MOBIL-építészet, KINETIKUS-építészet, KATASZTRÓFA -építészet

avagy FORMA ÉGHAJLATVÁLTOZÁST KÖVET. Milyen tanulságokkal ajándékozhat meg bennünket a klímaváltás, mint bionikus visszacsatolás, kijózanító késő újkori pofon? - Mújdricza Péter elmélkedése augusztus 20. után

MOBIL-építészet, KINETIKUS-építészet, KATASZTRÓFA-építészet – avagy A FORMA KÖVETI AZ ÉGHAJLATVÁLTOZÁST

 

„Megdöbbentően tanulságos volt számomra a 2004-es Velencei Építészeti Biennálé 'záróakkordjaként' tapasztalt adriai orkán, amely halomra döntötte az építészeti seregszemle kertjének szabadtéri installációit. Beázott-bezárt pavilonok jelezték az elszabadult elemek erejét, mire képes a természet – a világ építészetének legkíméletlenebb kritikusa – ha egy kicsit megbolondítjuk. Csak úgy röpködtek a levegőben a legjobban reklámozott, egymást a legmelegebben elismert sztárépítészek installációi az alig 100 km-es szélben. És ez az óránként alig 100 km-es sebességű vihar, melynek felkerekedéséhez a mammonmutációként burjánzó globális építészet környezetterhelése is hozzájárulhatott, hol van még azokhoz a több száz km-es sebességgel száguldozó hurrikánokhoz képest, amelyek rendszeres rendszertelenséggel, ám egyre gyakrabban dúlják fel immár nem csupán a különböző kontinensek partjait, de azok belsejét is.” – írtam a 2004-es velencei építészeti világtalálkozóról helyzetelemző, kvázi építész-meteorológusi jelentésemben a Liget 2005. márciusi számában.

2006. augusztus 20-án, a magyar államalapítást ünneplő esti tűzijáték alkalmával közel hasonló erejű vihar lepte meg a nagyérdeműt Budapesten, sebesülteket, sőt emberéleteket is követelve. Itt is röpködtek a sörsátrak, egyéb alkalmi installációk, százéves fák csavarodtak ki gyökerestől, a budai várban a valaha volt Honvédelmi Minisztérium műemléképületének új tetőszerkezete és bádogszegélyei 50-60 méteres körzetben kaszáltak gépkocsikat, menekülő embereket egyaránt. A közelmúltban átadott Népligeti Buszpályaudvar percek alatt olyan megtévesztően élethű dekonstruktivista épületszörnyeteggé, kinetikus gólemmé alakult, hogy akár Frank O.Gehry, vagy – aerodinamikus készházai használóinak magánvéleményére amúgy felettébb immunis – Zaha Hadid is megirigyelhette volna.

A fenti természeti megfigyelések – a forma követi az éghajlatváltozást – új vonásokkal gazdagíthatják a már-már „hagyományosként” elfogadott mobilépítészet műfaját is. A klasszikus avantgárd architekturális térmobiljain (Leonardo, Moholy-Nagy, Nicholas Schöffer, Alexander Calder, Haraszty, Lois Viktor stb.) túl, elsősorban a különböző késő újkori társadalmi mozgásokra, inváziókra, vízi és szárazföldi, földalatti, légi- és űrbéli „missziókra” (mobilitásokra) reagáló mobilépítészet elmélete és gyakorlata újulhatna meg a beköszönő évezred hajnalán. A teória huszadik századi ősatyjának az a magyar származású Yona Friedman tekinthető, aki 1958-ban tette közzé első kiáltványát A mobil építészet címen. A második világháborút követő techno-optimista fellélegzés aurájában Friedman Űrváros-ideája szerint a talajtól történő elszakadás és a társadalmi mobilitás hatalmas tetraéderek, poliéderek és gömbök addícióiból építkező megastruktúrák segítségével valósult volna meg. Elképzeléseit modelleken is tanulmányozhatták az érdeklődők 1999. végén, 2000. elején a Műcsarnokban a Világépítészet – Vándorló utópiák című tárlat Szerkezetek & Hálózatok szekciójában. Szintén ezen a kiállításon lehetett látni a hasonló víziók igézetében alkotó David Georges Emerich Önrögzítésű szerkezeteit, valamint Eckhard Shulze-Fielitz Raumstadt című, többnégyzetméternyi tükörasztallal lebegtetett kozmikus térrácsmodelljét is, 1959-ből.

A mobilépítészet kvázi hurráoptimista, már-már egyfajta kozmikus hippi-architektúrát sugalló utópiája volt az Archigram-csoport Lépegető városa, Hans Hollein virtuális lélekűrutazásra csábító, pirulaként bevehető pszichedélikus mobilja, valamint Buckminster Fuller „Földűrhajó-víziójára” rímelő geodétikus kupolacsaládja is. Fuller kupoláinak elemeit a hadiipar civil átstruktúrálása révén gondolta el, alapötlete a második világháború alatt született, amikor a haditengerészet kötelékében teljesített katonai szolgálatot. (Amúgy a Fuller-istállóból indult tőbbek közt a Reichstag acél-üveg kupoláját hasonló szellemben konstruáló Sir Norman Foster is.)

A Friedman ideáival köszönőviszonyban lévő gondolatokat a mindennapok építési gyakorlatához közelebb segítő Buckminster Fuller munkássága eredetileg a legszegényebbek lakásgondjait oldotta volna meg. Paradox módon, az ötvenes-hatvanas évek nagylélegzetű építészeti utópiái éppen azon multinacionális nagyvállalatok és militarista korporációk révén tárgyiasulhattak el valamelyest, amelyek rákos daganatokhoz hasonlítható agresszivitása vezetett a világ metropoliszainak peremén gyűrűző nyomornegyedek globális expanziójához, a mobilépítészet infernális megjelenéséhez is.

