Ne metropoliszt, hanem lakóhelyet

A mindenkori alulról jövő, közvetlen politikai aktivitást – vagyis a közügyekkel való foglalatoskodást – nem lenne szabad a szakmai, politikai és gazdasági magaslatokról ignorálni. Köztér, építészet és szobrászat - új felfogásban social art and design - pont az a terep, ahol ennek látványosan teret adhatna egy új várospolitika, pártoktól függetlenül. Lehetne éppen ez, a közös otthon a közös alap.
Pásztor Erika Katalina írása.

egy újabb szobrászati szimpózium margójára

A köztéri szobrászat és a kortárs építészet ambivalens viszonyát mi sem jellemzi jobban mint az, hogy nem mondjuk ki: az ún. landmark, vagyis saját épített kontextusukból kiugró, az épített tájat radikálisan átrendező épületek már nem elsősorban házak, hanem (épület)szobrok. Formájukat sokkal inkább úgy alakítják az építészek, mint ahogyan a szobrászok dolgoznak, még alkotói módszereik is hasonlóak, bár más eszközöket használnak a modellezéshez (lásd Márton Enikő: Tervezési technikák evolúciója). A kontextustól való lehető legnagyobb függetlenséget követelve, ez a léptékváltás szobor és épület-szobor között a 20. század végi (sztár)építészetben szinte kötelezővé vált.

Az építészeti kontextust – léptékénél és méreténél fogva - érintetlenül hagyó szobor általában egy adott köztér valamely kitüntetett pontjába kerül, hangsúlyt adva az adott térnek vagy tér-résznek. Felülethez nyomva, reliefként vagy épületszobrászati elemként kiemel, díszít, vizuális hangsúlyokat teremt, vonzza a tekintetet és a figyelmet. Ugyanakkor az egyes épületszobrászati és szobrászati elemek nem zárják ki egymást, vagyis egy-egy térben sokféle ilyen kiemelés megfér egymás mellett a zsúfoltság érzete nélkül, összességükben a térre mutatnak, a teret komfortosítják. Nagy felületek és terek esetében például csökkentik a nyomasztóan nagy méreteket, belakják és egyben berendezik, emberléptékűvé szelídítik azt.

Az épület-szobor a léptékváltás miatt ezzel szemben teret követel, mintegy szétnyomva maga körül azt a kontextust, városszövetet, amibe kerül, minden más körülötte lévő szobrászati elemet maga alá gyűrve, a teljes figyelmet magának követeli.

Mivel a huszadik század végére a város közterei az ismert mediális csatornákon túl a figyelem-gazdaság kitüntetett értékesítési helyszínei lettek, egy-egy ilyen épület pusztán méreténél fogva is   kiemelt kommunikációs eszközzé vált, szobrászati igényű kialakítása, az épített táj átrendezése már messze nem csak szobrászatról, építészetről és művészetről szól. A gazdasági és technológiai hatalom – más szóval a hatásra való képesség – reprezentációjaként elsősorban helykijelölő, (többféle értelemben is) pozicionáló szerepük van. Ezek az épületek nem csak szobrok, hanem gigantikus méretű interaktív médiafelületek, amelyek sötétedéstől hajnalig anyagtalan, efemer képözönné transzformálják a teret. A tévé, reklám  - és időnként a médiaművészet is - kiköltözik a közterekre szórakoztatni.

Ebben a városi kontextusban az állandósult változás és jelenidejűség dominál. Az érzékszervekre kétségtelenül nagyobb hatást gyakorló, lenyűgöző épület-szobrok árnyékában a kétségek közé szorult történeti szobrászat egyfajta anakronisztikusságot sugall, mintha kiesett volna a felgyorsult tempóban rohanó kortárs városból: helyükre PR akciós tehenek és elefántok kerülnek, legalább a változásra és átmenetiségre való minimális kötelezettség feltételeit kielégítve. A köztéri szobrászat megmaradó és értékesnek tartott darabjait pedig a köztéri múzeum – az enyészetre ítéltetett közösségi emlékezet - állandóan újragondolt gyűjteményeként tartjuk számon.

