Mit üzen Peking látványos olimpiai építészete?
Peking olimpiai építészetének legjobbjai mind koncepciójukban, mind kivitelezésükben kétségtelenül kivételesek. De a város fejlesztése a jellegzetes tévutakat is szemlélteti: a divatos és a nemzetközi felelőtlen megragadását; a meggondolatlan, az emberi tényezőt figyelmen kívül hagyó tekintélyelvű tervezést. Ezek természetétől fosztják meg, sőt elpusztítják a város szövetét. Paul Goldberger cikke a The New Yorker című hetilapból
Ahhoz, hogy felmérhessük, mekkora jelentősége van a pekingi olimpiának Kína számára, elég megnézni, hova épült az olimpiai park. A Pekinget átszabó első, 600 évvel ezelőtti építési hullám folyamán a várost egy észak-déli tengely mentén szimmetrikusan építették fel. Akárcsak Párizsban – ahol a Louvre, a Tuileriák, a nagy diadalív és a Champs Élysées is egyetlen vonalon helyezkedik el – Peking szimbolikus értelemben is legfontosabb épületei a város észak-déli főtengelye mentén épültek fel.
A középpontban az egykori császári rezidencia áll, a Tiltott Város. Attól északra fekszik a Jingshan park a mesterséges dombbal, melynek helyén a legenda szerint az utolsó Ming császár felkötötte magát. A dombon túl áll a Dobtorony és a Harangtorony, amely karóra hiányában évszázadokon át az időre emlékeztette a pekingieket. 1958-ban a kommunisták kibővítették a Tiltott Város déli kapujánál fekvő Tiananmen teret, és a régi tengely mentén, a tér közepén felállították a Nép Hőseinek emlékművét. Ugyanitt, szintén e tengelyen áll Mao Ce-tung mauzóleuma. A tengely ellenkező végénél, több mint 11 ezer km2-en terül el a pekingi olimpiai park. Míg a Tiananmen tér az önfenntartás maoista elvének emlékműve, az attól tíz mérföldre – és 50 évre – eső olimpiai park ugyanennyire világos és megfogható cél építészeti megfogalmazását képviseli: a világ leggyorsabban növekvő gazdaságának globális ambícióit.
Az olimpiai park épületei közül legalább kettő versenybe szállhat a világ bármely pontján megépült hipermodern szerkezettel: a Nemzeti Stadion (National Stadium, tervezői a svájci Jacques Herzog és Pierre de Meuron) és a Nemzeti Vízisport Központ (National Aquatics Center, az ausztrál PTW Architects műve). Olyan mérnöki és szellemi csodák ezek, amelyek megvalósítására kevés ország vállalkozna, már csak a hatalmas költség miatt is.
A kínaiak azonban sem vállalkozókedvnek, sem pedig pénznek nincsenek híján. Ezek az épületek, amelyek egyébként a világ legmodernebbjei közé számítanak, soha nem épülhettek volna fel a nagyszámú alacsony bérű bevándorló építőmunkás nélkül. A stadiont Linxi Donggal, a Herzog & de Meuron pekingi irodájának vezetőjével néztem meg. Megemlítette, hogy az épületen egy időben egyszerre 9000 munkás dolgozott.
A Nemzeti Stadiont ma már mindenki a becenevén, Madárfészekként (Bird’s Nest) ismeri. Az aréna betonfalát kívülről a hálószerűen kialakított, egymást keresztező pillérek és gerendák acélgallyakként veszik körül. A kristályszerkezet a stadion felett a 91 ezer ülőhelyes lelátókra hajlik, és megtartja azt az átlátszó lefedést, melynek közepe íves alakban nyitott maradt. A mérnöki találmány, melynek segítségével a rengeteg acél megáll a levegőben, rendkívül kifinomult. Az acélkristály leginkább egy gigantikus szoborra emlékeztet, de a gerendák nagy része teherhordó, nem csupán dekoráció.
