Műsoron kívül…
A HAP Galéria Winkler Barnabás vezetésével az elmúlt 11 évben 110 kiállítást rendezett meg. A jelenleg még látogatható kiállítás vége azonban az intézmény végét is jelenti. Az alábbiakban Mónus János építész a HAP Galéria zárókiállításának megnyitóján elhangzott beszédét közöljük.
Az elmúlt hétvégén valamibe beleláttam, valami összeállt „eggyé” a mai nappal.
Ahhoz, hogy elmondjam, kis kitérőt kell tennem. A most 5 éves FUGA működéséhez annak idején, vagy 7 éve, alkalmas helyet kerestünk mint Budapesti Építész Kamara. Szóba jött a Szép utca – Kossuth Lajos utca sarki eklektikus ház földszintjének bérlése is (egy használaton kívüli tekintélyes méretű helyiségcsoport, korábban bank). A helyet nem találtuk alkalmasnak, a Petőfi Sándor utcai, mai helyszín vonzóbbnak tűnt. A FUGA megvalósult, még működik. A jubiláló kiállításhoz felkértek, hogy mondjak köszöntő beszédet. Nem álltam ellent, így nyilvánossá tehettem, hogy az ilyen intézmény sikere a tulajdonosi támogatás (Budapesti Építész Kamara) alapfeltétele mellett csupán egy ember – Nagy Bálint – elszántságán, ízlésén, rátermettségén múlik, hiába van mögötte virtuálisan 3500 fős budapesti építész tagság. A „kitérőből” most visszakanyarodva, a hétvégén véletlenül megláthattam, hogy az utoljára 7 éve megismert Szép utcai – majdnem FUGA – helyszínén mi történt. A „Budapest Új Főutcája” EU projekt részeként az V. kerületi Önkormányzatnak úgynevezett „közösségi” pontot, helyet (intézményt) kellett létesítenie, szintén EU támogatásból. Üvegtetős udvarbeépítéssel, nem szegényes anyaghasználattal, múzeumi LED spotlámpák tömkelegével, jelentős kiszolgáló helyiségcsoportokkal, állandó 3 fős személyzettel, de a Szép utca mélyéről nyíló jelentéktelen bejárattal – tökéletesen üresen – mondhatnám használaton kívül ott a FUGA helye (nyilvánvalóan a FUGA kiépítési költségeinek többszöröséért).
A mai napon pedig a HAP Galéria bezár.
Nem azért zár be, mert az EU már nem támogatja (esze ágában sem volt soha ilyesmit támogatni), nem azért zár be, mert a II. kerületi önkormányzat most már nem támogatja (esze ágában sem volt soha ilyesmit támogatni), nem azért zár be, mert a Magyar Építész Kamara már nem támogatja (esze ágában sem volt soha ilyesmit támogatni), nem azért zár be, mert a Magyar Művészeti Akadémia nem támogatja (esze ágában sem volt soha ilyesmit támogatni, pedig a HAP Galéria múltunk építészeti emlékezetét volt hivatott frissen tartani), hanem azért, mert Winkler Barnabásnak (cégének) elfogyott a pénze, megrendelése, teljesítő képessége. A HAP Galéria elmúlt 11 éve annyiban volt cifrább, mint a FUGA 5 éve, hogy itt nemcsak egy ember elszántsága, ízlése, közösségi leleménye volt mértékadó, hanem egyszemélyes szponzorációja is. Winkler Barnabás úgy tartotta kézben a működtetés szálait, hogy közben neve alig került fel meghívókra, elektronikus terjesztésekre, úgy alapított Molnár Péter emlékdíjat, hogy a kívülállók csak sejthették, hogy ő tette.
Jelen korunk kommunikációjára az jellemző, hogy nem annak tárgya, hanem terjesztőjének személye kerül a középpontba. A jó kommunikátor „eladja” magát: legyen az irodalom, politika, társadalmi közélet, természetesen az építészeté is. Aki csinálta, az fontosabb, mint amit csinált (mondjuk a „köz” számára, ha van még ilyen fogalom).
Winkler Barnabás saját kezdeményezései háttérembere. Szerintem ez az egyetlen hiteles, etikus magatartás ebben a műfajban is. Annak ellenére, hogy ő azt sugallja, hogy nem szomorkodni kell ma, hanem csupán összegezni az elmúlt 11 évet, én képtelen vagyok indulatomat derűre váltani. Gyűlöletes számomra, a „ja a Barna befejezte” szemlélet, gyűlöletes, hogy nincs vállalkozó a folytatásra, az átmenetre (akár másba). Helyette nyomkodjuk csak okostelefonjainkat, iPad-jeinket, és ha villámlik, akkor csak azért nézünk félve az égre, mert zavarja a „vételt”. Pedig a villám előbb vagy utóbb belénk csap.
Tegnap a CLASSICA televízió csatornán igazi kortárs zenemű volt látható, Bach János passiója. Simon Rattle vezénylésében rendkívüli előadás született, Berlinből. A megszokott, tömbszerű előadásmód helyett, feketeruhás szereplőkkel igazi passiójáték kerekedett. A főszereplők színjátszása, mozgása nem volt szokatlan, de ami a kórussal történt az lenyűgöző volt (a zenemű központjában amúgy is a kórus van). A mű elején a fekete ruhás kórus a földön fekszik, majd a zenére megmozdul, nem egyszerre, hanem fonódva, egyéniségeket nem elvesztve, hanem kimutatva. Ez a mozgás az egész passiót vezérelte, de az igazán meglepő nem is ez volt, hanem az, ahogy a béklyóiktól szabadult kórustagok énekeltek, a mozgástól inspiráltan. Persze ehhez ilyen karmester kellett, ki képes volt ezzel kalkulálni. Ezen felbuzdulva utolsó indítványom a következő: taszít mindenféle pátosz ugyan, de most a HAP Galéria tiszteletére álljuk fel és 30 mp-ig maradjunk csendben, akár szomorúan, akár derűsen, végtisztességből, egyetlen eszközünkként az idő megállítására, igaz, csak nevetségesen rövid időre.
Köszönjük! Mindent!
Mónus János
építész
11 év, 110 kiállítás – a HAP Galéria zárókiállítása megtekinthető 2014. november 21-ig (hétfő-péntek, 14:00-18:00)
Cím: Budapest II. ker. Margit krt. 24. földszint
A HAP Galéria történetét összefoglaló kiadvány itt érhető el.