Az állandóan visszatérő kérdés, hogy mi is van a kortárs szobrászattal, valójában a közterekről szól. Ma itt durva vizuális háború dúl az egymással versengő (kereskedelmi, politikai, kulturális stb.) üzenetek között, amit vagy szabályozunk valamiképpen vagy nem. A szabályozás egyfajta koherens értékrend lenyomata, tehát ha ez hiányzik, akkor túl nagy a kakofónia az értékek artikulációjában és csak a pénzhatalom diktál: lehetetlen konszenzusos szabályokat alkotni. A kortárs köztéri szobrászat kérdése szorosan összefügg azzal, hogy milyen köztereket akarunk magunknak csinálni, s a közterek milyensége pedig attól függ (állítólag) a demokráciában, hogy a többség milyen értékeket preferál. De még ha működne is a demokrácia, akkor is gondot okozna annak beazonosítása, hogy tulajdonképpen milyen értékeknek milyen köztér-kép felel meg és fordítva.

Az építészet politikai kérdés (is), ami korántsem csak az alkotókon (szobrászokon és építészeken) múlik. Miközben az építészek többsége folyamatosan hárít (az építészet design és nem politika), mindig ott lebeg a szemük előtt a nehezen kikerülhető megrendelői diktátum vagy éppen az aktuális (és a természetesen nem teljesen elfogulatlan) zsűri. Az elmúlt húsz év politikai kultúrájának nem része az épített környezetről való politikai gondolkodás, vagyis az, hogy a verbális politikai üzeneteket leképezzük az épített környezet különböző modelljeire, városra, falura, tanyára, útra, nemzeti parkokra (stb.), s legfőképpen köztér-víziókra és fordítva. A neoliberalizmus megteremtette a maga számára azt a metropolis imázst, amiről - miután a periférikus, lokális terekben egyértelművé vált ellentmondásossága és diktatórikussága - most szívesen lemondanánk. De vajon van-e helyette más, ha nem akarunk sugárutakat, diadalíveket és felvonulási tereket építeni? 

Az, amit például pályázatok látványtervein láthatunk, többnyire csak egy elnagyolt és közhelyes kereskedelmi utópia gondolkodás nélkül összeollózott vizualizációja, a virágzó globális üzleti csomópontok ideáinak importja. Minden egyes köztéri látványterv (közvetve vagy sem, de) politikai üzenetet – középtávú jövőképet - hordoz. Naná, hogy a látványterveken egyetlen nemkívánatos elemet sem lehet látni. Öt-tíz éven belül, a projekt végére majd flottul megoldjuk az egyre súlyosabb társadalmi problémákat, és mindenki heppi lesz, vagy egy huszárvágással kitiltjuk azokat, akik nem illenek a (látvány-város) képbe. A távolság a valóság és az elhitethető jövőkép között egyre nő, és a menő specialisták (tervezők, fejlesztők) úgy tesznek, mintha nem is vennék észre, hogy politikai elhülyüléshez, demagógiához asszisztálnak, remek építészeti formákkal és sok esetben lenyűgöző kreativitással.

Ha a politikai realitásokat nézem, sokkal hihetőbb lenne a sok kicsi és megvalósítható projekt, mint néhány kollektív eladósodásba sodró gigantikus EU-torzó. S ha már nagy dolgokról is kell álmodni, hát az legyen egy autonóm, nap- szél- és geotermikus energiával működő, zöld és bicajos város, mint sem egy politikai ambíciók önkielégítése miatt adósságcsapdában vergődő büdös metropolis. A kicsi ügyekhez könnyű lenne kicsi köztéri elemeket kitalálni: biciklitárolókat, utcabútorokat, civil hirdetőtáblákat, szobrokat, graffitti falakat, szőlőlugasokat, ivókutakat, nyilvános gördeszkapályákat stb. S a tragikomikus ebben az, hogy ezek jó része diplomatervként, kezdő design vállalkozások knowhow-jaként (pl. Kukorelli Péter és Orlay Balázs bringaparkolói) már rég készen vannak. Apropó: miért is hagytuk, hogy a civil lakosság teljesen kiszoruljon a város nyilvános kommunikációs felületeiről? Mert valakinek nem tetszenek a cetlis hirdetések? Vagy mert senki sem tudja elképzelni, hogy ezt lehetne másképp? Mert nem láttunk még rá példát? S miért hagyjuk, hogy unalmas köztereink még unalmasabbak legyenek a beetetésnek szánt látványtervekben terjesztett humortalan és identitás nélküli semmitmondás által? A város graffitti mentesítése az egyik ilyen legálságosabb projekt, fontoskodó PR kampánnyal körítve. A felületesség helyett helyzetfelismerésen alapuló, releváns koncepció kellene és persze közös akarat.