A Madárfészek még a Herzog & de Meuron 2005-ben átlátszó műanyaghullámokkal beborított müncheni futballstadionjánál is megdöbbentőbb. A legizgalmasabb elem talán az acélrács és a mögötte levő betonhéj összjátéka. A betonszerkezet külső felületét – az épületben szinte az egyetlen nyíltan nacionalista gesztusként – élénkpirosra festették. Ha sötétben megvilágítják, fészekben fekvő hatalmas vörös tojásként fénylik az acélkristály ágas-bogas fészkén belül. A hálószerűen összefűzött acélszerkezeteket e stadion után világszerte végérvényesen másképp fogjuk látni.
A Madárfészek szomszédságában áll a Vízisport Központ, azaz a Vízkocka (Water Cube). A négyszögletű épület rendszertelen mintázatú, kékesszürke műanyag párnaborítása buborékokra emlékeztet. John Pauline, a PTW Architects pekingi irodavezetője elmagyarázta, hogy a víz érzetét szerették volna kelteni az épületben. “Először hullámokkal, fodrokkal és gőzzel foglalkoztunk; a víz minden állapotát megvizsgáltuk. Aztán jött a hab ötlete”. A szerkezetterveket a Madárfészekhez hasonlóan az Arup készítette, és a PTW-vel közösen dolgozták ki a változó méretű, a Teflonhoz némileg hasonló átlátszó ETFE-cellákból (etilén-tetrafluoroetilén) összeállított burkolatot. Az ETFÉ-nek nagy a divatja manapság az építészek körében – a Herzog & de Meuron is ezt használta a müncheni stadion burkolására, valamint a Madárfészek lefedésére –, de számos gyakorlati előnye is van. Súlya csupán 1 %-a az üvegének, fényáteresztő és hőszigetelő képessége jobb, így 30%-kal kevesebbet kell költeni energiára. A párnák azonban nem pusztán emlékeztetnek a buborékokra, hanem azok is: duplarétegű, kéttized milliméternyi ETFE-hártyákból álló sejtek, amelyeket aztán levegővel felfújnak. A Vízkocka igazi teljesítménye a technikai zsenialitás mellett azonban az, hogy egy kissé triviális ötletet (“buborékház”) enigmatikus, elegáns épületté képes formálni. Az építészek döntése volt, hogy az ovális Madárfészek mellé egy négyszögletű épületet tervezzenek. Az egyenes vonalak kötöttsége miatt a buborék-metafora nem vált banálissá. A Vízkocka falai a zuhanyzófülke falán megmaradó szappanbuborékokat juttatja eszünkbe – vagy inkább azok mikroszkóp alatti látványát, hisz némelyik buborék több mint 7 méter átmérőjű. Kívülről nézve a sejtek szinte véletlenszerű elrendezése párbeszédbe elegyedik a Madárfészek rendszertelen acélágaival. A belső térben, a központi csarnokban a felettünk levő sejtmintázat és a medence zöldeskék vize azt a hatást kelti, mintha a víz mélyéről néznénk fel a felszín felé.
Kína egyre növekvő gazdagsága jórészt exportra termelő iparágainak köszönhető, az ország az olimpia esetében azonban az ellenkező oldal szerepét választotta és hazai építészek helyett megvásárolta világszerte a legfuturisztikusabb épületek nemzetközileg elismert tervezőit. A kínai építészekre nagyrészt a funkcionális és érdektelen épületek megtervezése maradt. (Mindösszesen 31 olimpiai helyszín készült Pekingben.) Talán az egyetlen kivétel a kínai Studio Pei Zhu építésziroda által tervezett Digital Beijing (Digitális Peking) nevű irányítóközpont az olimpiai parkban. A Vízkockához hasonlóan ez az épület is veszélyesen közel merészkedik a giccses önteltséghez. Négy párhuzamosan elhelyezett keskeny lemezből áll, amelyek mikrochipek, vagy winchesterek sorára emlékeztetnek. A falakon lineáris rendben üvegből készült kivágások vannak, melyek éjszaka zölden világítanak – nyilvánvaló az áramkörökhöz való hasonlóság. Az épület mindezek ellenére meglepően méltóságteljes. Ez részben a Pei Zhu által használt anyagoknak köszönhető: a falakat józan, szürkés kőburkolat fedi. A négy elem arányai is hozzájárulnak az épület minőségéhez: keskeny és dísztelen, szigorú voltuk éppen a giccsesség ellentéte.
