Néhány pont épített örökségünkről

A Mesteriskolán 85-ben meghívtunk egy műemlékes kollégát. Romokról, konzerválásukról, saját munkáiról beszélt. A végén az illő taps helyett beálló süket csöndet feloldandó Szendrői Jenő megkérdezte, kinek van kérdése. A köhögés, félrenézés után nehezen felhangzó kérdés – és ez tulajdonképpen mire jó? – diszkrét röhögésbe fulladt, ami egyszerre szólt a kérdés pimaszságának és annak, hogy valamennyiünknek ez jutott az eszébe. Déry Attila írása épített örökségünkről. 

Húsz éve Budakeszin a barokk templom körüli tereprendezés során rábukkantunk az Árpád- és Anjou-kori templomromokra. Következtek az ásatások. A város azóta se kiköpni, se lenyelni nem tudja a romokat. Örülünk neki, de senkinek sem kell. Ott áll elhanyagoltan, szemét- és csövestelepként. Használható ötlet még volna – volt pályázat is –, de hozzá pénz és igazi akarat még nem jelentkezett. Az időről-időre felbukkanó „temessük vissza!” óhajt „micsoda blamázs lenne!” szólamokkal verik vissza azok, akik a karbantartás terheit nem tudják vagy nem akarják vállalni, de dönteni sem mernek. 

Úgyhogy a kérdés – mire jó? – nagyon is aktuális.

De nem ez az egyetlen kérdés e téren. Elpusztult vagy műemlékileg tönkretett építményeink újjá- vagy újraépítése körül manapság komoly vita folyik. E gesztusok a műemlékes szakma elutasítása mellett a társadalom helyeslésével találkoznak – különben miért foglalkoznának vele a politikusok? A budai várpalotában a Hauszmann-féle állapot visszaállítása általában megfelel a közóhajnak – a dunai oldalon. De kiterjed ez a tabáni oldal elpusztult épületeinek visszaépítésére is? Megtoldhatjuk ott a visszaállított régit kamu-régivel? Vagy másképp közelítve; a palota egykori architektúrája visszaépítve mennyire hiteles? Védendő emlékünk lenne viszont a budai várpalota 1956 után helyreállításának gyenge és már építésekor is bőven bírált építészete? És hogy másik kőben is megbotoljunk… Érdemes-e időtálló épületként újjáépíteni a Millenniumi Kiállítás középszerű és ideiglenesként épített Közlekedési Csarnokát?

Sorolhatnánk. Az igazi kérdés, hogy mi az érték – általában az építészetben és mi az érték épített örökségünkben? És mi az érték nekünk és ma?

Valójában épített emlékeinkről van szó általában. Műemlékvédelmünk 1960-as évek végére megmerevedett. Szűk medrű gyakorlata nem vett tudomást a társadalom igényeiről. E korszak műemlékes építészeti megoldásait mégis elfogadtuk, mert eredményei – akár egy falból kikönyökölő kődarab is – nyugati kultúrához való tartozásunkat igazolta. Az ekkor készült helyreállítások közül voltak sikeresek – például Árpádkori kis templomaink –, történtek kínos beavatkozások és voltak orbitális melléfogások is, mint a budai várpalota tönkretétele. 1990 után e hangulat megszűnt, a társadalom változott, ám új elvek nem születtek. (Azok, akik akkor helyzetben voltak, mindent meg is tettek azért, hogy erre ne kerüljön sor.) Azóta a magyar műemlékvédelem értetlenség és gúny tárgya és túlzó elvárások célpontja is. A gyakorlatban jelen van a múltőrző, semleges eklektizálás és a délibábos visszaépítés között a megoldások összes változata. A szakma szigorú elveivel leginkább szembenálló változatok társadalmi sikere a legnagyobb.

Egyetértésre szükség lenne. A műemlékvédelemben a konkrét megoldás alkuban születik. Ennek elvben a társadalmi elvárás és az építtetői-használói igény között kellene kialakulnia. A társadalom igényeit jelenleg a műemlékes szakma saját logikája szerint fogalmazza meg és a hatóság jeleníti meg. Így egyszerre kerül szembe a szakma azzal a társadalommal, amit képviselnie kellene és a hatóság azzal az ügyféllel, akit követelményeivel terhel. Így lesz sok jó szándék eredője permanens konfliktus. A hatóság képviselőinek rutinja és arányérzéke – olykor igazi bölcsessége – és az ügyfél mértéktartása gyakran megoldja a problémákat, de személyes alkuk helyett társadalmi léptékű megoldásra lenne szükség.