Gondoljunk a viskóvárosok clochard-architektúrájára, az aluljárók pokolkarcoló építészetének számos hazai és nagyvilági megjelenésére, a dicstelenül gyarapodó természeti és társadalmi katasztrófák menekültjeit befogadó, be nem fogadó, elhárító, már-már a militarista építészet eszköztárát is csillogtató élőerő-eltakarító, asszimiláló mobilok széleskörű „szociális” arzenáljára. Gondoljunk a hadiipari (és kleptokrata) maffiák érdekeit kiszolgáló repülő mobilokra, rakétákra, az állami és magán születésnapok fényét, hangulatát generáló tűzijátékok ártalmatlan petárdáitól a közel s távol-keleti mechanikus és digitális égi szárnyasokra, űrszekerekre, bolygókörüli és bolygóközi pályára állítható műholdas mobilokra, űrszemetekre stb. Ha elfogadjuk a 2004-es Velencei Biennálé díjnyertes belga pavilonjának koncepcióját az egykori Belga-Kongó fővárosának, Kinshasának emberekből „építkező” utcabútorairól, (Mesék a láthatatlan városról) a különféle katasztrófák menekültjeit-áldozatatait (sőt kamikázéit is!) térmobiloknak, kinetikus élőerőnek kell tekintenünk. Kiváltképp, ha a militarista és civil (állami, kormányzati és egyéb diszpécser) logisztikai ellenőrző szervek szempontjait (felelősségét?) is figyelembe vesszük.

A kinetikus élőerők kamikázéi tovább osztályozhatóak aszerint, hogy mely vallás, ideológia, (monoteizmusoktól a marxizmusig) illetve milyen hagyományos műtárgy (tank, traktor, szállító járművek, repülőgépek, hajók, tengeralattjárók, műholdak, égi-, földi- és földalatti robotok, személyi számítógépek stb.) protéziseként válnak detonátorrá. Ezek a térbeli gesztusok az „előre mindenfelé” jelszavával évtizedek óta termékenyítenék meg – régen feledve már az „alapító atyák” (Friedman, Fuller, Peter Cook) világ-gyógyító ideáit – az euroatlanti katonapolitikai és civil érdekszférát reprezentáló mobilépítészetet, mint a félelem és elrettentés építészetét is. A totális széthullás esztétikáját hajszoló fejetlen mobilitás az akciós filmipartól – a képző- és (hadi)iparművészeteken, computerművészeteken és digitális dimenziókban megvívott háborúkat is szimuláló számítógépes játékok arzenálján át – az építő- és városépítő-művészetig mindenhol megjelenik. A multinacionális pénzmosás indiszkrét báján túl, a szintetikusan szedált, sápadtarcú tömeglény, globális bűvészinas – az emberalatti ember – vizuális és tárgyi világa ez.

A fenti, a képdobáló televízió képernyőjéről már unalomig megszokott köztéri trendy-mobilokon kívül, Magyarországon is egyre inkább meg kell barátkoznunk a különféle természeti és „professzionális” (ünnepi?) katasztrófák „spontán építészeti” mobiljaival. Aero-fragmentekkel, repkedő tetőcserepekkel és tetőszerkezetekkel, csapkodó-tekergő fólialepedőkkel, hő-, hang- és vízszigetelésekkel, csattogó üvegtáblákkal, beton- és acélstruktúrákkal, zuhanó faágakkal-fatörzsekkel, önállósult gépalkatrészekkel (auto-mobilokkal) – immár élő egyenesben, testközelben is. A 2006. augusztus huszadikai viharos budapesti tűzijáték ebből a szempontból is tanulságos, „előre be nem jelentett” szakmai és civil túlélőgyakorlatnak, telivér, igazi alkalmi katasztrófa-bemutatónak bizonyult.

Forma éghajlatváltozást követ – vajon mennyiben felelős a kvázi valláspótlékként megjelenő emberi hadi- (és építési-) mobil-technika a természeti elemek elszabadulásáért? Milyen tanulságokkal ajándékozhat meg bennünket a klímaváltás, mint bionikus visszacsatolás, kijózanító késő újkori pofon? Miféle interakció, „párbeszéd” remélhető a tomboló időjárás és a kleptokrata város között? Milyen újdonságokkal, térbeli, tartószerkezeti és formai leleményekkel lepheti meg a bennszülött földlakót, gyakorló és gyakorlatlan építészeti szakmagyakorlót az éghajlatváltozás? Valóban leírhatóak-e a túlélés városképletei? Valóban érdekesek és érvényesek ezek a törekvések a Kárpát-medencében?

Mert kívül-belől a huzatos Kárpátiai Mőbiuson, együtt örvénylenek a letarolt New Orleans-szal a libanoni cédrusok, a napfoltkitöréseket követő inváziók és globális tűzijátékok, cinikus, kleptokrata kormányok és interkontinentális pénzmosodák, árad és kiszárad a Gangesz, égnek az ibériai és görög erdők, az afrikai és dél-amerikai dzsungelek, bömbölnek a bombázott belgrádi és bejrúti állatkertekben az éhező, nekivadult oroszlánok, süllyed el Velence, virágzik a budapesti-kínai globali-bóvli és porlad új termőfölddé Hirosima és Nagaszaki…

szerző: Mújdricza Péter
Budapest, 2006. augusztus végén