Nagyotmondás nélkül…

A Share 2017 Budapest konferencia egyik résztvevője a több díjnyertes lakásprojektet jegyző ADNBA bukaresti építésziroda volt, mely többször szerepelt a Mies van der Rohe díj finalistái között, és 2016-ban a Velencei Biennále központi kiállításába is meghívást kapott. A személyes bemutatkozás nem csak munkáik minőségéről, de szimpatikus filozófiájukról is meggyőző képet adott. Zöldi Anna írása.

Bukarest (București) neve az albán „bukur” = szép szóból ered. Abszurd etimológia egy olyan település esetében, amely mai állapotában bízvást versenghet a világ legcsúnyább, legkaotikusabb városa címért. Az ADNBA irodát alkotó három fiatal építész (Andrei Șerbescu, Adrian Untaru és Bogdan Brădățeanu) gyerekkora óta éli a várost, amelyen a szocialista várostervezés éppúgy durva nyomot hagyott, mint a rendszerváltás utáni vadkapitalizmus. Ám ez a három fiatalember bevallottan szereti szülővárosát.

 

Rendkívül szimpatikus, ahogy képesek értékké formálni azt, amit felületes értelmezésben hátránynak szoktunk értelmezni. Számukra a spontán városfejlődést felülíró erőszakos folyamatok nyomán alakult káosz és rendetlenség kifogyhatatlan inspirációk forrása. Kíváncsi tekintetük objektíven pásztázza a képi és történeti rétegeket: a váratlan városszerkezeti réseken át feltáruló látvány, a városi mozgás során észlelt, látszólag össze nem illő részletek montázsa a kiindulópont ahhoz, hogy a meglévő struktúrába belenyúljanak.

 

Fiaim kedvelt gyerekkori játéka volt a kukucskacső. Az előkelő elnevezés a leapadt skiccpauszhengert takarta, ami nem nagyított, és nem hozta közelebb a világot, de belenézve eltűnt, ami lényegtelen, a tér egy-egy szeletére lehetett fókuszálni. A szűk keresztmetszet folytán valójában maga a tér is eltűnt, a kiragadott látvány elemei síkban montázzsá egyesültek. A látottakon aztán hosszasan lehetett elmélkedni, megfejtve az egyes részek valódi természetét. Az ADNBA ilyen kukucskacsövön át tanulmányozza gyerekkorának terepét. Nem akarják kényszeresen felül, vagy újraírni a múltat; a jelen adottságait elfogadva igyekeznek új rendet teremteni a pozitív történeti tanulságok felfejtésével.

 

A használat felől indulnak; azt kutatják, hogy az idejétmúltnak, negatívnak, olykor a nyomor, vagy épp a felesleges reprezentáció megnyilvánulásának tekintett téri megoldások – az egy hosszú udvarba, egymás mögé sorolt lakások, vagy a túlzott belmagasság – milyen pozitív hatással bírtak a lakók pszichés, szociális közérzetére. A téri tanulságokat pedig magabiztos esztétikai és mérnöki eszközökkel strukturálják új renddé. Irigylésre méltó ezt egy olyan építészeti közegből szemlélni, ahol egyfolytában a kontextus, illeszkedés, különbözés kényszeres szentháromszágában őrlódünk.

 

Az ADNBA épületei nem manifesztumok, egyszerűen csak jó házak, amik mögött komoly gondolkodási folyamat húzódik, ám, minden magyarázat nélkül is határozott építészeti mondanivalót sugároznak. Honlapjukon nagyon világos mondatokban, kevés szóval megfogalmazzák építészeti küldetésüket, mely egyértelműen a helyi adottságokban gyökerezik. A már említett montázsszerű látványon és a Kelet-Nyugat közti határhelyzeten túl az építészet, az épített tér humán üzenete jelenti szemléletük pilléreit. Épületeikkel olyan társadalom létrejöttét kívánják segíteni, amelyben a szocialista korszak 50 évének erőszakos kollektivizálása és uniformizálása, és az azt követő 20 év arrogáns és közönyös önzése után új, kiegyensúlyozott értelmet nyer a közösségi lét és a javak megosztása. A lakások egyedi kialakítása, a közterülettel kommunikáló átmeneti terek - balkonok, teraszok - hangsúlyos jelenléte és a közösen használható terek minőségi kialakítása ezt a célt szolgálják.

 

Lakóépületeik közös jellemzője, hogy a tömbökben túlzás nélkül nincs két egyforma lakás – legyen szó akár 77 lakásos társasházról – sem alaprajzát, sem szintszámát, sem volumenét illetően. Érdekes lenne tudni, hogy milyen befektetői, kivitelezői háttér bír el ilyen szintű egyediséget, mindenesetre tény, hogy lakóházaik korántsem luxusépítmények. Van ugyan köztük emelt igényekre szabott épület is, de ez elsősorban az anyaghasználatban és a részletek formálásában mutatkozik meg (Londra Housing).