Az előző negyedszázadban e téren a műszaki, tudományos, társadalmi és gazdasági problémák összességére jogi-szervezeti megoldásokkal próbálkoztak. 1957-1991 között az egész hazai műemlékvédelem befért az Országos Műemléki Felügyelőség ernyője alá. Ez még hatékony szervezet volt; egyesítette magában a tervezést, a kutatást, engedélyezést és kivitelezést. Utódja, az Országos Műemlékvédelmi Hivatal, az Állami Műemlékrestaurátor Központ és a Műemlékek Állami Gondnoksága lett, hogy aztán belépjen a képbe Kulturális Örökségvédelmi Hivatal, ami átadta helyét a Forster Gyula Nemzeti Örökségvédelmi és Vagyongazdálkodási Központnak és a Lechner Lajos Tudásközpontnak, miközben az engedélyezési hatáskör kormányhivatali keretek közé lépett át, stb., stb… A tendencia egyértelmű; egyre impotensebb szervezetek jönnek létre egyre nagyképűbb elnevezésekkel.

Vannak kérdések, amelyekről mindnyájan tudunk és amelyekre válaszaink is vannak, de amelyekről nem beszélünk. Én pontokba szedtem válaszaimat – tán segít…

1. Az épített örökség védelme nem öncél. Házak önmagukban csak szakembernek érdekesek. Emlékezetünk viszont épületekhez kötődik. Megnézzük a diósgyőri várat Nagy Lajos miatt, Sárospatakot a Rákócziakért, Visegrádot Mátyás királyra emlékezve, stb. Úgy megyünk el Veronában a sok gótikus és reneszánsz ház mellett, mintha üvegből lennének, hogy megnézzünk az egy valóban közérdekűt, a Rómeó és Júlia házát… Az épített múlt egy közösség számára annyiban érdekes, amennyiben kapcsolható hozzá valami; személy, esemény, emlék. Az marad meg, aminek „anekdotája” van, írta valaha Huizinga. Ez úgy is igaz, hogy megmarad az, ami valamihez köthető. Ezt a védelem során mindig figyelembe kell venni.

2. Az épített emlékek nem puszta formák. Az építészeti forma jelkép és sajátos műalkotás, de valamely épített emlék lényege anyagi-műszaki mivolta együtt! Egy épület formáival emléket állíthat építtetője presztízsének, de fizikai létével kora építési gyakorlatának, műszaki színvonalának emléke is – és elődeink életkörülményeinek tükre. Így összefoglalva társadalmi emlék. Egy épület akkor válik emlékké, ha általa ellátunk a múltba – vagy legalábbis azzal áltatjuk magunkat. A lényeg mindig az ember, a közösség, akiért az építmény létezett. És ha eddig fennmaradt, most az a lényeg, hogy értünk létezik.

3. A műemlékvédelem nem tudomány, hanem szolgáltatás, amely szaktudományokra támaszkodik és a társadalmat szolgálja. A tudomány segít, de nem áll a társadalom felett és nem hozhat helyette döntéseket. Abban a pillanatban, amikor ezt teszi, szembekerül a társadalommal – tehát csak rossz döntést hozhat. Ami csak tudományosan érdekes, az társadalmi léptékben értéktelen.

4. A műemlékvédelem bennünket szolgál. Senki sem kapott hivatalos felszólító levelet az utókortól, hogy védjük épített örökségünket – nekik. Olyan védelemnek, ami nem nekünk dolgozik, hanem az utókornak ment valamit, értelme sincs. A jövő érdekében a jelen társadalom igényeivel szembe menő védelem káros. Senki sem tudhatja, utódaink mit tartanak majd fontosnak; nekik mi lesz az érték? Ha valamit nem magunknak, hanem csak az „öröklétnek“ védünk, ne védjük! Ne feledjük; aki a jövőre hivatkozik, a jelentől fél!

