Nemnövekedés: utópiák, alternatívák, stratégiák. Helyszíni jelentés az Oslói Építészeti Triennáléról
Skandinávia legfontosabb építészeti eseménye idén egy gazdasági elmélet fókuszán keresztül vizsgálja a szakmát. A nyolchetes program félidejében Virág Istvántól, a Triennále hivatalos fotósától közlünk ismertetést az Építészfórumon.
Az október végén nyílt Oslói Építészeti Triennále (Oslo Architecture Triennale / OAT) fő célkitűzése a folytonos – emberi és környezeti tényezőket figyelmen kívül hagyó – gazdasági fejlődés ideáljától való elszakadás, és alternatíváinak feltérképezése. A magyarra (szerintem) nehezen fordítható degrowth / “nemnövekedés” tematikáját a rendezők egy, az építészeti szakma határain jócskán átívelő, nyolchetes kiállítás- és eseménysorozat több mint 100 programján keresztül vizsgálják.
Mielőtt belekezdenék a részletekbe, szeretném leszögezni, hogy a jelen írás nem a szakmai összefoglaló / kritika ambíciójával készült. A szerző nem az építész szakma képviselője, és nem is publicista, végzettségét tekintve fotográfus, közgazdász. A cikk apropóját az adja, hogy az elmúlt tíz évben volt szerencsém a triennálé három kiadását is dokumentálni a szervezők megbízásából. Emellett személyes világnézetem, illetve szakmai hátterem miatt is rendkívül érdekel ez a téma, így örömmel válaszolok az Építészfórum megkeresésére, ezzel a rövid, szubjektív beszámolóval, illetve képválogatással.
A triennálé aktualitását jól alátámasztják az elmúlt években egyre gyakrabban felbukkanó rendszerkritikus tüntetések, demonstrációk, és azok globális jelenséggé növekedése – gondoljunk csak példaként az Occupy Wall Street, Rethinking Economics, Extinction Rebellion megmozdulásokra, vagy a Greta Thunberg által indított globális klímasztrájk eseményeire.
Az elmúlt évtizedek fókuszában mind politikai, mind gazdasági szempontból a világgazdaság GDP adatokban mért növekedésének idealizálása, intézményesítése állt. Ezt a folyamatot erősen segítette, hogy a dominánssá váló neoliberális értékrend nyomán az állami intézmények pénzügyi- és gazdaságpolitikai kontroll szerepe jelentősen csökkent, és utat adott egy piacközpontú, fogyasztásközpontú globalizált világrend megszilárdulásához. A fősodor által képviselt közgazdasági és politikai nézet azt sugallja, hogy az exponenciális gazdasági növekedés lehetősége határtalan, és bármilyen erőforráshiány, illetve környezetszennyezési probléma megoldható az erőforrások kereskedelmével, átmozgatásával, illetve a környezeti károk ignorálásával. Az elmúlt években azonban tanulmányok százai támasztották alá, hogy ez a feltételezés az emberiség jelenlegi erőforrásigényét, és a környezetünkre gyakorolt negatív hatásait figyelembe véve már régóta érvényét vesztette.
A degrowth / „nemnövekedés” ideológiája a jelenlegi gazdasági és szociális rendszerek fundamentális, egyben globális megreformálását tűzte ki céljául, olyan alapvető területekre fókuszálva, mint például az ipari termelés, erőforrások elosztása, szociális egyenlőség javítása, illetve az emberek anyagi javakhoz való viszonyának átértékelése, a fogyasztói kultúra, és általánosságban a (kulturális) értékrend gyökeres megváltoztatása. Mindez annak a hitében, hogy a végtelen fogyasztás / növekedés paradigmáján túl elképzelhető egy jól működő, fenntartható társadalom, amiben az egyén és a közösségek életszínvonala, illetve a környezetünk jelenlegi állapota is radikálisan javul.
Az urbanizáció üteme, és az épített környezet folyamatosan gyorsuló növekedése megkérdőjelezhetetlenné teszi az építészeti szakma felelősségét a fent említett kérdésekben. A fesztivál ebben a szellemben kutatja az építészet megújulásának irányait, a degrowth / „nemnövekedés” építészetének lehetőségeit. A körülbelül 140 projektet a rendezők a „nemnövekedés” következő négy intézményén keresztül mutatják be: Könyvtár, Színház, Játszótér és az Akadémia. Ezekből következzen az alábbiakban néhány példa (a teljesség igénye nélkül).
