Néhány kérdés, avagy a nagy toccsanás - Szent György tér és vidéke, Budapest
Az Örökség c. folyóirat 2005 július-augusztusi száma ”Hozzászólás” rovatában a -szerkesztő- aláírással szignált írás olyan kérdéseket feszeget, melyek hasonlatosak a kirurgusok által egykor alkalmazott fejbekólintáshoz.
Az Örökség c. folyóirat 2005 július-augusztusi száma ”Hozzászólás” rovatában a -szerkesztő- aláírással szignált írás olyan kérdéseket feszeget, melyek hasonlatosak a kirurgusok által egykor alkalmazott fejbekólintáshoz (kirurgus: a sebész görög-latin, ill. az orvos régies elnevezése, a szerk.). Megállapításai egyszerre húsbavágóak és figyelem-elterelők - az alkalom a Szent György tér tervezett beépítése. Húsbavágóak, mert a Vár két fogadó tere közül talán ez a fontosabb, hiszen alighanem ide érkezik a legtöbb látogató. Megjelenése építészeti szempontból is perdöntő. Nem beszélve arról, hogy ez a térség immár a ”forgóajtó”, mely az elnöki palotára és a volt királyi palotában otthonra lelt közgyűjteményekre nyílik. Ámde a feszegetett kérdések ugyanakkor figyelem-elterelők is. Nyilvánvaló ugyanis, hogy - 1047-es Kormányhatározat ide, tervpályázat oda - az országnak egyhamar nem lesz annyi pénze, hogy egy ide illő, rangos középületet felépítsen. Azt pedig, hogy a volt HM telket eladják szálloda vagy szuper-luxus lakások céljára, olyan vérlázító pofátlanság lenne, amit - remélhetőleg - még a végkiárusítás legeltökéltebb handléi sem mernek (egyelőre?) felvállalni.
A kérdés feszegetése mindazonáltal időszerű. Most kell elgondolkodni azon, hogy mit teszünk majd, ha ismét jól megy a bolt. Végtére is néhány napra bármely üzlet kirakatába ki lehet ragasztani a ”kirakat rendezés alatt” cédulát. Még egy áruházi osztályra is kiakasztható a tábla, hogy ”átrendezés miatt zárva”. Feltéve, hogy azt is melléírják: a kellemetlenségért a vásárló szíves elnézését kérik, továbbá nyitás ekkor. És persze nyugtatóként azt, hogy milyen kellemes meglepetések várják majd a vásárlót akkor. Ilyesmiről azonban a Szent György tér esetében egyelőre szó sincs. A lezajlott tervpályázat éppen azt bizonyítja, hogy a tér és a Sándor palota végleges környezete tekintetében még mindig csak találgatások léteznek, hiányzik az egészre érvényes, következetesen végiggondolt koncepció.
Persze könnyű belátni, hogy egy ilyen, minden szempontból kulcsfontosságú tér rendezetlenségét 60 évvel a háború után még mindig az akkori ostromra fogni valójában vérlázító szégyen. Sőt azt mondhatnám, ha nem lenne abszurd: saját magunk szembeköpése. Ez már ugyanis az állami rangra emelt impotencia olyan ország-világ előtti bevallása, amit kidumálni csak egy olyan nemzet előtt lehet, amelyiket tudatosan leszoktattak az önbecsülésről. S ezért huny szemet afölött is, hogy a Hely, melyet a tatárjárás megrázkódtatása jelöltetett meg IV. Béla királyunk által azért, hogy Buda védelmére legyen, és amely azóta is folyamként viszi a hátán az egész nemzet palackba zárt történelmét, egy félig-meddig meghagyott romhalmazra hivatkozva vegetálhat, mint lepusztult hátsó udvar.
A döntésképtelenség azonban nem maga a kórság, hanem csak annak az egyik jellegzetes tünete. Azt gondolom, hogy a betegség a diktatúra bukását átvészelő, változatlan ”kommunista” gyakorlat, amely pedig bizonyítottan még magának a parancsuralmi rendszernek is a sírásója lett. Ami nem más, mint a természetüknél fogva összetartozó dolgok felszeletelése. Oly módon, hogy a részérdekek tetszés szerint manipulálható habaréka legyen az eredmény. Olyan, melyet aztán kizárólag csak a vaskezű központi akarat - azaz a párt? vagy egy ”tulaj”? - képes felhabosítani. Ha ez az érdeke. Akkor aztán legott habverőt nyom annak a bürokráciának a markába, amelyik egyszerre alázatos kukta, és bármikor farba rúgható olyan bűnbak, aki elviszi a balhét. Lévén a séf (a párt feje vagy a ”tulaj”) tévedhetetlen. A diktatúra megbukott, de ez a rendszer nem csak túlélte a felfordulást, de még virágba is szökkent, mint a parlagfű.
