amihez azt a pluszt szándékoznak még hozzárakni, hogy a „végtermék” egy „nem esztétika mentes szakember” legyen.

Makovényi Ferenc dékán egy európai és egy kamarai perspektívából indított. Szerinte az európai képzések szinte mindegyike „elsírja Bolognát” egy-egy nemzetközi konferencián, azaz nehezen nyelik le a Bsc-re és Msc-re szakított képzést egy olyan tradícióból gyökerező képzésben, ahol eddig hagyományosan az „építész, mint generalista” jelent meg.  A lengyel helyzetet kivesézve mutatott rá, hogy a Lengyel Építész Kamara a Bsc-n végzetteket nem integrálta a kamarába, ám a dolog a visszájára csapott, mert a Lengyel Mérnöki Kamara ezt helyettük megtette, és mire ocsúdtak, addigra a Mérnöki Kamara 1500 m2-ig terjedően már megadta a Bsc-n végzetteknek az építész tervezői jogosultságot. Kitért arra a Kelet-Európai „numerus clausus”-ra is, amely a Bsc-ből az Msc-be csak a hallgatók 30%-át engedi át, míg Ny-Európában nincs ilyen megkötés.

Makovényi, mint a MÉK alelnöke, és a most felállított MÉSZ-MÉK Oktatási Bizottság elnöke azzal a feltétellel vállalta ezt a feladatot, hogy a MÉK lépéseket tesz az építész irányító szerepének visszaszerzésére az épületeket érintő tervezési, kivitelezési és ellenőrzési folyamat minden szegmensében. Az Ybl-ön is ezt a szemlétet tartja irányadónak. Ezek mellett méltatta azt a még Vargha Mihály főszerkesztő által elindított kezdeményezést, amely most körbejárja az építész képzéseket az országban.

Pólusokról és struktúrákról
Turányi Gábor óraadó tanárként saját skizofrén helyzetének adott hangot, hiszen két olyan képzésben veszt részt tanárként (az Ybl-ön és a MOMÉ-n), amelyek megfogalmazása szerint az építészet tanítás két markáns pólusát jelölik ki. Az Ybl-t e sajátos külső-belső viszonyból fakadóan úgy láttatta, mint olyan magas minőségű építészeti gondolatok közvetítőjét, ahol az itt végzett hallgatóknak csak egy töredéke tudja majd teljes egészében hasznosítani az itt kapott tudást későbbi szakmagyakorlása során. Annak a véleménynek adott hangot, hogy a sokszor szidott túlképzés és diplomagyár nem feltétlenül csak negatív hatásokkal jár egy ország tekintetében, mert fontos, hogy egy országnak sok építész polgára legyen, akik adott esetben nem feltétlenül végzett szakmájukat gyakorolják majd.

Papp Linda hallgató kiemelte az Ybl gyakorlatorientált képzését, mint pozitívumot. Viszont egyik oldalról a hatalmas hallgatói leterheltségnek adott hangot, ami nyomás alatt tartja a hallgatóságot, másik oldalról pedig a már első évfolyamtól igényelt komplexebb feladatokat hiányolta a képzésből az „ízekre bontott tantárgyak” helyett. Néhány tantárgy esetében a korszerűsítést szorgalmazta, felvetette például, hogy senki nem érti, miért kell a XXI. században a széntüzelésű kazán rendszerekről tanulnia a hallgatóknak.

Makovényi ezzel kapcsolatos reakciója igazat adott a kritikának, de ezzel együtt jelezte, hogy az egyetemek karokból és tanszékekből állnak, amelyeknek részérdekei egyetlen ügyet ölnek meg: az egészt. Belső kritikával illette ezzel kapcsolatosan a Szent István Egyetemen belüli struktúrát, amelyben úgymond hiába az egyetlen „nyereséges” kar az Építéstudományi, a forrásvisszaosztás nem ezen szempontok szerint történik.

Békeidőkről, presztízsről, jövőképről
Nagy Bálint ős-Ybl-ösként nosztalgiázott azokon az időkön, amikor ő még egy Felsőfokú Építőipari Technikum hallgatója volt, amelynek úgymond az volt a leosztott feladata, hogy az „építőipari középkádereket” termelje ki. Az Ybl már azokban az időkben is elit istállónak számított, ahol egyrészt az IPARTERV-es tanárok garantálták a minőséget, az IPARTERV maga pedig a végzettek felszívását. Ennek kapcsán kifejtette, hogy abban az időben nem feltétlenül a minőség, hanem a hozzáállás volt más: egy Ybl-ös nem félt megfogni a munka végét. Saját tervező cégénél éppen ezért a munkaerő zöme mindig Ybl-ös volt.

