Múzeumok éjszakája
Valójában hihetetlen, ami történt. Ha ezelőtt 10 évvel valaki, jelenünket akkor előrevetítve, rajzolja és meséli, hogy milyen épületállománnyal fog a Városliget „gazdagodni”, milyen építészeti kultúra fog ott megjelenni (milyen szakmai értékekkel), milyen célokat, igényeket fog mindez szolgálni és ezek milyen metodikával alakulnak - egészen biztosan nem hiszem el. Mónus János írása.
Közeli és távolabbi múltunkban is pazarlók és gátlástalanok voltunk közös élettereink, közös környezetünk alakítását illetően, mindig is szívesen elbántunk zöldterületeinkkel, füveinkkel, fáinkkal.
Az "új" építése, a volumenek sokszorozódása, mindig is pozitív irányként minősíttetett, holott ez nyilvánvalóan a "hozzáépítés" (Tomay Tamás) helyett az "1 négyzetméterre jutó szellemi energia" (Jánossy György) csökkenését jelentette. A "nagyítás" (Ekler Dezső) nem párosulhatott differenciálódással.
De a buborékok felfújásának igénye az elfogadási, megvalósítási rendszerek tökéletlensége, bizonytalansága miatt rendszerint megtört, így az vagy elhalt, vagy módosult, elernyedt. Nekünk inkább tétova beruházási tőke jutott (eklektikus Budapestünk így toronyházmentes maradt).
Ezekben az időkben sem volt szó társadalmi igények demokratikus alapú fogalmazásáról, várost határozó rendszerek, hálózatok (azok műfajához illő) gondozásáról (ismeretéről!), fejlesztéséről, de igazán nagy baj nem történt (a tohonya tunyaságon kívül), mert a rendszer tökéletlen volt, nyomokat hagyó támadások érték, érhették.
Mostanra szakmánkat (városépítés, építészet) működtető rendszerek „tökéletesedtek”.
A középítések szorgalmazója, az állam, célratartóan véghezviszi, amit akar. Vége a bizonytalankodások, visszafeleselések korának, amit elhatároz a köz építések terén, az megvalósul. Szinte bármi áron. (A hatékony politika ilyen). A hatékonysághoz kézzel fogható tettek (beton, üveg, térburkolat) szükségeltetnek, azok felhasználásának megkérdőjelezhetősége nélkül.
Mindez akár elfogadható is (sokirányú tétovaság, illetve az egyirányú céltudatosság ideológiai konfliktusában), de jelen esetünkben – a Városligetben – az ehhez kapcsolódó (eredményként jelentkező) szellemi termék, a most napvilágot látott pályáztatási eredmény elfogadhatatlan.
Nem szeretném (és nem is vagyok képes) az állami akarattól a megjelent nyertes tervekig vezető folyamatot elemezni (a „súgók”, a meghatározók, a hallgatva közreműködők szerepét), csak kijelenteni, hangsúlyozni, hogy e három-négy épület végeredmény, azok környezeti függőségei, az épületek egymásra utaltságai olyan infantilis városépítési, építészeti színvonalat képviselnek, hogy pír jelenik meg a szemlélődő arcán (ilyen-olyan okból kifolyólag).
A „kor”-szerűséget mellőző kulturális (múzeumi) fejlesztéssel járó patinás zöldterület-felélést jelentő szándékon túl, a céges projektek zsákutcájába szorított elhatározással (tervbeszerzési lebonyolítási „rend”-del), szellemiségükkel egymással még köszönőviszonyban sem álló épülettervek megvalósítási szándékával építészetünk sok-sok évet visszahátrált.
Ezek a belső hit és alkotó erő (társadalomformáló erő) nélküli tervek ilyen összefüggéstelen telepítési helyzetekben, mindenféle társadalmi igény nélkül, sajnos etalonokként fognak hatni megépültükkel; pangó „szellemiségükkel” kijelölik építészetünk helyét ebben az európai, kelet-európai iszapbirkózásban.
Nem meglepett, de végtelenül szomorú vagyok!
Mónus János
építész