Hajrá, újuljon meg a szobrászat és a köztéri design, támogassuk az új ötleteket, hajrá social art&design, hajrá gerillák, akik élhető és belakható városban, s legfőképpen olcsó, akár közösségi munka által, újrahasznosított anyagokkal is kivitelezhető közterekben, udvarokban, árnyat nyújtó fákban, time-based art, vagyis időalapú művészetnek tekintett terekben és kertekben gondolkoznak. S hajrá nem kihasználatlan mélygarázsokban és ingatlanpanamákban érdekelt, gyalog-járó, sportos politikusok és megrendelők, akik értik a korszellemet (Zeitgeist?). Maholnap, a sok pofára esés után a kommunikációs szakma kiválóságai a lózungok helyett elkezdenek talán azon gondolkozni, hogy milyen legyen végre az otthonunk, a város. A politika építészeti (és művészeti) analfabétizmusát és az építészet politikai impotenciáját művészeti és design kurátorok, kommunikációs és propaganda-zsenik gyógyítják, akik képesek hidat építeni szavak és képek, politikai tartalmak és város-víziók között. A terep szűz, egy becsődölt neoliberális metropolis helyett lehetne például lakóhelyet építeni.

Ha valaki a jó öreg LGT-t dúdolgatva - „Miénk itt a tér, mert mi nőttünk itt fel”... -, veszi a fáradságot és elsétál a Gödörhöz a hét bármelyik estéjén tavasztól őszig, és van némi fantáziája (mert ez a szakmája, vagyis kitalál dolgokat), akkor rögtön látja, hogy mi az, ami hiányzik, mi az a design, amit (akár rehabosoknak munkát adva) a városi közterek számára olcsón le lehet gyártani, s milyen szobrászat az, amiben kedvét leli az a sok száz, aki nem plázákban szeret kvaterkázni.

De persze ehhez kellene egy nagy levegőt venni, mutyizás, látszat-akciók és import-víziók helyett minőségi, érzékeny és bátor politikát, hovatovább tér(!)-politikát csinálni. S hogy tovább álmodjam a szebb jövőt, vajon minek kellene megtörténnie ahhoz, hogy egy-egy köztér-felújítási program ne valami levajazott biznisz legyen unalmas és sokad-osztályú termékekkel, hanem abban a helyi kicsik (design vállalkozások és gyártók) kapjanak lehetőséget? Milyen tornádónak kell itt végigsöpörni ahhoz, hogy korrupció és bürokrácia helyett végre értelmes és olcsó, takarékos projektekkel a helyi kreativitásnak is(!) teret adjanak? Micsoda gazdaságélénkítő hatása, micsoda turistákat vonzó minta és milyen klassz arculat lenne! (Ehelyett évek óta valami releváns identitás-tautológiáért komoly városmarketingesek verejtékeznek.)

A mindenkori alulról jövő, közvetlen politikai aktivitást – vagyis a közügyekkel való foglalatoskodást – nem lenne szabad a szakmai, politikai és gazdasági magaslatokból ignorálni, mert annak bizonyíthatóan soha nem lett jó vége. Köztér, építészet és szobrászat - új felfogásban social art and design - pont az a terep, ahol ennek látványosan teret adhatna egy új várospolitika, pártoktól függetlenül. Lehetne éppen ez, a közös otthon a közös alap.

Pásztor Erika Katalina