Bár Pei Zhu kínai, épülete ízig-vérig nemzetközi. (Az építész a University of Californián végzett, és mind Kínában, mind külföldön voltak megbízásai.) Talán a Madárfészek vörösének kivételével alig van hagyományos kínai utalás az olimpiai fejlesztésekben. A projekt nagyságrendje és ambíciói mindenképpen a nemzeti büszkeségről árulkodnak, Kína mégis a Dubaiban, Stuttgartban, vagy épp a Sohóban megszokott nemzetközi luxus és modernizmus eszközeit vetette be ennek szemléltetésére. Szédítően komplex számítógépes grafika ez, a legdivatosabb anyagokból gyönyörűen kivitelezve. Az üzenet egyértelmű: bármit is tesztek, mi még annál is jobbat tudunk.
A modern kor első olimpiáját 1896-ban egy ókori stadionban tartották Athénban, amelyet erre az alkalomra átalakítottak, míg az úszószámok az Égei-tengerben zajlottak. A következő, 1900-as párizsi olimpián nem is volt stadion: a versenyszámokat az utcán és a Bois de Boulogne füvén rendezték, amelyet a város lakói még versenypályává alakítani sem engedtek, az úszóknak pedig a Szajna örvényeivel kellett megbirkózniuk.
Az a törekvés, hogy a városok fényűző létesítmények ígéretével vonzhatják magukhoz az olimpiát, valószínűleg 1906-ból eredeztethető, amikor a Vezúv kitörése miatt meghiúsult az 1908-as olimpia megrendezése Rómában. Az angolok lecsaptak a lehetőségre, és egy 150 ezer fős stadion felépítését ígérték a londoni Shepherd’s Bush városrészben. Így lett a White City stadion az első, kifejezetten az olimpiára megépített létesítmény. A különböző országok hamarosan vetélkedni kezdtek egymással az olimpia megrendezéséért. (Végül is mi is az olimpiai eszmény? Nemzetek rivalizálása az országok felett álló barátság köpönyegébe bújtatva, igaz?) A győzelmi csúcspont 1936-ban, Berlinben következett be, amikor az olimpia rendezési jogának elnyerésekor hatalmon még nem levő Hitler az olimpiát a náci rezsim hatalmának megmutatására használta fel. Az építészet épp úgy Hitler víziói közé tartozott, akár az aranyérmek, bár ízlése a nagyzolás és monumentalitás felé hajlott. Egy teljesen jól működő, alig használt stadiont romboltatott le azért, hogy megépítse a világ legnagyobb stadionját, majd 52 hektáron felépíttette a Németország térképe szerint elrendezett, 140 épületből álló olimpiai falut.