Hogy miként? A pokolba vivő út - mondják - csupa jószándékkal van kikövezve. A Várpalota negyedének helyreállítása során bizonnyal csupa jót akartak, de persze külön. Külön a régészek, az urbanisták, a mérnökök, műemléki szakemberek, a restaurátorok, meg külön a kutatók és tudósok is mind. Csak épp az összefogó, összehangoló központi akarat híján pont a lényeg, az egész veszett el. A végcél maradt sűrű mesterséges ködben. A Szent György térnél végzett ásatások például páratlanul értékes leletekkel gazdagították a történészek ismereteit, de közben odaveszett a tér. A feltárt alapfalak nyilván sok mindent bizonyítanak, netán éppen cáfolnak, de a közember számára csakúgy értelmezhetetlenek sőt érdektelenek, mint valamely padlásról véletlenül előkerült olyan családi fotóalbum, melynek elsárgult képeiről rég feledett nagykalapos hölgyek és kackiás bajszú urak tekintgetnek a tanácstalan megtalálóra. Mert hiszen ő nemcsak nevüket nem ismeri, de még azt sem tudja, hogy a felvételt vajon ki, mikor és miért készítette? Márpedig aki a történelmünket legalább kicsit behatóbban nem ismeri, annak a falmaradványok pontosan ilyenek. És sajnos mifelénk ez nem csupán a külföldieket érinti gyakran, de sajnos már a mai fiatalok nagy része is ilyen, hála a szüntelen reformálgatásban fuldokló ama oktatási rendszerünknek, amelyik merev fallal határolódik el a vizuális kultúrától, hogy a műemlékek megbecsülését már ne is említsem...
Óhitű építész lévén, kimagasló műszaki és kulturális teljesítményként egyaránt tisztelem és szeretem a műemlékeket és a mai házakat, ha ezek is, azok is kiemelkednek a középszer langy unalmából. Ezért kétbalkezes, hogy ne mondjam cinikus a döntés, amely úgy metélte kétfelé az építészet, az építészeti kultúra ügyét, mint a Kreml Berlint, anno. Az, amelyik szerint az egyik oldalon maradtak azok a bizonyos öreg házak, melyeket valamely hivatal műemlékké nyilvánít, s melyeket ezért a NKÖM felügyel, a másikon pedig azok az újabbak vagy még meg sem születettek, melyek sorsát kizárólag a befektető kénye-kedve, vagy/és profitja határozza meg. Ezért hát az építtető - a saját érdeke szerint - fütyülhet a közösség, a társadalom, de még a hozzáértő építészek véleményére is. Az építésügynek ugyanis az említett recept szerint annyi a gazdája, hogy gyakorlatilag egy sincs. Hogy az ilyen rend érték- és természetellenes? Ugyan kérem. Mindennek annyi az értéke, amennyit a piac hajlandó fizetni érte - hirdetik a lendületes színváltók.
Kétségtelen, hogy a társadalom értékítélete az építészettel kapcsolatban, annak szüntelen változását követve, erre meg arra kileng egy ideig (nem írhatom, hogy jobbra és balra leng ki, mert az a másik fertályról épp fordítva látszik!), de végül műveltségi szintje szerint mégis beáll. Ámde a törvény szerint is vannak piacképtelen épületek. A Parlamentet például nem lehet eladni. Pedig elkészültekor a befolyásos kritikusok közül is sokan zajongtak miatta, sőt kifütyülték. Alpár Ignác Anker palotáját ”leendő műemlékként” gúnyolta a ”Megfagyott muzsikus” a húszas években. Goldfinger Ernő saját londoni lakóháza viszont még tervezője életében felkerült a műemlékek listájára abban a királyságban, ahol egyrészt patinás demokrácia honol évszázadok óta, másrészt igencsak tiszteletben tartják - ámbár nem is szeretik agyon - a műemlékeket. Rómában bárhol gödröt ásnak, antik emléken csattan a csákány, nem nagy ügy egy-egy újabb lelet, sőt inkább kellemetlenség. Tőlünk keletre pusztulni hagyják a valódi építészeti értékeket, ám kezük-lábuk törik, hogy a csupán mesében létezők köveire leljenek. Nálunk aránytalanul kevés a rangos építészeti emlék, és az a jó régészeti lelet, amit vissza lehet temetni. Költeni arra nem kell, hálistennek múzeumi, netán önkormányzati gond. Azaz más szelet, más buksza.
