Nyelveken szólva

A KÉK Trust your architect sorozata 2015 novemberében indult azzal a céllal, hogy a kezdő építészeket eligazítsa a szakma dzsungelében. A havonta jelentkező klubest áprilisi kiadása az építészeti írást állította célkeresztbe. A szakmai sajtó meghívott szereplői egy kivételével már rég nem pályakezdők, a beszélgetés azonban számukra is rejtett tanulságokat, és mindenképp önreflexióra késztetett. Zöldi Anna írása. 

A Népszabadságban, az ÉS-ben, vagyis közéleti lapokban rendszeresen publikáló ismert építészet-kritikus, Torma Tamás vezette a beszélgetést, , amelyen az építészeti sajtó ismert személyiségei: Pásztor Erika Katalina (főszerkesztő, epiteszforum.hu), Csanády Pál (főszerkesztő, Metszet, Tervlap.hu), Smiló Dávid (publicista, építész, Építészet és Kritika és Írás kötet szerkesztője) Wesselényi-Garay Andor (szakíró, oktató), és Martinkó József (főszerkesztő, OCTOGON) osztották meg gondolataikat a közönséggel. Személyes érintettség okán lehetetlennek érzem, hogy a tág mederben csapongó diskurzust objektíven adjam vissza, ezért a felmerült témákat némileg szerkesztve, saját megjegyzéseimmel megtoldva interpretálom.





Az est hiányossága amúgy talán épp a reflexiók elenyésző száma volt. A szintén szakma- és korunkbeli Molnár Szilvián, és Pákozdi Imrén kívül a fiatalabb generációt képviselő Katona Vilmos szólalt csak meg, egy félmondatban utalva rá, hogy nehéz a beszélgetést passzívan végigülni. A közönség viszont hallgatásba burkolódzott, és így az sem volt eldönthető, hogy a mondandó volt számukra irreleváns, vagy elnémultak a sok bölcsesség hallatán. Pedig épp az ő visszajelzésük lett volna érdekes – ha már a sorozat szándéka a generációs szakadék áthidalása lenne. Ha létezik terület, ahol ez a szakadék nyilvánvaló, akkor az éppen a kommunikáció és közvetve a publicisztika, vagy, hogy a pódiumon ülők közül a valóban pályakezdő Smiló Dávid TedxYouth konferencián elhangzott kifejezésével éljünk: az építészet szóvá tétele. A meghívottak jórészt ennek hagyományos médiumait képviselték, a nyilvánosságra került NKA támogatások fényében egyre inkább kihalásra ítélt nyomtatott sajtót, illetve az internetes portálokat. Ám az ifjúság legkisebb részt informálódik ezekből. Hol van hát a helye az építészeti publicisztikának, és milyen jövő elé néz? Erre kísérletek meg választ találni az est résztvevői.

Fontos? Miért?

Az építészet nem verbális műfaj, mégis valami miatt hagyományosan megpróbáljuk szóban értelmezni az építészeti alkotásokat. Értelmezi maga az építész - hazai tájakon az ideológiai alapvetés kifejezetten hangsúlyos – értelmezi a szakma, amikor tájékozódási pontokat jelöl ki önmaga számára, azután az építészet kritikusa, mikor trendeket vizsgál, és nem utolsó sorban a befogadó, aki talán az egész folyamat legfontosabb szereplője- legalábbis kívánatos lenne, hogy az legyen. A meghívottak egyetértettek abban, hogy az építészetet lehetséges és kell is verbalizálni, ennek mértékéről azonban megoszlottak az álláspontok, jellemzően aszerint, hogy ki milyen szakterület felől merészkedett az építészeti írás aknamezejére. Abban mindnyájan megegyeztek, hogy szükség van a mindenki számára érthető nyelv kialakítására.

Kit mi motivál az írásra?

