Modernizmus - ígéret vagy fenyegetés? - a francia pavilon
A 2014-es Velencei Építészeti Biennálén a nemzeti pavilonok az elmúlt 100 év építészeti termését tárgyalták. Arra a kérdésre keresték a választ, hogy miként hatott a modernizmus az egyes országok saját építészetének fejlődésére. Adámy Krisztina beszámolója.
Az legjobban sikerült pavilonok közé sorolható a francia pavilon. Kurátora, Jean-Louis Cohen arra törekedett, hogy bemutassa a modernizmus napos és árnyoldalait is. E kettősség jegyében zajlik a tárlat, mely alapjaiban kérdőjelezi meg a XX. századi interregionális áramlat eredményeit és következményeit. A kiállítás mindegyik teremben egy-egy kérdést tesz fel, hangsúlyozva ezzel a korszak dualitását.
Köztudott, hogy a XX. század elején Franciaország építészei és gondolkodói nagyban befolyásolták a kialakulóban lévő nyugati eszmeáramlatokat. A praktikusság, költség-és időhatékonyság elveit és a társadalom különböző rétegeinek szociális igényeit figyelembe véve alakult ki egy teljesen új stílus, a modern. A technológiai fejlődés egyre inkább lehetővé tette a megálmodott projektek megvalósítását, amelyek aztán gombaszerűen szaporodva hódították meg az egész világot. Így tagadhatatlan Franciaország szerepének jelentősége a modernizmus kialakulásában. Mindezen folyamatok bemutatása egy kiállítás keretei között óriási feladat, de Cohen és csapata remekül veszi az akadályokat. A tárlat magasan megugorja a Biennálé lécét, izgalmas kiállítással ajándékozva meg az idelátogató közönséget.
A pavilon épületének főhomlokzata elé is kifutó haránt irányú falak négy teremre osztják a belső teret, ezzel még izgalmasabbá téve a felfedezés élményét a félhomályban derengő pavilonban. Valamennyi teremben végigkísér minket a Teri Wehn Damisch által készített "Modernity, Promise or Menace?" (Modernizmus, Ígéret vagy fenyegetés?) című kisfilm, ami amellett, hogy mindegyik kiállítótér mondanivalójának szerves része, egy szálra fűzi fel a látottakat.
1. Terem: Jaques Tati és a Villa Arpel – A vágy vagy a nevetség tárgya?
Az első terem a Villa Arpel példáján reprezentálja az építészet változásainak integrálódását a hétköznapi emberek életébe. Azt mutatja be, hogy a modern ember hogyan fogadta be az új épített környezetet és a vele járó „luxust”. Azt a kérdést feszegeti, hogy vajon tényleg jobb lett-e az újításoktól az életünk vagy csak nevetség tárgyává váltunk. A makett felett kivetített kisfilm idetartozó jelenete a megépült villában játszódik, ahol a lakók küzdenek a ház nyújtotta "kényelemmel", a korszakhoz illő helyzetkomikummal fűszerezve.
2. Terem: Jean Prouvé: Konstruktív képzelet vagy utópia?
Egyenesen továbbhaladva érkezünk a könnyűszerkezetes építési rendszert bemutató terembe. A gyárban elkészített elemek minimális helyszíni munkaerővel és nagyon rövid idő alatt összeépíthetőek. Jean Prouvé-t, a rendszer eszmei atyját a gyártósoron elkészített autóipar inspirálta. A magát inkább mérnöknek, mint építésznek tituláló pionír Párizsban tanított, majd később nagyobb projektekben vett részt, mint például a Pompidou központ építése.
3. Terem: Nehézpanelek: méretgazdaságosság vagy egyhangúság?
A harmadik terembe érkezve a szemünket rögtön a mennyezetre irányítják a lelógatott vasbeton falpanelek, markáns fény-árnyék játékot vetve a falakra. A szerkezeti részleteiben feltárulkozó elemek reprezentálják a több ezer hasonló panelből megépült lakónegyedet világszerte. Feltalálójuk, Raymond Camus már az 1920-as években megépítette az első kísérleti telepeket, azonban a technológia széleskörű elterjedésére csak a háború utáni lakáshelyzet miatt lett lehetőség. Ezek után már nem volt megállás, a panelek a mai napig is számos európai nagyváros látképének meghatározói.
4. Terem: Lakótelepek: Gyógyuló heterotópiák vagy az elkülönülés helyei?
Az utolsó, egyben talán legsokkolóbb teremben az 1934-ben épült drancy-i „Cité de la Muette” lakótelep-együttes makettje látható. A lakótömböt azonban nem mint technológiai vívmányt állították ki, hanem mivel 1940-ben elkülönültsége és nagy befogadóképessége miatt zsidó koncentrációs táborrá alakították. A kivetített filmen eredeti képkockák segítik a trauma súlyának átérzését. Az épületegyüttes mellé 2012-ben látogatói és rekonstrukciós centrumot építettek a svájci Roger Diener építész tervei alapján The Shoah Memorial néven.
Összességében elmondható, hogy a Francia Pavilon jól helytállt a többi nemzeti pavilon között, érdekes és tanulságos tárlattal ajándékozva meg látogatóit. A Biennálé zsűrije különdíjjal (Special Mention) jutalmazta a kiállítást "a modernizmus utópisztikus vízióiba beágyazott sikerek és traumák bemutatásáért".
Jean-Louis Cohen koncepciója valóban elgondolkodtat minket, építészeket tetteink és döntéseink súlyáról, jelentőségéről. Elgondolkodtat arról, hogy mik is igazán az elmúlt évszázad tanulságai; mik voltak azok a döntések, amik utólag rossznak bizonyultak és ezeket vajon hogyan lehetett volna elkerülni; mik azok a vészjósló jelek, amiket semmiképp nem szabad figyelmen kívül hagyni. Felhívja a figyelmet arra, hogy nem csak a jelennek tervezünk és építünk, hanem a jövőnek is. Figyelmeztet, hogy mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy az arány a jól és rosszul sikerült projektek között minél kedvezőbb legyen. A tanulság, hogy törekednünk kell, hogy olyan hagyatékot hagyjunk hátra magunk után, amit unokáink száz év múlva a Biennálé pavilonjában büszkén mutatnak majd be.
Azok számára, akik lemaradtak a kiállításról vagy újra megnéznék, ezen a linken lehetőségük van virtuálisan sétát tenni, köszönhetően a párizsi Projectiles cégnek.
A termekben szimultán levetített kisfilm
Modernity, Promise or Menace? from ArchDaily on Vimeo.
A pavilon kurátorával készült interjú
AD Interviews: Jean-Louis Cohen / Curator of the French Pavilion at the 2014 Venice Biennale from ArchDaily on Vimeo.
Adámy Krisztina