A II. világháború óta a nemzetek kerülték a hasonlóan bombasztikus túlzásokat, de az olimpia megrendezését általában saját vezető építészeik elismerésére használják fel. Nézzük csak Pier Luigi Nervi római stadionjának innovatív, látszólag lebegő betonkupoláját 1960-ból; Kenzo Tange szoborszerű tokiói tornacsarnokát 1964-ből; vagy Günter Benisch és Frei Otto sátorszerű müncheni stadionját 1972-ből. Az 1992-es barcelonai olimpiára a spanyol Santiago Calatravát az olimpia szimbólumaként is szolgáló kommunikációs torony megépítésével bízták meg. Az építész az olimpiai lángot tartó karról mintázott szögletes, bizonytalan épületnek köszönheti világhírét, mely a mai napig a város egyik legmeghatározóbb szerkezete maradt. De a barcelonai olimpia vezette be az olimpiai építészet új megközelítését is: legalább olyan nagy hangsúlyt fektettek a város és az olimpiai épületek kapcsolatára, mint magukra a sportlétesítményekre. Barcelona a város fejlesztésére is felhasználta az olimpiát: átalakította a város vízpartját és új parkokat, szökőkutakat, valamint köztéri művészeti alkotásokat hozott létre azért, hogy a turisták az olimpia után is érdeklődéssel forduljanak Barcelona felé. A városok azóta is összekapcsolják az olimpiát a városi fejlesztésekkel azzal a magyarázattal, hogy ha már milliárdokat költenek a város rendbehozatalára, érdemes hosszú távon is használható épületekbe invesztálni. Így történhetett, hogy az 1996-os atlantai olimpia hozadéka nem az atlétikai épületek sora volt, hanem egy hatalmas park, valamint a sportolók egykori szállása, ami azóta a Georgia Tech kollégiuma lett.
A 2012-es londoni olimpia tervezése még ennél is tovább megy. A Zaha Hadid által megtervezett, gigantikus hullámot formázó feltűnő vízisport-központon kívül a londoni olimpián nem lesznek jellemzőek a hazai brit építészek extravagáns megbízásai. A Madárfészekkel összehasonlítva kifejezetten unalmasnak tűnő központi stadiont egy futball- és baseball-stadionok tervezésére specializálódott nagy amerikai tervezőiroda építi. Beszélgettem Ricky Burdett-tel, a londoni olimpia egyik tanácsadójával, a London School of Economics építészeti és várostervezési professzorával. Elmondása szerint London nem érzi úgy, hogy látványos olimpiai épületeken keresztül bármit is bizonyítania kellene. “Még arról is vitatkoztunk, hogy szükség van-e egyáltalán új stadionra. Sokkal fontosabbnak tartottuk, hogy egy ilyen léptékű beavatkozás hogyan hat a város szociális és kulturális hátterére”, meséli. A brit kormány nagyjából 19 milliárd dollárt költ a London East End negyedében megvalósuló olimpiai helyszínre. Az olimpia befejezése után a terület nagy részéből park lesz, és a magánkézbe kerülő telkek árából az állam befektetésének nagy részét visszanyeri. “London keleti része mindig is szegény, a nyugati pedig mindig is gazdag volt. A londoni olimpiának köszönhetően ezek a különbségek kiegyenlítődhetnek”, mondja Burdett.
Pekingnek azonban mások az elképzelései. Az elegáns, modern építkezések mögött nyilvánvaló a régimódi monumentalista megközelítés. A pekingi olimpiát a látvány, nem pedig az érzékeny várostervezés mozgatja. Tény, hogy Pekingnek nagy szüksége volt a metró gondosan megtervezett bővítésére, de az olimpia hatása legnagyobb részt a kozmetikázásban, a külsőségekben nyilvánul meg: a reptérről bevezető sztráda mentén ültetett fasorban, vagy az olimpiai parkba vezető utak rendbetételében. A forgalmas körgyűrű által keretezett olimpiai park köré a régi pekingi sikátoros városrészeket, a hutongokat körülvevő falakhoz hasonló kőfalat emeltek. Mivel mögöttük alig van valami, leginkább díszletre emlékeztetnek – Potyemkin hutongokra, amelyek elterelik a látogatók figyelmét arról, manapság hány valódi hutongot rombolnak le a magasházak kedvéért. A mai Pekingben általános az erőszakos kilakoltatás, és eddig már többszázezer embert költöztettek el az olimpia kedvéért. Az olimpiai dicsfény a pekingi fejlesztéseknek csupán felszíni ragyogást ad, és csak eltereli a figyelmet az olyan mélyebben fekvő problémákról, mint a levegő- és vízszennyezés vagy a túlnépesedés.
