Molnár Péterre emlékezve

A HAP Galéria legújabb kiállítása Molnár Pétert hozza elénk. Tervek, fotók tárgyak mutatják be a kétszeres Ybl-díjas építész életét és műveit. A kiállított dokumentumok együttese egy kiemelkedő tehetségű építész életpályájának tükre a ”létező” minősítéssel ellátott szocializmus korában - és egyúttal hiteles válasz arra a kérdésre, hogy meddig juthatott el egy olyan alkotó, aki nem akart és nem is tudott megalkudni. Nagyon jó kiállítás ez a HAP Galériában. Tanulhatunk belőle.

A HAP Galéria legújabb kiállítása Molnár Pétert hozza elénk. Tervek, fotók tárgyak mutatják be a kétszeres Ybl-díjas építész életét és műveit. A kiállított dokumentumok együttese egy kiemelkedő tehetségű építész életpályájának tükre a ”létező” minősítéssel ellátott szocializmus korában - és egyúttal hiteles válasz arra a kérdésre, hogy meddig juthatott el egy olyan alkotó, aki nem akart és nem is tudott megalkudni. Nagyon jó kiállítás ez a HAP Galériában. Tanulhatunk belőle.

Kezdjük a tényekkel! Ha Molnár Péter életművét stílus vagy irányzat címkéjével kellene ellátnunk, legjobban azzal a megállapítással közelíthetjük meg az igazságot, hogy hazai klasszicizmusunk kései képviselője volt - nem a meghatározás formai, hanem általánosabb, felfogásbeli értelmében. Házaiban rend volt, sőt rendszer. A belső szervezettség, a komoly szerkezeti rendszer, az adekvát forma, a kimunkált részletek nagyon ”együtt” voltak házain, egy irányba mutattak, egységes tervezői törekvés sugárzik munkáiból. Kedvelte a tengelyre szerkesztett alaprajzokat, iskolázottságának jellegét tükrözte például a bejárat hangsúlyos szerepéről alkotott elképzelése, ám mindez együtt járt a korszerű, sőt szokatlan szerkezetek alkalmazása iránti igénnyel is.

A részletek szeretete és felettébb alapos kidolgozása létfontosságú volt számára. Formai téren kevés nyomot hagyott munkáiban eklektikus iskolázottsága és indulása korának neoklasszicista felfogása - a történeti stílusok arányrendszerét azonban értette és méltányolta is. Ízlését meghatározta, hogy rokonszenvezett kora skandináv - elsősorban dán - építészetével; a letisztult formák, a téglaburkolatok, a gondos kivitel - karöltve az emberi léptékkel - ez az ő igazi világa. Hihetetlen türelemmel és aprólékossággal rajzolt, épületei tervezését végigvitte az első alaprajzi vázlattól a nagy léptékű csomópontokig. Azon ritka tervezők közé tartozott, akinek az egész és a részlet megtervezése egyforma örömet okozott. Nagyon szeretett is rajzolni, tervei, vázlatai a sokszor sürgető határidők ellenére is mindig esztétikusak voltak, jó volt nézni, kézbe venni ezeket. Tudta, hogy a szép rajz magyaráz igazán, segíti a partnerek munkáját is.

Péter tervezői munkássága mellett igazi tanár volt. Igaz, soha nem volt katedrája, de - és ez a lényeg! - tanítványai igen. Igazi pedagógusi elhivatottság élt benne: ösztönös, született tanító volt - mert erre a szerepre születni kell -, de fel is ismerte magában ezt az adottságot, és tudatosan kereste azokat, akiknek ismereteit és következtetéseit továbbadhatja. Lételeme volt a tanítás, és tanítása túlmutatott az építészeten. Kedvelte a történelmet, és igen alaposan ismerte a repülés és tágabban a technika történetét is. Elméjében minden - építészet, történelem, technika - egybeforrott. Mondogatta is, hogy akik igazán komolyan elindulnak valahonnan, valamerre - értsd a természettudományok, szellemtudományok vagy akár a műszaki tárgyak területén - mind egy helyre érnek el, és ez a hely a filozófiáé, azaz végső soron az élet értelmének kutatásáé, vagyis, hogy mi végre jöttünk a világra és hová tartunk...

Saját szemszögéből nézve - önnön logikája szerint - mindig ugyanarról beszélt. Hitt abban, hogy a továbbadott tényanyagban, ismeretekben, és az ezekre alapozott felismerésekben tovább él majd - és ebben igaza is volt. Nekem mesterem volt az Ipartervben, majd a Mesteriskolán és még inkább az életben. Nem egy döntésemben segített, olykor mulatságos, máskor drasztikus megjegyzései - például a tarka ruhás cigánylány és a szecesszió párhuzamáról - máig befolyásolják gondolkodásomat. Mondott kemény, első hallásra nehezen elfogadható dolgokat is - ám minden mondásában volt ”mag”, jelentés, amin el kellett gondolkodni. Remek karakterérzéke volt, hirtelenjében odavetett megjegyzései ijesztően találóak és egyszersmind meghökkentőek, ráadásul gyakran nevetésre ingerlőek is voltak. Nem is volt kellemes utána találkozni az érintettel - mármint azzal, akit Péter jellemzett -, mert aki hallotta a jellemzést, nem feledhette azt, és néha igen alkalmatlan pillanatban vett erőt rajtunk a nevetési inger. Megjegyzései azonban sohasem a másik gyengeségét gúnyolták ki.