Mindennek tudatában azt gondolom, hogy ennek a mi szerencsétlen építészeti szétoperáltságunknak immár két mellbevágó monumentuma is van. Az egyik az említett HM épület romja, azaz a Szent György tér, a másik a hírhedt kecskeméti Malom Center. Ráadásul mindkét tragédiában kulcsszereplő a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal. Ha pedig ez nincs rászabva, akkor ki a szerző, hol dekkol ilyenkor a rendező?
Számomra - óhitűként - a Szent György tér és a Dísz tér beépítése is mindenek előtt városépítési probléma. A volt HM épület telkét tehát be kell építeni. De csak akkor, ha már eldőlt, hogy az új épületek milyen célt szolgálnak majd, milyet a köztük lévő tér és mi lesz az együttes városképi szerepe. Nem kívánatos itt semmilyen - a környezethez méltatlan, abból kilógó - üzleti vagy kereskedelmi funkció. És olyan sem, ami növeli a járműforgalmat, vagy netán óbégató reklámot igényel. (Inkább azon kellene gondolkodni, hogy miként lehetne kipaterolni az egykori Polgárvárosból a szégyenletes echte ungarische tschikosch-gulasch Kitsch Parade-ot.
Azt gondolom továbbá, jelenlegi állapotában már érdektelen, hogy az egykori HM épület műemlék-e, vagy sem. Végtére a helyén állott már kolostor, kaszárnya, vízmű. Ráadásul a régi fényképek tanulsága szerint az ostrom alatt súlyosan megsérült épület sem volt azonos elődjével, ami a XIX. század végén állt ott, és katonásan magosan hordta az orrát. Helyében olyan friss középületet látnék szívesen, melynek homlokzati síkjai - talán a déli homlokzat kivételével - követhetnék az egykori beépítési vonalat. A megmaradt külső, immár csupán lábazati fal-maradvány megtartása azonban értelmetlen. Az épület lefedése alkalmasint mutasson magas tetőt, legyen erőteljes kiülésű virtuális főpárkánya, de az épület magassága semmi esetre se haladja meg az egykori karmelita kolostorét. A tetősík viszont alkalmas lehetne helikopter leszállóhelynek, ami a terek zavarása nélkül szolgálhatná ki az elnöki palotát és a következőkben javasolt új középületeket is. Városképi megfontolásból előnyös lenne, ha az épület északkeleti sarka hangsúlyt kapva megjelölné az érkezési pontot és a déli irányban továbbhaladó látogató-áramlás kiindulópontját. Ugyanilyen okból az egykori Szent János utca felőli, azaz keleti homlokzat alatt egy végigfutó, tágas árkád hasznos lehet, úgyis mint az időjárástól védett olyan várakozó és kiállítási tér, ami teszem azt, felidézhetné a várnegyed történetét. Emléket állíthatna III. Endrének, az egykor itt eltemetett utolsó Árpádházi királynak, és működhetne úgy is, mint a Nemzeti Tánc Színház időszakos kiegészítő tere. Kívánatos lenne, hogy az épület megőrizze a két tér közötti elválasztó szerepét és legalább három oldalról mutasson nyugodt, hivalkodásmentes fal-nyílás architektúrát. A földszint kivételével vakolt és festett lehet, csakúgy, mint a tér összes többi épülete. No és az épület rendeltetése? Valami olyasmit tartalmazzon, ami látványos, oktatva szórakoztató, interaktív és valamiként az össz-magyarság névjegye. Bemutathatná például a nagy magyar alkotókat, és ezek munkásságát.
A Dísz tér nyugati oldalát úgy kellene beépíteni, hogy az egykori tér szó szerint dísz tér lehessen. Nem hiszem, hogy ez ne lenne megoldható úgy, hogy a feltárt falmaradványokat - akár látványosan is - ne lehessen bemutatni azok számára, akiket ez komolyan érdekel. Viszont itt kellene elhelyezni a miniszterelnöki palotát és rezidenciát, és talán a kormány vendégházát is. Ezek architektúrája kívánatosan legalább annyira legyen karakteres, mint a szemközt álló Sándor palotáé, de a létesítő kor kiérlelt értékrendjét kellene majd tükrözze. Ami alatt azt értem, hogy úgy szólíthatná meg ”szép kortárs magyar irodalmi nyelven” a nézőt, hogy elkerüli az éppen divatos trendi halandzsát és link zsurnalizmust. Már csak azért is, mert a tapasztalat szerint az ilyen fordulatok becsülete veszik oda a leghamarább. A miniszterelnöki palota pedig nem harminc évre épül, mint egy pláza. Ezt az épületegyüttest is úgy kellene megtervezni, hogy valamilyen módon kapcsolódjék a helikopter leszállóhelyhez.