Mizsei Anett hallgató saját külföldi tapasztalatait közvetítve emelte ki, hogy az Ybl-nek neve van a nyugat-európai mesterképzésben. Ő maga a diákok intenzívebb pályázati szereplésének lehetőségét értékelte hiányként.

Kévés György egy hosszú pálya zenitjéről sugározta vissza hozzászólásában az építész oktatással szembeni kritikáját. „20 éve csak kritikusa vagyok az oktatásnak, nem szereplője: utoljára 1991-ben tanítottam az USA-ban.” – kezdte. A mai gazdasági viszonyok között méginkább fénytelennek ígérkező jövőt vetette össze azzal a korábban evidensnek ható biztos háttérrel, amelyet a nagy tervvállalatok vagy ennél is korábban a neves tervezőirodák adtak. Amíg a rendszerváltás előtti időkben egyértelmű volt, hogy egy Ybl-ön végzett az IPARTERV-be kerülve rajzoló, szerkesztő lesz, egy BME-n végzett pedig építész, addig ma minden képlékeny. Annak hasznát nem győzte eléggé aláhúzni, hogy egy IPARTERV-ben „folyamatosan rajzolgattunk a papírkosárnak” nagyszerű mesterek iránymutatása mellett. A jövőre vonatkozóan azt mondta, talán pályatársának, Plesz Antalnak van igaza, aki szerint egyáltalán nem kell építész iskola, hanem vissza kell térni azokhoz a gyökerekhez, amely a két háború közötti építészetet jellemezte, és ahol egy Nyíri-Lauber¹ irodában eltöltött gyakorlati idő többet ért mint egy akadémiai tagság.

Diplomagyárakról, kihívásokról
Kálmán Ernő MÉSZ elnök saját debreceni Ybl-ös korszakából a közösségi kohéziót emelte ki, ahol nem pusztán oktatás, de nevelés folyt. Úgy érzékeli, hogy ez az attitűd máig az Ybl sajátja maradt, és ennek következtében flexibilisebb, szemléletében frissebb, változtatásra készebb közösséget lát itt, mint a Műegyetemen. Miközben ugyanis a világ a válságokról (morális, környezeti, gazdasági) szól, addig az oktatás elment az elüzletiesedés és a minőségi romlás felé. Ebben a helyzetben nehezen mondható ki, hogy a magyar építészeti felsőoktatás az új kihívásokat le tudná reagálni. Ma 600 építész végez Magyarországon egy évben és az egyetemi hallgatói létszám felhígítása mögött kétségtelenül ott van az a politikai számítás, hogy a munkanélküliséget a felsőoktatás szívja fel. Ez azonban hosszabb távon nem tartható fenn, ezért ő azt prognosztizálja, hogy sok kiképzett fiatal fog elmenni az országból szerencsét próbálni, és ezek közül kevesen térnek majd vissza. Amiben talán előre lehetne lépni a munkahiány mérséklése kapcsán, az a nagy pénzt ugyan nem jelentő épületfelmérések, az állami megrendelések felszaporítása, vagy a jelenleginél sokkal egzaktabb pályázati rendszer felállítása. Komoly problémaként jelölte meg, hogy a rangosabb építészeti pályázatokon azért nincs esélye pályakezdők elindulásának, mert a belépő összeget nem lehet megfizetni.