5. Múlt-képünk és értékítéletünk folyamatosan változik. Végső, kialakult, befejezett „ítélet” nincs. Senki sem hiheti, hogy mindig ugyanolyan kategóriák szerint értékelünk és ítélünk most és a jövőben, azaz mindig ugyanazt tekintjük értéknek. Gondoljunk csak a barokk 19. századi, a historizáló-eklektikus és a szecessziós építészet 20. század közepi-végi megítélésének gyors változásaira! (1976-ban műegyetemi feladatom volt a „szecesszió bántó díszítéseit” eltávolítani egy bérházról – ami ma már műemlék.) Minden nemzedék újra alkotja múlt-képét, másra figyel, másképp értelmez – és ami nagyon fontos; mást akar ezzel eltakarni.

6. Múltunkhoz való viszonyunk folyamatosan változik. Öntudatos korok előre néznek. Értékelik a múltat, de nem fetisizálják. Mi irányát vesztett, tétova korban élünk. Múltunk ismerete biztonságérzetet ad azoknak, akiket a gyors változások riasztanak – és azoknak, akik nem mernek tükörbe nézni. De a nosztalgia a sértődöttség és a gyávaság lelkiállapota. A múlt mögé bújni nem lehet. Ha magunkra találunk, elfordulunk a múlttól. Így építkezett a barokk a középkoron, a klasszicizmus a barokkon, a historizmus minden addigin… Értékelték elődeik építészetét, de a maguk világát fontosabbnak tartották. Akkor mérlegelünk egészségesen, ha abból indulunk ki, hogy „mi és a mi világunk a fontosabb”.



7. Az épületek léte véges. Materiális mivoltukból következően sorsukhoz éppen úgy hozzátartozik a pusztulás, ahogyan emberi életünk része a halál. Ezért értékesek – számunkra. Amit kiveszünk az idő folyamából, elveszíti értékét. Ezért természetellenes az „öröklét”. Ha örökké élnénk, tetteinknek nem lenne súlya. Ha megmentünk egy építményt az „öröklétnek”, elveszíti értékét.

8. Valamely építményt értéke tart életben. Létezik esztétikai és használati/műszaki érték, értéket adhat valaminek együttesben elfoglalt helye vagy személyhez, eseményhez kötődése. Az érték a rendeltetésből következik. A rendeltetés nélküli emlékőrzés zsákutca. Valós rendeltetés az emlékőrzés is – ha valóságos igényt szolgál ki. Egy köztudatba beépült, látogatott építészeti emlék önmagában is érték – számunkra. Egy fantom-múzeumi funkcióval felruházott üres és érdektelen régi ház értéktelen és bontható. (Ezt sokszor nem merjük bevallani magunknak, mert ellenkezik elveinkkel. De ha elvek miatt tartunk fel valamit, ami nem kell senkinek, az a beteg társadalom jele.)

9. Bennünket nem a múlt a maga valóságában érdekel, hanem önnön múlt-képünket akarjuk látni. Az a „hiteles” számunkra, ami elképzeléseinket tükrözi. Hőkölnénk is, ha „tolmács nélkül” szembesülnénk múltunk építészeti megoldásaival, anyagokkal, színekkel, stb. Igazi célunk – ha nem is hangsúlyozzuk –, a jelennel összefésült múlt. Akik 2005 körül a Király u. 40. hiteles helyreállításért tüntettek, nem vízvezeték nélküli, szabadtüzes konyhás, szobasoros lakásokat és pottyantós klotyócsoportot akartak a cselédlépcső mellett, hanem az ismert klasszicista homlokzati formát akarták viszontlátni – és mögötte korszerű lakásokat, padlófűtéssel, hőszigetelt ablakokkal.

10. A társadalom befejezett egészet óhajt látni. A virtuális, elméleti, stb. helyreállítások és a csonka, idegen anyagú jelzésszerű toldások megbuktak. A műköves, nyersbetonos, Copilit-üveges, plexis, stb. „alázatos kiegészítés” pocsék építészet; harminc, ötven éve sem kellettek senkinek és ez ma sincs másképp. (Akik akkor ezt csinálták, a lelküket is beleadták – abban a hitben, hogy az építészet alapja végső soron a filosz-logika.)

11. A műemlékvédelem egyezményes öncsalás. Amint egy épületet kiveszünk az idő folyamából, hogy a mi eszközeinkkel hogy elérjük az „olyan, mintha” állapotát – másképp fogalmazva, amint valamely építmény karbantartása, átalakítása azért lép túl az építtetői és műszaki igényeken, hogy a múltat „idézze” –, elkezdünk hazudni magunknak. Ez ugyanúgy vonatkozik a didaktikus helyreállításokra, mint a visszaépítésekre. Erre társadalmi szinten szükségünk van, hogy szembesüljünk múltról alkotott elképzeléseinkkel. Ez nem baj addig, amíg
– tudjuk, mit csinálunk,
– mértéket tartunk,
– a beavatkozások gesztusai közakaratot tükröznek.
A konfliktusok akkor keletkeznek, ha nincs egyetértés.