Alapvető kérdés, hogy ki írjon az építészetről: a bölcsész vagy az építész? Az építészeti írás két látszólag egymástól messze eső terület metszetében található, nem szükségszerű, és nem gyakori, hogy valaki mindkét terület nyelvét magas szinten beszélje. A tolmács szerepét többnyire a valami születési anomália folytán bölcsész vénával rendelkező építészek vállalják. A jelenlévők között kivételt Martinkó József jelentett, akit magyar szakos bölcsészként épp az építészet üzenetét hitelesen és közérthető módon kommunikáló nyelv megtalálásának igénye vezette az építészeti írás területére, miután a '90-es évek derekán szembesült azzal, hogy az építészeti szövegek olvashatatlanok. Wesselényi-Garay Andort saját, építészettel, az adott épülettel kapcsolatos gondolatainak tisztázása vezérli; Csanády Pál a szakmai tájékoztatást és tudásmegosztást tűzte zászlajára.





Pásztor Erika a médiaművészet felől érkezett és az egyértelműen bölcsész beállítottságú és gyökerű Vargha Mihállyal együtt alapította meg a maga korában úttörő internetes építészeti fórumot; Smiló Dávid pedig a pályaválasztás hajnalán költő (is) akart lenni, és végül azért döntött mégis az építészet mellett, mert az építész írhat verseket, ám fordítva nehézkesnek tűnt. Számára az építészetről szóló írás elsősorban nem nyelvi, hanem etikai kérdések tisztázását jelenti. A spektrum tehát széles: a Katona Vilmos frappáns megfogalmazása szerinti önkinyilatkoztatástól a korrekt tájékoztatáson át az erkölcsi alapú építészetkritikáig terjed – ízlés dolga, hogy az olvasó közönség a torta melyik szeletét választja.

Kinek írunk?

Szorosan összefügg a motivációval az, hogy kinek is szólnak az építészeti tárgyú írások. Hagyományosan elsősorban a szakmának – az Építészfórum és a Metszet ezt a vonalat képviseli markánsan és hosszú idő óta. Az OCTOGON magazin már köztes helyet tölt be, amennyiben az építészetet a közkultúra részévé kívánja tenni: nem szakmai közönségnek nyújt információt a vizualitás legkorszerűbb trendjeiről. Ennek megfelelően az építészeti műleírások nyelvezete – amely a szaklapokban még átcsúszik – itt halálos bűn lenne, nem véletlen, hogy Martinkó József számára az adekvát nyelv megtalálása jelentette a fő kihívást. Példaként Fáy Miklós zenekritikáit említette, amelyek ugyan néha irritáló stílusban, de egy addig zárt területen provokálnak párbeszédet.





Smiló Dávid képviseli a másik végletet, és egyben - nyilván koránál fogva is – azt az irányt, amely felé az építészeti kommunikáció vélhetően mozdul: a blog, az etikai indíttatású személyes vélemény műfaját. Az internet alapvetően megváltoztatta az egyoldalú építészeti kommunikációt, amely a befogadót passzivitásra ítélte, és mindenképp a kommunikáció irányába mozdítja az építészetről szóló beszédet – ennek a párbeszédnek pedig a műfajból adódóan bárki, szakmabeli és laikus is egyenrangú résztvevője lehet. Az Építészfórum elvi törekvése a fórum műfaj színvonalának emelése, a kommunikáció felületének megteremtésével. A három összetevő: a közösen beszélt nyelv, a nyílt platform és a kommunikációs kultúra megfelelő szintje mellé azonban szükséges egy negyedik: a tartalmas és értelmes mondanivaló, amely felkelti a közönség és a szakma érdeklődését.

Mit mond a szó és mit mond a kép?