A Nemzeti Múzeumban (pontosabban a múzeum építészeti részlegének impozáns, üvegfalú pavilonjában) helyet kapó Könyvtár egy multimédia kiállítás és egy könyvtár egyvelege, több mint 80 projekttel, interaktív installációval, makettekkel, audiovizuális munkákkal, anyagmintákkal és nem utolsósorban szakmai könyvek százaival (amik kikölcsönözhetők a fesztivál időtartama alatt). A Könyvtárban felhalmozott munkák mennyisége, és a minden esetben rendelkezésre álló referenciaanyagok bősége gyakorlatilag szinte lehetetlenné teszi a kiállítás teljes, egy alkalommal való megtekintését. Azoknak, akik szeretnék az összes projektet megismerni, mindenképpen érdemes többször is visszalátogatni, esetleg kikölcsönözni néhány kiadványt, hiszen mind a kiállítás mind a kölcsönzés ingyenes. A Könyvtár részt négy „gyűjteményre” osztották a szervezők: Rendszer, Közösség, Objektív és Szubjektív kategóriákba rendezve a bemutatott projekteket.
A Rendszer gyűjteményben olyan munkákkal találkozhatunk, amik a természetes ökoszisztémák, illetve a mesterséges (gazdasági, politikai) rendszerek, kapcsolati hálók és azok infrastrukturális szintű manifesztációjának témáit járják körül. Az idetartozó projektek hívószavai: technológiák, gazdasági rendszerek, kormányok, városok, kontroll, termelés, ellenállás, alternatívák, stratégiák stb. Egy konkrét példa erre Anna Ulak Limits to Growth Redux (2019) munkája, ami az 1972-ben publikált könyv: The Limits to Growth felvetéseit aktualizálja. Az eredeti tanulmány statisztikai adatok és számítógépes szimuláció segítségével jósolta meg az emberiség különböző nyersanyag igényeit a globális népességnövekedés tükrében. Ez a kiadvány szellemiségét tekintve a fesztivál egyik alap referencia-anyagának tekinthető. Annak ellenére, hogy a tanulmány konklúziói manapság is égetően relevánsak, a publikációt évtizedekig ignorálta a közgazdaságtani fősodor.
Egy másik látványos példa egy ARPA (2019) nevű installáció, (ab)Normal és Ludwig Engel munkája. ARPA azt a zsigeri reakciót tematizálja, amely minden szocialista rendszert megélt ember fejében azonnal megfogalmazódik amikor a piaci kapitalizmus szabályozásának lehetőségeire kerül a szó. Mi más lenne a szabadpiac alternatívája, mint egy új autokrata rendszer? Az alkotók a technológiában remélik az alternatív megoldást, egy objektív piaci mechanizmus kidolgozásában, ahol az erőforrások igazságos elosztásáért, a hatékony termelésért algoritmusok és mesterséges intelligencia vezérelte rendszerek a felelősek.
A kiállítás következő gyűjteménye a Közösség, amelyek az egyének, csoportok együttműködésének, javak és szolgáltatások megosztásának alternatíváira mutat be ötleteket, példákat. A Közösség szekció hívószavai: csoportok, együttműködés, kölcsönös függőség, diskurzus, csere / kereskedelem, kulturális rituálék. Hogyan teremthetünk olyan együttműködési rendszereket, ahol mindenki érdeke egyenlően érvényesül, és milyenek azok a közösségi terek, épített vagy virtuális környezet, amely mindezen rendszerek működését elősegítik?
Egy jó példa erre a Dugnad Days (2019) projekt, aminek a nevét egy több évszázados, és máig nagyon népszerű norvég közösségi hagyomány adta. A magyarra „közösségi munka”, „közös segítség” címszóval fordítható „dugnad” lényege, hogy szomszédok, kisközösségek tagjai féléves, éves gyakorisággal összejönnek egy napra, és önkéntes közösségi munkát végeznek. A Dugnad Days projekt egy Osló külvárosában (Sletteløkka / Bjerke kerületben) található egykori óvoda közösségi házzá való átalakítását, és minimum tízéves üzemeltetését tűzték ki céljául. A projekt magja egy nyolcnapos workshopsorozat, ahol a helyi közösség tagjai a részvételi tervezés szellemében definiálják a 250 négyzetméteres közösségi ház funkcióit, és segítkeznek mind a tervezési, mind az építési munkálatokban.
A Közösség gyűjtemény tartalmazza a kiállítás legtöbb videóanyagát. A programba válogatott filmek közül kiemelném a Formafantasma Studio Ore Streams (2017-19) című, több részből álló, művészi igénnyel megkomponált, rendkívül érdekes filmjeit. A filmek az elektronikai eszközökben használatos fémek, nyersanyagok körforgására reflektálnak, és rávilágítanak a tervezett elavulás koncepciójának kialakulására, és annak anyagpazarló, máig is népszerű alkalmazására. A filmek elérhetők online a csoport weboldalán.