Eltér István arra az oktatói felvetésre, hogy a szakma vezérkarának, azaz a MÉK-nek kellene eldöntenie, hogy Magyarországon mennyi építészre van szükség, a következőket reagálta. Magyarországon közel tízezer praktizáló építész jut tízmillió emberre, azaz a népesség 1 ezreléke építész végzettségű. Ehhez képest például Ausztriában valamivel nagyobb ez az érték, míg Olaszországban három és félszeres, Portugáliában pedig a duplája. A MÉK nem kívánja meghatározni a képzendő építészek számát, de azt tudomásul kell venni, hogy Nyugat-Európában nagyon sok diplomás építész eggyel vagy akár több szinttel alacsonyabb státuszú munkához jut, mint amekkorára képzettsége jogosítaná, és ez a tendencia már Magyarországot is elérte. A szörnyűség azonban nem ez, hanem az, hogy míg ez az ország 600 építészt képez ki évente, addig például az ELTÉ-n 6500 bölcsész végez évente, vagyis több mint tízszer annyi, mint amennyi építész. A túlképzés tehát nem a műszaki értelmiség területén az óriási. Kiemelte még, hogy ez a bölcsészekhez, közgazdászokhoz, jogászokhoz képest alacsony műszaki értelmiségi kritikus tömeg is az oka annak, hogy a politikai hatalom és a szakma között az országban laza és elégtelen a kapcsolat, amely abban is megnyilvánul, hogy az országnak nincs építészet-politikája (míg a hollandoknál például ilyen létezik).

Hallgatói kritikákról, vezetőségi válaszokról
Kajtár Péter hallgató szerint egy diák a saját jövőjét maximum a következő mechanikai zh-ig képes belátni. Az „irtó jó” gyakorlatvezetők és a közösségi élet pozitívuma mellett a technikai háttér fejlesztésének szükségességére mutatott rá, az óriási megterhelést jelentő nagyszámú beadandók csökkentését és ebben a kérdésben a tanszékek intenzívebb kommunikációját szorgalmazta.

Vörösmarti Zsuzsa HÖK elnök arra hívta fel a figyelmet, hogy a legtöbb elsős nincs azzal tisztában, hogy az itt eltöltött 3-4 év után nem kap a végén tervezési jogosultságot. Ezt egyértelműen a kommunikáció hiányának tulajdonította.

Mizsei Anett hallgató a keresztfélév hiányosan felvehető tantárgyaira, illetve a kredites képzés elvi előnyei és a gyakorlatban történő működésképtelensége közötti szakadékra hívta fel a figyelmet. Úgy ítéli meg, hogy igen nehéz „keresztfélévezni”, vagy tantárgyat áthallgatni még az egyetemen belüli képzések esetében is, nem beszélve egyéb egyetemekhez való kapcsolódási lehetőségekről.

A felmerült hallgatói kritikákat mind Makovényi, mind pedig Kiss alátámasztottnak és jogosnak vélte, ugyanakkor rávilágítottak a képzés mai helyzetére. Makovényi elmondta, hogy míg az egyébként 400 fő hallgató befogadására épült épületben 2000-ben 900 főt, addig 2010-ben 3000 főt oktattak. A 3-4-szeres hallgatószám növekedést az állami finanszírozás nem követte le, ezek mellett jelenleg is oktatói létszámstop van érvényben, a tanár – diák arány kétségbeejtő. Egész egyszerűen sem terem, sem ember nincs a keresztfélévre – jelentette ki. Felmerült egy új épület létesítésének igénye ezzel kapcsolatban, forrás erre azonban még nem látszik. Kiss szerint korábban az volt a jellemző, hogy az Ybl-ös hallgatóknak pusztán 30%-a diplomázott, a 70%-ot még hallgató korukban felszívta az építőipar, ahol művezetői karriereket futottak be. Ma sem változott ez az arány, a nagyobb létszám ellenére is érzékelhető a szóródás. A kredites képzésnek valóban csak a lényegét nem sikerült megvalósítani, miszerint a hallgató hallgathasson olyan tárgyakat is a törzstantárgyak mellett, amilyenek a saját érdeklődési körébe illenek. Ezzel szemben hatalmas iparága fejlődött ki például a dunaújvárosi matematika áthallgatásnak, ahová „különbuszos turnékon” érkeznek a diákok, csak hogy a könnyebbnek ígérkező vizsgán abszolválják a tantárgyat. Kifejtette továbbá – a terem hátsó traktusában helyet foglaló egyetemi oktatókra mutatva – hogy azok az emberek ott a terem végében nagy valószínűséggel klónok, ő személy szerint nem hiszi el a fizikai jelenlétüket, mert ezeknek a tanároknak egyszerre kell doktorálni, oktatni, kutatni, korrigálni, dolgozatot javítani, gyakorlatot vezetni, családot fenntartani, továbbképződni, és magánéletet élni ekkora hallgatói létszám mellett.