A kínai hatóságokat nem ezeknek a problémáknak a megoldása érdekli, hanem az építési láz magas hőfokon tartása. Az olimpiai parkot azonban mégiscsak meg kellett tervezni, ezért 2002-ben tervpályázatot hirdettek a rendezési tervre. A pályázatot, amelyen 96 építész vett részt a föld minden tájáról, a bostoni Sasaki Associates nyerte meg. Bár az olimpiai park egyenes összeköttetésben áll a Tiltott Várossal, olyan kerületben fekszik, amely az utóbbi években középszerű lakótornyokkal és kereskedelmi magasházakkal épült tele. (Ugyanitt terül el az 1985-ös ázsiai játékokra létrehozott érdektelen atlétikai telep, amelyet az olimpiára felújítanak.) A Sasaki elnöke, a rendezési tervet jegyző Dennis Pieprz elmagyarázta, hogy cége sokat küzdött azzal, mit is kezdjenek Peking régi tengelyével. A kínai hagyomány, mely szerint a fontos középületek e tengely mentén épülnek fel, nagy kísértés volt: a stadiont így is elhelyezhették volna. “Végül úgy döntöttünk, hogy a 21. századdal ezen már túlléptünk. Ehelyett a végtelenséget, valamint az embereket kell a középpontba állítanunk, nem pedig az épületeket”, mondja. Így a stadion a tengelytől keletre, a Vízkocka attól nyugatra épült fel, a közvetlenül a tengelyre eső terület pedig beépítetlen maradt.
Pieprz elmondta, hogy a terület hosszú távú használata prioritás volt. “Olyan tervet akartunk, amely más városi, kulturális, rekreációs és kereskedelmi használatra is adaptálható, így a terület fontos célpont marad az olimpia után is”, magyarázza. A Sasaki iroda a területet olyan nagyméretű parkként tudja elképzelni, amelyben a közösségi funkcióval átalakított nagy épületek állnak. A Madárfészek továbbra is nemzeti stadion maradna, de a nézőtéri üléssorok egy részének eltávolításával praktikusabb, kisebb, 80000-es befogadóképességgel. A Vízkocka 17000-es nézőszámának mintegy egyharmadára csökkentve a felső nézőtéri elemek multifunkciós termekké alakíthatók át. “Várost tervezünk, nem pedig 16 napig tartó érdekes látványosságot”, mondja Pieprz.
Bárhogy is gondolják az építészek, nem lehet tudni, hogy a kínaiak egyetértenek-e a létesítmények hosszútávú használatával. Most augusztusra koncentrálnak, és arra, hogy megmutassák a világnak: Peking modern, nemzetközi nagyváros. Lehet, hogy az épületeket nagyszerűen átalakítják majd, mégis nehéz elképzelni, hogy az olimpiai park hogyan tud a városhoz kapcsolódni azon túl, hogy a sűrűn beépített, gyorsan növekvő Peking új zöldterületet nyer. Az olimpiára megépített létesítmények sikere nem az épületek külcsínén mérhető majd le, hanem a változásokon, amiket a városban elindítanak. Az olimpiai helyszínekre elköltött dollármilliárdok csupán a töredéke annak, amennyit Peking az olimpia megrendezési jogának 2001-es elnyerése óta építkezésre költött.
A város ennek ellenére még most is adós olyan közterek építésével, amelyeket például az olimpia utáni Barcelona kapott. Sőt, az olyan távlati gondolkodásmódnak is híján van, amely az olimpia előtt álló Londont már most mozgatja. Peking olimpiai építészetének legjobbjai mind koncepciójukban, mind kivitelezésükben kétségtelenül kivételesek. De a város fejlesztése a jellegzetes tévutakat is szemlélteti: a divatos és a nemzetközi felelőtlen megragadását; a meggondolatlan, az emberi tényezőt figyelmen kívül hagyó tekintélyelvű tervezést. Ezek természetétől fosztják meg, sőt elpusztítják a város szövetét.
forrás: The New Yorker
fordította: Plótár Fatime