Ami azonban igen fontos: mielőbb meg kell tervezni e dísz tér nevével azonos funkcióját. Látványként, látványosságként is. Amilyen naponta legalább egy - kívánatosan zenés - őrségváltás, a lovas díszőrség, a világ magyarságának összetartozását és szolidaritását kifejező nemzeti zászló, egy ehhez kapcsolódó emlék. Ami együtt közvetíti a ”Haza a Magasban” gondolatot. Ez ugyanis az EU tagjaként aktuálisabb gesztus, mint volt valaha, ahogy a skót, az ír, a wels, a baszk, a katalán, a korzikai és egyéb példák is mutatják. Azt sem ellenezném, ha hagyománnyá válna - valamiként Oroszországban - az a szokás, hogy a házasulók ez előtt fényképeztetnék magukat. És ez lenne a Hely, amely előtt bárki - egy-egy állami protokolláris vendég is - fejet hajthatna a világ bármely sarkában becsülettel helytálló, dolgozó, alkotó, ámde mégis ismeretlen avagy elfeledett magyarok emlékezete előtt. Kerülhetne ez esetleg a feltárt templom alapfalai közé, amelyek fölé egyébként is valamilyen dekoratív, transzparens védőtető kívánkozik.
Persze tisztában vagyok azzal, hogy megjegyzéseimet a beavatottak egyetlen könnyed mozdulattal besöpörhetik a ”gibicnek semmi sem drága” feliratú papírkosárba. Mentségem is csupán csak annyi, hogy hosszú életem során többször is megkerültem a Horn fokot. (Persze nem politikai értelemben.) Nézeteimet közreadni viszont hitem szerint ugyanannyi jogom van, mint bármely rikoltva rángatódzó megasztár önjelöltnek.
A lényeg az, hogy a józan és a teljességre törő építészeti megközelítés nem bíbelődik a -szerkesztő- által felvetett olyan kérdésekkel, mint hogy a Kallina Mór tervezte lábazat resztli műemlék-e, vagy sem? Nem golyózik azon, hogy mi a modern? Hogy vajon egy új épület átértelmezi-e a történelmet? Hogy meddig tartott a polgárváros anno? Stb. Egyelőre még azzal is csak alig, hogy mikor és hány ütemben kell az átépítést majd megvalósítani. Mit, hogyan és mikor: ez az eldöntendő kérdések sorrendje, még akkor is, ha ezek kölcsönösen visszahatnak egymásra. Végtére - a jobb időkre várva - a volt HM épület elgennyedt sebhelyét is el lehetne még takarni valamilyen csinos szépségtapasszal. Ne feledjük, Alpár Ignác első városligeti Vajdahunyad vára is ideiglenes építmény volt eredetileg. És csak később épült fel véglegesen, és lett élete főműve.
Viszont a Bécsi kapu téri pincerendszert haladéktalanul és véglegesen meg kell erősíteni. Még mielőtt az egész műemlék-teret - autóbuszostól - nagy toccsanással el nem nyeli a tiszteletlen piaci erőkre fittyet hányó megagödör.
Borvendég Béla
Szeptember 30. - Elmaradt a ”belső, szakmai ötlet-pályázat” eredményének bemutatása.
Elmaradt a mára meghirdetett KÖH Elnöki Értekezlet, melyen bemutatták volna a budavári volt honvédségi épületre júliusban meghirdetett intézményi, azaz ”belső, szakmai ötlet-pályázat” eredményét. A ”Budavár-Dísz tér 17.” címmel 2004-ben lezajlott pályázat nyertese, Kis Péter mindeközben tovább dolgozik a terven.
A pályaművek helyett Borvendég Béla írását adjuk közre a témában. Cikke újabb reagálás a szerkesztői hozzászólásra, mely a KÖH által kiadott Örökség c. folyóirat 2005. július-augusztusi számában jelent meg. A téma körüljárása az epiteszforum.hu-n és a fórum rovatban azonban kevés, mert az a kérdés, hogy lesz-e végre élő diskurzus az érdekeltek között, vagy folytatódik az egymástól függetlenül kiírt pályázatok sora, annak ellenére is, hogy van nyertes terv a tavalyi nyílt pályázatra?
a szerk.