Kitörési pontokról
Pásztor Erika Katalina azt vetette fel, hogy miért nem gondolkozik a képzés egy olyan szakirányban, amely kifejezetten olyan vállalkozói csapatokat állítana elő, amelyek a tervezéstől az engedélyek beszerzésén keresztül a kivitelezésig mindent fel tudnak vállalni. Ilyen ütőképes csapatokból ugyanis hiány van.

Turányi Gábor úgy nyilatkozott, hogy az oktatás kereti között ő nem szívesen beszél sem a jogosultsági kérdésekről, se a jogszabályi háttérről, mert ezek két nap alatt megváltozhatnak, bár tudja, hogy ezek fájó pontok. Szerinte folyamatosan a naprakész tudásra kell törekedni, kerülve az egysíkú megközelítéseket, mert a világ építészete nem az egysíkúságról szól. „Itt dörömböl a kapunkon a fenntarthatóság, amit még mindig nem veszünk komolyan, pedig ez önmagában elegendő munícióval szolgálna a jövőre nézve.” Ezek mellett egy szellemi és anyagi tudást is magunkévá kell tennünk - mondta, mert mindezek nélkül az építészet csak forma és látvány.

Nagy Bálint szerint hiány van az építészet határmezsgyéin cégvezetőkből (építészeti menedzser), PR szakemberekből, építész fotósokból, építész írókból, építész kritikusokból. Az építész képzésnek meg kellene látnia ezeket az űröket, és egy építész alapképzésre alapozott hiánykitöltés felé kellene elmozdulnia. Csak így lehet a túlképzésből kikerülő frusztrált emberek helyett tevékeny embereket adni a társadalomnak – fejtette ki. Felszólalásában felvetette, hogy az oktatásnak abban az izgalmas, és eleddig járatlan irányba utat kell tudni törni, amely egy-egy projekt mentén a szakágakat is bevonó diplomamunkák sorozatát termelné ki. Azaz egy adott projektre születne statikus, gépész, utas, tájépítész és építész diplomamunka is, és ezen keresztül tanulnák meg a diákok az egymással való kommunikációt.

Kapy Jenő az Ybl egyik kitörési pontjaként a már sokszor beindítani szándékozott Msc-t is megjelölte, amelyben az Ybl koncepciója a kutatás orientált oktatás lenne. Habár „kirúgták” az elképzelést és az Akkreditációs Bizottságban kicsi a mozgásterük, az oktatásnak mégis eleme lett ez a „design research” –vonal, amelyben helyet kap a parametrikus építészet és a tervezésmódszertan oktatása is. Az egyes tanszékeket is arra ösztönözné egy általa preferált projekt orientált oktatási rendszer meghonosítása – fejtette ki, hogy kénytelenek legyenek fejleszteni, korszerűsíteni.

Makovényi Ferenc azt húzta alá, hogy az Ybl továbbra is egy Bsc profilú oktatásban gondolkodik, ahol a legtöbb képzésen átment ember közös jellemzője, hogy jó szakember lesz a maga szakterületén. Viszont a Kapy Jenő által irányított Msc képzéssel egy plusz kimenetet tudnának biztosítani azon keveseknek, akik az építészetet kutatás-fejlesztési szinten kívánják művelni. Felvetette, hogy a MÉK automatikusan megadhatná legalább a felelős műszaki vezetői jogosultságot a Bsc-s hallgatóknak, amellyel a jogosultsági kérdést nyugvópontra lehetne juttatni.

Bardóczi Sándor

¹ Lauber László 1933–34-től nyitott közös irodát a vele majdnem egyidős Nyíri Istvánnal, aki 1902. május 10-én született. Irodájuk Budapesten az V.kerületi Párisi utca 2.sz. alatt működött 1944 decemberéig, amikor az épületet bombatalálat érte. Ezen időszak alatt számos épületet terveztek, melyek meg is valósultak. Többek között: Budapest XII. Kékgolyó utcai 10. sz. lakóház, Budapest XII. Németvölgyi udvar lakóház, (ma: Hollósy Simon utca). Pénzintézeti Központ a Szabadság téren, Pécsi – Mecseki – Kikelet üdülőszálló, stb. A II. világháború előtti – 1933–44 – időben a „Lauber László–Nyíri István” név az építész szakmában összeforrt és fogalommá vált. (forrás: Wikipédia)

Az esemény támogatója: