Nagyapa.mp4 – Egy családtörténeti kiállítás, kockázatok nélkül
Október 25-ig látható a Sándy/Konok – Metszéspontok című kiállítás a Műcsarnokban, amely minden jó szándéka ellenére kihagyott lehetőség nem csak a szakmai életutak, de még a család történetének bemutatása szempontjából is – írja kritikájában Kovács Dániel.
Nagy várakozásokkal indultam a Sándy-Konok kiállításra. Talán túlzottakkal is. Elvégre idén nem sok építészeti kiállítást láthatott az ember: a programok jelentős része elmaradt vagy halasztódott, de még a Budapest100 alatt is sikerült karanténban üldögélnem. Ehhez képest meglepett a Műcsarnok közvetlensége. A kötelező hőmérőzés után hagyományosan rendezett kiállítás fogadott, pedig a fő produktumnak tekinthető videóbejátszások alatt elhelyezett fejhallgatókat járványidőszakban nem szívesen veszi kézbe a kiállításnéző. De megtettem, némi nehezteléssel, ami fokozódott az installáció láttán: a két terembe beállított fémházikókat szép lett volna botlásmentesen megoldani.
Elismerem: részben én érthettem félre a helyzetet. A helyszíntől inspirálva művészeti kiállításnak vártam a Sándy/Konokot, pedig az már alcímében is egyértelművé teszi, hogy családtörténeti tárlatként tekint magára: a nevezett dinasztia négy, egymást követő generációjának férfialakjairól szól. Az időben tőlünk legtávolabb eső idősebb Sándy Gyula (1827-1894) és a hozzánk legközelebb levő, ma 90 esztendős Konok Tamás festőművészek; ifjabb Sándy Gyula (1868-1953) építészként, idősebb Konok Tamás (1898-1971) fotográfusként alkotott maradandót. A bejáratnál a família családfája fogad, csúcsán a nevezetes őssel, Ferenczy István szobrászművésszel (akiről aztán több szó nem esik). Mindenképp figyelemreméltó többgenerációs teljesítményről van tehát szó, apáról fiúra, nagyapáról unokára öröklődő tudásról és tehetségről.
A kapcsolatot a fókuszba helyezett személyek között (ifjabb) Konok Tamás teremti meg; ő jelenik meg négy képernyőn különféle filmekből összevágott történetekkel, és érezni: ő jelölhette ki a tematikus hangsúlyokat is. Objektív információ viszonylag kevés jelenik meg: a nagy vonalakkal felvázolt életműveket múzeumi és magángyűjteményekből származó tárgyak egészítik ki. Idősebb Sándy Gyulánál ez néhány képet, idősebb Konoknál pedig két fényképezőgépet és mai fotónagyításokat jelent – eredeti fényképek nem jelennek meg, bár tárgyiságukat izgalmas lenne a másik három alkotó munkáival összevetni. (A történethez tartozik, hogy idősebb Konok Tamás hagyatékának 1200 darabos válogatása évek óta elérhető a köz számára is, a Fortepanon, fia jóvoltából.) Valamiért mintha épp az ifjabb Konok kapná a legkevesebb figyelmet: időrendiség nélkül egymás mellett sorakozó absztrakt festményeiből még annyi sem derül ki az életműről, mint a dédnagypapa kedves tájképeiből.
Ebből a szempontból a legteljesebb képet ifjabb Sándy Gyula szekciója kínálja, ahol a Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központban őrzött tárgyak: rajzok, tervek mellett megjelenik néhány érdekes objektum a budai Postapalotáról, a feliratok pedig többé-kevésbé lexikális áttekintést adnak az életműről. Konok Tamás videóinterjúja ezt valójában nem sokkal tudja kiegészíteni. Az elhangzó mondatok („Nagyapám volt az első mesterem…", „Főleg mostanában mindig nagyapám jut eszembe, akit a legjobban szerettem a családban…") leginkább a személyes kötődést illusztrálják. Sokatmondó, hogy a videófájl neve: nagyapa.mp4.
Az életmű értelmezésére tett szándékot azonban itt sem lehet kiolvasni. A kiállítás nem próbálja bizonyítani Sándy sok évtizedes, szorgos hangyaként épített életművének mai relevanciáját, túl azon, hogy valakinek a nagypapája.
A másik apropó persze, hogy most épp felújítják egy házát. A Postapalota beruházása kapcsán a tulajdonos Magyar Nemzeti Bank érezhető erőfeszítéseket tesz, hogy a magyar építészettörténet „újrafelfedezze" Sándy Gyulát. Ennek fényében márkázzák magát az épületet is „Budapest első irodaházaként" (építészettörténeti szempontból nehezen értelmezhető állítás ez), és keresztelték át nemrég az épület mellett futó utcaszakaszt az építész nevére.