Azok, akik Molnár Péterre emlékeznek, általában megjegyzik, hogy ”nem futotta ki azt a formát”, amit tudása, tehetsége számára megelőlegezett. Igaz! Többet kellett volna terveznie, kevesebb nehézség közepette, és ami még fontosabb: tanítania kellett volna, egyetemen. Szeretett is volna tanítani. 1990 körül megkérdeztem egy jeles kollégát, egyetemi embert, hogy Péter miért nem tanít az egyetemen? Hosszan rámbámult, éreztetve a kérdés tapintatlanságát és azt, hogy nekem is tudnom kellene a választ, aztán azt felelte, hogy ”ami a tudását illeti, tulajdonképpen taníthatna, de hát ő olyan arrogáns.” Csodálkoztam. Péter sok minden volt, de arrogáns nem. Nagyon nem jó kifejezés volt ez, pláne egy olyan képességű ember szájából, aki mondta. Jó fél évtizeddel később értettem meg e kifejezés valódi jelentését. ´95 körül egy zsűriben tehetséges kolléga tervét véleményeztük. A terv jó volt, nem csak afféle ügyes kötéltánc a megbízó igényei és a hatóság követelményei között. Át is ment volna, ám a zsűri tekintélyes tagja, finnyás orosz agár fehér kesztyűben, amúgy végtelenül hiú ember, azt mondta, hogy ”nem szeretem ezt a Pétert (merthogy ez a tervező is Péter volt), olyan arrogáns...” A tervről szó sem esett. Nem is kellett, értette mindenki. A terv rossz, a tervező arrogáns. A kérdés el volt döntve.

Engem akkor villámcsapásként ért a felismerés. Hát persze! Arrogáns... A középszer és a tehetség viszonya tükröződik e jelzőben - amely ebben a szöveg- és társadalmi környezetben a szellemi függetlenség szinonímájává vált. Egészséges, fejlődőképes társadalmak elfogadják, sőt megbecsülik a tehetséget, egyszerűen azért, mert a tehetségben rejlő innovatív tartalmat közös értéknek tartják, és ebben igazuk is van. Meghasonlott és nagyon bürokratikus társadalmak a kiemelkedő személyes képességeket provokatív elemként értékelik, és védekeznek ellene. Egyszer azt hallottam egy felháborodott - nem építész - egyetemi oktatótól, hogy hová lenne a hierarchia, ha a személyes képességeket néznénk? Egy alkotásokra épülő világban persze ezt nem mondhatják. Ott az alkotás szabályaira hivatkoznak, mások jogaira és érzékenységére, kialakult és elfogadott egyezségekre, és bármire, ami megakadályozhatja az újat, a szokatlant, a meglepőt. Aki mást akar, a meglévő egyensúlyt borítja fel. Nem jobb a kialakult, a bevált, a megszokott? A tehetség mellett nem szól más, csak az a gyanú, hogy talán egyszer majd neki lesz igaza... Mit tehet az, akinek ilyen helyzetben önálló gondolata van? Ha kimondja, már önmagában provokáció. És csak úgy hívhatja fel rá a figyelmet, ha erősíti is annak provokatív tartalmát. A provokációnak - amelyet a hülyék egyszerűen modortalanságnak tartanak - megvan az az előnye, hogy felhívja a figyelmet a független személyiségekre. Ha ilyen lép elő, a vélemények megfordulnak, és minden a helyére kerül - legalábbis gondolkodó emberek fejében.

Pontosan ezért mondták Péter ”kritikusai”, hogy nehéz ember, nehéz természete van. Valóban az volt. És a megértés hiánya csak az egyik sérelme volt. A hadifogság, az ´56 utáni internálás és utána ”önrehabilitációja” (ez az ő kifejezése volt), e hosszú folyamat nem tette számára egyszerűvé az életet. Mikor 1979-ben az Ipartervbe kerültem, jóindulatú (?) kollégák komolyan figyelmeztettek, hogy ne kerüljek közel hozzá, mert nem lesz számomra ”hasznos”. Mikor ez az óvás elhangzott, Péter már Ybl-díjas, elismert tervező volt, mesteriskolai mester. Mégis, tudásban, emberségben nála összehasonlíthatatlanul kisebbek nem tekintették őt teljes értékűnek, és ezt sokszor éreztették is vele. Ez akkor nem volt mindegy: munka, pénz, útlevél függött az ilyen megítélésektől. Mindez gyanakvóvá és ingerlékennyé tette - jogosan.

Mi most már Molnár Pétert nem kelthetjük életre és nem adhatunk neki - utólag - elégtételt. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy élete példája nyomán megjegyezzük: a tehetséget fel kell ismerni és el is kell fogadni, aztán ápolni és támogatni, mert az igazi tehetség soha nem magánadottság, magángond, magántulajdon, hanem a közösségé. És az igazi tragédia az, ha valaki, a maga adottságaival akar, de nem tud a közösségé lenni.

Déry Attila