Megoszlott a sajtó szakembereinek véleménye arról, hogy milyen arányban és hatásfokkal közvetíti az építészeti gondolatot a verbális és vizuális közlés. Ha valaki a formák nyelvén képes megfogalmazni a gondolatait, minek bajlódna szavakkal? Csanády Pál onnan datálja elköteleződését a szakmai tájékoztatás iránt, hogy az egyetemen zajos sikert aratott egy akkor divatos külföldi folyóiratból koppintott tervvel. Az angol szöveget ugyan nem értette - ahogy akkoriban nagyon kevesen, a képek viszont magukért beszéltek. A gyakorlat ma is ez: az építészek leginkább képeket nézegetnek. Annál inkább dicséretes - szerzőként pedig hálára kötelez – hogy a Metszet ettől függetlenül mindig igényes szövegekkel kísérve közli az épületeket. Martinkó József viszont azt állítja, hogy ha annak idején létezett volna közérthető építészeti kommunikáció, akkor a Nemzeti Színház ügyében sikeresebben kommunikált volna a szakma a döntéshozókkal. Ez a kudarc alapozta meg szerinte a mai állapotot, vagyis hogy a politika felmosórongynak használja az építészetet.





Szerintem inkább purhabnak, amivel a réseket betömi, de mindegy - a lényeg, hogy sok múlik azon, hogy el tudjuk-e mondani, hogy valami miért szép, vagy csúnya. Ha nincsenek erre meggyőző szavaink, akkor nem csoda, ha a Déli pályaudvar kukába kerül, és kapunk helyette kupolás Közlekedési Múzeumot. Smiló Dávid szerint csak arról tudunk beszélni, amiről vannak gondolataink – az építészet „fogyatékos” szóbeli közvetítése szerinte a mögöttes tartalomhiányának tudható be. Katona Vilmos (Metszet) elmondta, hogy tudományosan bizonyított, hogy minden akciót gondolatban beszéddel kísérünk. Saját tapasztalatom, hogy a cselekvések verbalizálását bizonyos idegrendszeri betegségek és sérülések gyógykezelésében is sikerrel használják. Így tehát elvileg nincs akadálya annak, hogy szavakkal is megfogalmazzuk azt, amit a kezünk rajzol - oktatók esetében ez pláne joggal elvárható. Pásztor Erika a Piráni Építészeti Napok tapasztalatait megosztva arra hívta fel a figyelmet, hogy az építészeti kommunikáció pozitív irányba halad, az építészek frappánsan és élvezetesen tudnak beszélni a saját munkáikról. A korlátlanul megvalósítható formák piacán erre rá is kényszerülnek, ha el akarják adni a gondolataikat.

Mit és hogyan kritizáljunk?

Kihalni látszik a kritika műfaja, bár a jelenlévő publicisták saját bevallásuk szerint örömmel művelik. Ugyanakkor elismerik a korlátait, részben a szakma hiúsága, részben belterjessége miatt. A kritika más műfajokban is változásokon esik át, a már említett Fáy Miklós az egyik szélsőség, aki ugyan bicskanyitogató stílusban, de sokszor mondja ki, hogy a király meztelen. Régen egy rossz kritika nyomán a színész, vagy az előadás megbukhatott, ma ez ritka, de az előadói műfajok esetében azért a kritika támpont a közönség számára. Ez a funkció az építészet esetében is működhetne, de ez sérülékeny terület, nagy tapintattal és jobbító szándékkal érdemes csak művelni, ahogy erre Pásztor Erika figyelmeztetett. A jól megfogalmazott, objektív kritika nem az alkotó személyét sérti, viszont az is tény, hogy egy ház kvalitásai a feladat összetettsége miatt nem csak az alkotón múlnak. Martinkó József furcsállja, hogy az építészek egy-egy házuk bemutatását rendszeresen mentegetőzéssel kezdik, és arra hívják fel a kritikus figyelmét, ami nem sikerült – természetesen a közreműködő partnerek hibájából.