Nemes és méltányolandó szándék, csakhogy az újrafelfedezést kísérő szakmai kutatómunka nem látható. A szintén Bodó Péter, a Magyar Nemzeti Galéria művészettörténész munkatársa által kurált néhány évvel ezelőtti, alapvetően archív anyagokra és meglévő lexikális tudásra támaszkodó „Napsugaras tornyok - Sándy Gyula építőművészete" molinókiállítás nem adott alkalmat Sándy életművének mélyebb megismertetésére. Műfajánál fogva tán nem is adhatott; itt és most viszont adott volt a lehetőség. Fontos lenne foglalkozni azzal a szereppel, amit Sándy a két világháború között a jobboldali, antiszemita Magyar Építészek és Mérnökök Nemzeti Szövetségének hangadójaként töltött be. Erről a szervezetnek a Magyar Nemzeti Levéltárban őrzött archív anyagai tanúskodnak, töredékességük ellenére legalábbis elgondolkodtató módon. Akárcsak az az epizód, amikor a felheccelt hallgatók 1936 novemberében kikergették órájáról a zsidó hallgatókat, a táblánál álló egyetemi professzor pedig nem állt ki értük, hanem folytatta az előadást. (Ezzel persze korántsem volt egyedül, az akkori tanári kar nagy része a hallgatást választotta.) És ezt a történetet nem anekdotaként őrizte meg a történelem: megírta az akkori napisajtó (Esti Kurir, 1936. november 21.). Mégis: egy-két elnagyolt mondaton kívül Sándy egyetemi munkássága, közéleti szerepe alig kerül szóba a tárlaton; ahelyett, hogy alkotóként, gondolkodó, döntéseket hozó személyiségként jelenne meg, a nagypapa szerepébe kényszerül, gyakorlatilag Konok Tamás szemüvegén, történetein keresztül ismerjük meg.
És ha már itt tartunk: hol vannak a nők? Ebben a történetben csak férfiak szerepelnek; semmilyen módon nem jelennek meg a család női tagjai, sem gondolkodó, érző emberként, sem anyaként vagy nagymamaként. És most még csak nem is a nemek harcáról van szó: legalább a gesztus szintjén megérdemelnék a helyet, ha már családtörténetről beszélünk.
Magyarországon vagyunk: a történelmünk nem fekete-fehér. Egy ilyen családtörténeti tárlat, ha másra nem is, de arra jó esélyt kínálhatna, hogy ezzel szembenézzünk: hogy számba vegyük azokat a kompromisszumokat, amikre a 20. század kényszerített egy polgári családot, hogy számba vegyük egy több évtizedre terjedő életmű valós komplexitását. Hogy ahelyett, hogy felszínes, újra és újra ismételgetett közhelyekkel idolokat állítsunk az utcanevek mögé, megpróbáljunk valós embereket felfedezni magunknak.
Hogy mi hiányzik ehhez a jelen kiállításon, nehéz kérdés. Hely lett volna, hiszen a rendelkezésre álló két helyiséget is érezhető nehézséggel töltötték meg a rendezők. Talán egy átfogóbb történészi szemlélet, talán a kiállításrendezői szaktudás hiányzik, amelyhez a kérdésben illetékesebb intézmény (például a Budapesti Történeti Múzeum vagy a Magyar Nemzeti Múzeum) hátterére lett volna szükség; nehezen érthető, hogy ez a projekt mit keres a Műcsarnokban, amely – saját definíciója szerint – „a jelenkori művészet reprezentatív kiállítóhelye." Ezek hiányában sajnos még családtörténeti tárlatként sem igazán működik; tulajdonképpen a szintén nagypapakorba öregedett Konok Tamás kedves anekdotázása marad, a családi archívum fiókjainak előhúzogatásával. Elszalasztott lehetőség, hogy ez a kiállítás ennél nem is akar többet.
Kovács Dániel
SÁNDY / KONOK – Metszéspontok | Családtörténeti kiállítás
A Műcsarnok és a Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központban (MÉM MDK) közös kiállítása
Kurátor: Bodó Péter
A kiállítás október 25-ig látható a Műcsarnokban.
Az Építészfórumon megjelenő kritikák elkészítését az NKA támogatja.
Disclaimer: a cikkben rosszul szerepelt a Bodó Péter által kurált korábbi Sándy-kiállítás címe, ezt 2020. 10. 13-án javítottuk. A szerk.