12. Anyag és formahűen „reprodukálni a régit” lehet – de nagy kihívás. Biztos építészettörténeti elméleti és gyakorlati ismeretek, következetesség, mértéktartás és tehetség kell hozzá. Általában hiányzik a régi alapanyag, a régi technológiákhoz fűződő mesterségbeli tudás, de a legrosszabb, ha a tehetség hiányzik és ez a leggyakoribb. Valójában nem is akarjuk a „régit” viszontlátni. A tényleges megoldások a „kicsit másutt”, kicsit másképp” és az „olyan legyen, mintha” szempontjai között ingadoznak – és már meg is érkeztünk az öncsaláshoz.



13. Az értékes régi mellett a bennünket tükröző, színvonalas új (épület) jelenléte nem stílustörés, hanem teljes értékű folytatás. Az építészeti színvonal és nem a forma az, ami a régi melletti újat elfogadtatja és hitelesíti. Bennünket a mi korunkban az hitelesít, ha vállaljuk magunkat. Egyszerűbben fogalmazva, az építészetben nem a forma, hanem a minőség hitelesít. És ezt a legnehezebb megfogni – mert nem definiálható.

14. Nem attól értékes egy épület, hogy „szép díszei” vannak. Vagy; a jó ház nem a díszei miatt jó. Az 1980-as években kibontakozó városvédő mozgalom újjáélesztette a szecesszió iparművészet-központúságát és egy nemzedéknyi időre eltolta a hangsúlyokat, de tudnunk kell; a képző- és iparművészeti díszítés egy építészeti műnek része; kiegészítés, rátét, csicsa, de nem a lényeg.

15. Ha „elvi alapon“ tervezünk, biztosan hibázunk. Az építészet nem azért létezik, hogy elméleteket illusztráljon, vagy elveket támasszon alá. Az elméletek mindig rosszak. (Ezért buktak meg az elméleti alapú helyreállítások. Pedig akik akkor azokat csinálták, hittek benne és a lelküket is beleadták.) Az építészet emberi viszonyok között, emberi konfliktusokra ad választ, táptalaja az egészséges önzés. Az elkészült mű maga a – pillanatnyi – megoldás. Életünk bonyolultabb annál, hogy elvek, dogmák, ideológiák rendszerébe gyömöszöljük. Az „elmélet” a megfogalmazás – és pláne a leírás – pillanatban elavul. Olyan „elmélet”, ami az emberi kapcsolatokat időben változó módon modellezné, nincs.

16. A konzervált rom nem építészeti alkotás és nem is építészeti érték. A „jelzésekkel” kiegészített rom sem válik azzá. A régészeti leletek nem feltétlenül közérdekűek. Egy rom rengeteg információt hordozhat a régészet tudománya számára, de társadalmi szinten ritkán válik jelképpé. A rom „megőrzése“ nem feltétlenül jelent megőrzést látható módon – vagy éppen fizikai mivoltában. Korunkban a tipikus magyar „rom” a maga bokáig érő formájában kínos, zavaró látvány; ott sugall ideiglenességet, ahol az állandóságot kellene megjelenítenie.

17. Korunkban a „védjük meg!” jelszava sokszor elhangzik anélkül, hogy következményeire gondolnánk. A társadalom egyes építményeket műemléki védettséggel óv meg a pusztulástól, történeti, építészeti, stb. okok miatt – jogosan. Védelmet kikényszeríthet pillanatnyi szenzáció vagy politikai érdek is. A műemléki védelem plusz teher – amit valakinek vállalnia kell – és értékcsökkentő tényező – amit a tulajdonosnak el kell szenvednie. A védelem terhei nem arányosak az épület történeti fontosságával, vagy a rá irányuló társadalmi érdeklődéssel. Van épített örökségünknek egy köre, amelynek fenntartásában az állam szerepvállalása természetes. A jáki templom, vagy Operaház közös kincsünk. Ugyanez nem mondható el egy bérházról vagy egy ipari épületről. Az előbbi érdekes lehet szűkebb közege számára, egy vízmű felszíni víztisztító telepe iránt pedig biztosan érdeklődnek a nagyfelszíni víztisztítás szakértői (5-8 fő) és az 1960-as évek vasbeton építészetének kedvelői (50-200 fő) – fenntartsuk költsége viszont sokszorosa egy múltunk jelképeként közismert Árpád-kori temploménak. A védelem tárgya és társadalmi környezete szerint kellene differenciálnunk, hogy eloszthassuk a terheket – ha mernénk súlyos döntéseket hozni.