A Könyvtár harmadik kollekciója az Objektív rész, amely környezetbarát, újrahasznosítható, természetben lebomló anyagokra, illetve azok felhasználási módjaira mutat néhány érdekes példát. Milyenek a jövő anyagai, mennyire időtállóak a jövő (és a múlt) design megoldásai? Ezt az utóbbi kérdést feszegeti a Back Office című projekt is. A MANN Office, Ruth Baumeister és Ashley Schafer által prezentált nagyformátumú, Un/Sustained című fotóalbum ikonikus irodaházak és középületek fotóin keresztül feszegeti azt a kérdést, hogy mennyi egy épület várható élettartama, milyen gyakorisággal változik a belső terek designja, hogyan alakulnak át az épületek a használók igényeit és a kor szellemét követve. A korabeli és jelenkori képpárokkal, tervrajzokkal, illusztrációkkal teli igazán szép albumot, tényszerű, érdekes leírások egészítik ki egy rendkívül érdekes alkotássá. Az album 40, főként európai és amerikai példát mutat be, de a téma aktualitását mi sem illusztrálja jobban, mint az elmúlt évtizedek fejlődő országaiban (például Kínában) tapasztalható végeláthatatlan, piaci realitásoktól gyakran távol álló építkezési láz.
Az Objektív kollekció rengeteg anyagmintát is bemutat: a BC Architects / Studies tömörített talaj-téglái leginkább vályogtéglákra emlékeztetnek, a Ma-tt-er csoport Smart Materials (2018) megoldásai között láthatunk, tapinthatunk és szagolhatunk olyan építő-, szigetelő- és burkolóanyagokat mint például kókuszból és bakteriális cellulózból készült bőr, hínárból készült szigetelőanyag, préselt kukoricarost lemez, vagy éppen légszennyeződésből kinyert festék. A témához kapcsolódóan került megrendezésre a „What is degrowth made of?” szimpózium is ahol a kiállítók meséltek, beszélgettek alternatív építőanyagokról, megoldásokról.
Az Objektív rész egyik központi témája természetesen az újrahasznosítás. Ennek egy példája, hogy a Könyvtár kiállítás szerkezete, polcai, vitrinjei nagyrészt korábbi kiállításokon már használt és újrahasznosított faanyagból készültek. Ezt a koncepciót ajánlja felhasználóinak az antipodes café Reshow online oldala, ahol galériák, kiállítók, művészek tudnak anyagokat, eszközöket adni, venni, csereberélni, valamelyest környezetbarátabbá téve ezzel kiállítások építését.
A Szubjektív kollekció a Könyvtár negyedik részlege. Itt nagyon vegyes projekteket válogattak össze a szervezők, amik közös nevezője valahol abban foglalható össze, hogy egyéni szinten, személyesen mit tehetünk egy élhetőbb jövő építéséért. Itt két projektet ragadnék ki. Az egyik a nanotourism nevű projekt, ami a korunkra jellemző turisztikai- és vendéglátóipari növekedésre, fapados légitársaságok által szponzorált utazási szokásokra keres alternatívát, illetve a távolsági utazás környezeti terheit próbálja valamelyest ellensúlyozni. A projekt egyik esettanulmánya a Szlovéniában található Európai Űrtechnológiai Kulturális Központ (KSEVT) számára tervezett levitációs ruha, amelyben a látogatók a föld felett „lebegve” alhatnak – megtapasztalva ezzel a súlytalanság állapotát.
Egy másik könnyed projekt, az Aerocen Community anyaga szintén a légi közlekedés káros hatásaira és alternatívák szükségességére hívja fel a figyelmet – látványos, játékos formában. A kiállított Aerocen Backpack egy „aeroszolár” légballont, és az irányításához szükséges eszközöket tartalmazza, amit ki is próbálhattak az érdeklődők a triennálé nyitóhétvégéjén. A szubjektív szekcióra (amint az egész triennálé hangulatára is) jellemző a játékosság. A Könyvtár legalsó polcain például helyet kapott egy bőséges játék és gyermekkönyv gyűjtemény – felelősségvállalásra, környezettudatosságra nevelő társasjátékokkal, kiadványokkal.
A Könyvtárban bemutatott több mint 80 projekt mellett, még a város egyéb helyszínein, partnerintézményekben is rendeztek kiállításokat, szakmai szemináriumokat a fesztivál mintegy két hónapos időtartama alatt – ezekről idő, és hely hiányában itt most nem írok, de a triennálé honlapján erről is bőséges információ áll rendelkezésre.
A triennálé másik kiemelt platformja az Akadémia, amely az Oslói Építészeti és Design Főiskolával, és annak hallgatóival szorosan együttműködve adott lehetőséget a „nemnövekedés” ideológiai hátterének részletes megismerésére, megvitatására. Az ehhez kapcsolódó szemináriumok, szimpóziumok, workshopok és kiállítások közül az Overgrowth Talks #1-2. című szemináriumokat szeretném kiemelni. Az Overgrowth Talks vendégei építészek, egyetemi oktatók és szerzők, akik írásaikkal hozzájárultak az e-flux Architecture magazin és a triennálé által közösen szerkesztett, rendkívül érdekes online cikksorozathoz. A szerzők közül legtalálóbb módon Peter Buchanan (a The Big Rethink című esszé-sorozat szerzője) magyarázta meg a „nemnövekedés” szükségességét – a felnőtté válás metafóráján keresztül.