 

A lakóegységek alaprajzi kialakítása, térszervezése minden projektjük esetében egyformán igényes: mint egy térbeli puzzle, változatos alapterületű, szintszámú lakások alkotnak kompakt épülettömböt, ahol az egyediség a homlokzatokról is leolvasható, dacára a kiegyensúlyozott kompozíciónak. Az átlagos igényszintű lakóházakban is maximális igényességgel és játékossággal alakítják a közös használatú területeket. A lépcsőház sosem nyomott belmagasságú, természetes megvilágítással rendelkezik, kedvet csinál a szomszéddal folytatott tereferére. Egészen apró részletekre is gondot fordítanak, mint az egyedi, színes postaládák, vagy a bejárati ajtók melletti, krétával írható üzenőfalak (Dogarilor Housing).

 

A letisztult architekturális komponálás mellé játékos belső részletek és színhasználat társul, ettől is válnak lakásaik szerethető otthonokká. A feketegarbós építészek szigorúan redukált és kispekulált belsőépítészeti megoldásaival szemben ez a három fehér inges férfi láthatóan képes szeretettel beleélni magát a laza otthonok világába, ahol az épített környezet nem arra inspirál, hogy folyton port töröljünk és rendet tegyünk: a rend eleve adott építészeti keret, amely felszabadít, és nem zárja ki a lakók egyéni beavatkozásait, inkább finoman orientálja őket a kortárs megoldások felé.

 

A helyi adottságok, illetve a történeti építészet tanulságai is pozitív formáló erővé változnak az egyes projektekben. A már említett hosszú udvaros, egy udvarban sok család képlet korszerű feldolgozása a most épülő Mumuleanu Housing, ahol a szintén egyedi kialakítású, sorolt lakásegységeket a keskeny telken a földszinten közös udvar, az emeleteken nagyméretű közös terasz kapcsolja össze.

 

A kommunikációra sarkalló terek nagyvonalú méretezése és megformálása minden projektjükben hangsúlyos elemei a beépítésnek. Az Occidentului Housing nevű épületük esetében már a födémsíkok is mozognak, változatos szintmagasságú lakásokat eredményezve. A térbeli puzzle itt annyival bonyolódik, hogy a 19. századi polgári lakások nagy belmagasságú szalonjai mintájára minden lakás kapott egy dupla magasságú helyiséget.

 

Bukarest kusza látványa láthatólag megtermékenyítően hat az összetett lakóegységekből komponált tömegek homlokzatának kiegyensúlyozott formálására. Mondhatnánk, hogy könnyű ott illeszkedni, ahol amúgy sincs rend, de ennél többről van szó. a játékban megnyilvánuló rendről, amelynek a belső fegyelemmel párosuló szabadság a feltétele. Rend és szabadság ugyanis egymást feltételező fogalmak. A szabadság belső rend nélkül pusztán szabadosság, a rend szabadság nélkül tömény unalom, rossz esetben diktatúra.

A román tervezők szimpatikus egyensúlyt tudnak teremteni, amely úgy tűnik, nemzetközi visszhangot is képes kiváltani. Alejandro Aravena 2016-ban a Velencei Építészeti Biennále központi kiállításába is meghívta az ADNBA csapatát. Hilariopolis című installációjuk vizuálisan is erős megfogalmazása volt ars poeticájuknak. Hilariopolis Bukarest 18. századi elnevezése abból az időből, amikor igyekeztek minden román nevet latinnal helyettesíteni. Egyaránt jelent „vidám várost” és „nevetségeset”. Velencében egy papírból épített peep-show keretében az iroda által épített lakások ablakán keresztül elevenedtek meg Bukarest történeti és városhasználati rétegei, illusztrálva a tervezők meggyőződését: az élet belülről épül.

 

Dupla falú hasáb belsejébe kukucskálhattak a látogatók, bent Bukarest hajdani struktúrájának makettje sejlett fel, a csupasz hasábot kívülről a város sziluettjének vonalas rajza burkolta, macskákkal a tetőkön, ahogy kell. Az iroda által tervezett lakások makettjei perforálták a masszív, sima falú tömböt, a lakásokban minden a helyén volt a függönyöktől a porcelánig, egyszóval ott zajlott az élet, átrágva magát a papírból épült falakon. Ugyanaz a megnyerő figyelem a részletek iránt, nagyotmondás nélkül, a nagy egész tisztaságával párosulva.

Zöldi Anna