18. Az országosan védett objektumok bőven 10.000 feletti száma eltúlzott. Az állam a „közös kincs” kategóriáját el nem érő építményeknél a védelem terhét a tulajdonosra terheli – anélkül, hogy korlátozásaiért kárpótolná vagy érdekeit figyelembe venné. Valójában az lenne a korrekt megoldás, ha az állam a védelem kimondásával
– vagy kárpótolna a tulajdonost az értékcsökkenésért és a védelem terheit vállalná,
– vagy napi áron átvenné a védendő építményt a tulajdonostól, ha az felajánlja.
Ha ez bekövetkezne, hamar kiderülne, hogy a valóban országos figyelemre és védelemre érdemes, és állam által ténylegesen fenntartható emlékek száma Magyarországon 3200-3500 körül mozog.

19. Kisebb közösségek saját értékeinek védelmére sokkal nyomatékosabb helyi védelmi szabályozásra van szükség. Amely építményt az állam nem tud vagy akar fenntartani, de kisebb – helyi, szakmai, stb. – közösségek számára fontos, azt saját védelmük alá lehetne helyezni. A rendezett és szankcionált helyi védelem az anonim állam helyébe lépne. Ennek felelőse lehetne önkormányzat vagy társadalmi egyesület. Így a megfoghatatlan állami védelmet valóságos közösségi felelősségvállalás váltaná fel. E védelem ellenőrizhető és visszavonható lenne. Ha a Ló utcában meg akarják őrizni Ló Béla emlékét – tegyék, de vállalják terheit! Ha már nem akarják védeni – viseljék következményeit, önmaguk előtt is! Jól szankcionált és rugalmas helyi védelem egyszerre lenne hatásos és a társadalmi igényekhez alkalmazkodó. Ilyen változás ma országosan védett emlékek átsorolásával – és ezzel együtt pusztulásával járna. Ez lenne a nemzeti tandíj, amit egy egészségesebb rendszerért fizetnünk kellene.

20. A műemléki „érték” fogalmát újra kell definiálni. Az építmények formára alapozott értékelésén ma már túlhaladott szempontrendszer alapul. Ezt a tömegek, a szerkezetek és az alaprajzi rendszerek egyenrangú szempontjaival kiegészítve juthatunk olyan eredményre, amely korunkat és társadalmunkat hiteles tükrözi. Egy épület „műemlékiségének” alapja lehet formája – de alapja lehet statikai modellje vagy éppen alaprajzi rendszere is. Csak így emelhetjük be a védendő építészeti alkotások körébe ipari épületeinket.

21. A műemléki „örökségvédelem” ma már nem jelentheti automatikusan a védett objektum teljes fizikai fenntartását és megőrzését. A szakrális épületek megtartása magától értetődik. Egy barokk prépostsági ház is hétköznapi értelemben felfogható és felismerhető érték – és működtethető is. Egy nagyságrendekkel nagyobb, ma már céltalan épület lényege megőrizhető valamely komponált részletével – például egy ipari épület emlékét őrizheti egyetlen keretállása. (Igazuk volt azoknak, akik az Erzsébet-híd 1945 után kimerevített torzó kapuját gigantikus emlékműnek látták.) Épület emléke őrizhető dokumentáció, de még inkább 3D-s modellek formájában is. Tulajdonképpen egész tudományosan értékelhető, védett és nem védett épületállományunk megérdemelné a digitalizált modellbeni megőrzést – a szöveges, rajzos és fotós dokumentáció mellett.

Ennyi. Bár ezek pontok programként hangzanak, vitaalapok és javaslatok. Valahová el kell indulnunk, lehetőleg közakarattal. Nagy baj, hogy 1990 táján és utána személyi ambíciók leverték az egyetértés lehetőségét – ami akkor megvolt. Most mehetünk visszafelé a zsákutcába a fafejű charták útján, választhatunk délibábos utat, vagy...

Déry Attila
Budakeszi 2016 január.