A gyermek- és kamaszkorra jellemző növekedést, gyarapodást, önző, versengő, lázadó magatartást felnőttkorban (ideális esetben) felváltja a szellemi gyarapodás vágya, és ezzel együtt megszilárdul egy felelősségteljességre törekvő, más érdekeit is szem előtt tartó személyiség. Buchanan szerint az emberiség még a mai napig is egyfajta kamaszkorban van. A társadalom környezete gyakorolt hatása ezzel egyidőben már olyan mértéket ért el, amely globális ökológia katasztrófával veszélyezteti a fajunk fennmaradását. Az emberiségnek tehát meg kell végre értenie, hogy itt az idő, „amikor fel kell nőni”.
A kiállítások, szakmai szemináriumok mellett események sokaságával próbálták a rendezők bevonni, aktiválni – szó szerint megmozgatni a közönséget. Ezen események nagyrésze a Színház és Játszótér címszavak alatt futott. Mind a Színház, mind a Játszótér eseményei a valóság megkérdőjelezésére, aktív részvételre invitálják a közönséget, és különböző mesterséges (néha vicces, néha utópisztikus) szituációkat teremtve késztetik a résztvevőket alternatív valóságok megélésére. A színházi programok közül az egyik leglenyűgözőbb a Rimini Protokoll Society under Construction (State 2) produkciója volt, amely egy komplex építési területté alakította át a helyi Nemzeti Színház színpadát, és az épület további részeit. A dokumentarista műfaj elemeiből építkező színdarab nyolc különböző építkezési projektet / helyszínt keltett életre – a közönség totális bevonásával. A közönség az egyik pillanatban téglákat cipelhetett egy bukaresti építkezésen, pár perc múlva már Szecsuánban dolgozhatott éhbérért, vagy egy berlini befektetési alapokat kezelő cégnél dönthetett sokmillió eurós beruházások sorsáról. A darabban elmesélt történetek mind valós eseményeken alapulnak, és tényfeltáró riportokat megidéző stílusban és részletességgel kerültek bemutatásra.
A Rimini Protokoll előadása mellett több hasonló performansz, színházi előadás színesítette a triennálé programját. Említésre méltó például a Home Planet címmel megrendezett 72 órás élő szerepjáték (live action role-playing / LARP) esemény, ahol a résztvevők 12 különböző előre kitalált történetet játszhattak végig. A játék a város különböző helyszínein zajlott, és az eredeti kosztümök, kulisszák, tárgyak, valamint a szereplők színészi képessége segítette a résztvevőket párhuzamos valóságok átélésében. Hasonlóan mozgalmas esemény volt a Place Listening performansz, ahol a résztvevők egy másfél órás interaktív „audio-guide” sétán ismerhették meg a város egy speciális, részben dzsentrifikált, részben eredeti formában megőrzött részét.
A kurátorcsoport, az Interrobang alapvető felvetése, hogy az ilyesfajta játék, illetve a játék újratanulása, a játék szerepének újraértékelése egy fontos lépés a degrowth / “nemnövekedés” világának megteremtéséhez vezető úton. Hogy ez mennyire működhet valóságos szituációkban, illetve mennyire járulhat hozzá a triennálé tematikájának megvalósításában, az nyitott kérdés marad.
Véleményem szerint a világunkban, ahol a hatékonyság, produktivitás és a tempó növelése a végletekig idealizált, talán egyre fontosabb, hogy képesek legyünk megállni, reflektálni, kilépni egy pillanatra a termelés / fogyasztás kétütemű, olajozottan zötykölődő gépezete által hajtott gazdasági növekedés bűvköréből. A játék egy remek eszköz lehet az efféle reflexióra. A kérdés csak az marad, hogy mit teszünk, ha véget ér a játszma – a játékra szánt idő. Mit teszünk, ha újra szembe kell néznünk a határidők, tenderek, költségcsökkentési projektek valószerűbb világával? Hogyan térünk vissza az irodákba, stúdiókba, mennyire marad a „business as usual”, vagy mennyire változik meg a gondolkodásunk? Ha bármi is változik, akkor ezek a változások összeadódva a társadalom szintjén elegendőek -e arra, hogy ha lassan is, de megteremtsünk egy globális társadalmi berendezkedést, ami jobban működik az eddiginél?
Virág István
A szerző Norvégiában élő fotográfus, közgazdász, az Oslói Építészeti Triennále hivatalos fényképésze.