Az építész azt szeretné, ha az ő munkáját véleményeznék – a csapnivaló előadásról sem Mozart tehet. A kritikus - és a közönség - viszont a házat látja, és arról kell véleményt mondania. Csanády Pál – elismerve, hogy egy szaklap nyilván a jó példákat tárja az olvasó elé – azért érzi fontosnak a kritikát, mert míg egy előadás nyom nélkül lekerülhet a műsorról, az épület hosszú ideig a helyén marad, és formálja a környezetét. Molnár Szilvia (OCTOGON) hozzászólásában a kritikával kapcsolatos magatartás kultúrájának emelését sürgette. Az érdemi kommunikáció feltétele, hogy ne az egó, hanem a mű kerüljön a kritika fókuszába - mind a kritikus, mind a kritika alanyának részéről. Smiló Dávid ismét az etikai szempontokra hívta fel a figyelmet: mennyiben etikus egy közpénzen épített „szuperfelesleges” stadion építészeti kvalitásait méltatni.

Mire kíváncsi az utókor?

Az írásos feljegyzés természeténél fogva az utókornak készül, a modern kori publicisztika és a kortárs kommunikáció azonban már vállaltan mulandó. Amikor elbúsultam egy-egy cikkem negatív fogadtatásán, tapasztalt tanácsadóm azzal vigasztalt: ne törődj vele, holnap halat csomagolnak bele. Ez azonban csak korlátok között igaz. Csanády Pál szerint még mindig áll, hogy ami egy hazai szakmai lapban megjelenik, az rangot jelent, a szakmán belül mértékadóvá, a kánon részévé válik. Paradox hatásként nem egyszer hallottam vidéki tervező kollégákat arról panaszkodni, hogy magánházak esetében is divatba jött a lapostetős minimál, és ez ütközik az ő tájhoz illeszkedésről vallott felfogásukkal. Martinkó József szerint azonban hosszú távon érdektelen, hogy mit írunk le egy-egy épületről, hisz saját véleményünk is változik az idő függvényében, a kortársak véleményéről nem is beszélve. A ház viszont ott marad, és önmagáért beszél. Kérdés, hogy ez valóban így működik-e. A tárgyi kultúra felértékelése a gondolatok rovására jellemzően a mi korunk sajátja. Ha az utókor egyáltalán kíváncsi lesz az elődök kultúrájára, akkor nem csak a tárgyi hagyaték fogja érdekelni, hanem az is, hogy az akkor élők mit gondoltak. Az etika, az építészet társadalmi vetületei pedig mindenképpen indokolják az építészet kritikus megközelítését.

Az írástudók felelőssége

Végső soron kinek és minek írunk tehát az építészetről? „Költő vagyok, mit érdekelne engem a költészet maga?” Engem régóta izgat és aggaszt, hogy az a kulturális talaj, amelyben az én gondolataim gyökereznek, terra incognita a mai fiatal generációk számára, beleértve a saját gyerekeimet is. Nem vagyok biztos benne, hogy a huszonévesek közül sokan eltalálnák a fenti idézet szerzőjét. Kár őket ezért kárhoztatni, a változás megkerülhetetlen tény. Az, hogy a hazai szakmai sajtó meghatározó képviselői többnyire nem a huszonévesek közül kerülnek ki, mindenképp korlátot jelent, ezért is lett volna érdekes a fiatal közönség visszajelzése.

Nem esett szó arról, hogy hol, kik és hogyan készítik fel az új generáció tagjait az „építészet szóvá tételére”. A bemutatkozásokból kiderült, hogy a mai szereplőket nagyrészt személyes és estleges okok vezették az írás közelébe, az új generációk számára viszont a kommunikáció már mindennapi kenyér. A publicisztika más területeken is a kevés szöveg-sok kép irányába változik, a YouTube, a videó az információk kiapadhatatlan forrása. A 3D-s megjelenítés korában valóban kérdés, hogy kell-e egy épületről beszélni. Akik a pódiumon ültek, úgy gondolják, hogy igen. Az építészetről szóló írásról szóló beszélgetésről beszélni viszont már olyan perverzió, amit csak kevesen engednek meg maguknak, így végső soron már csak egy kérdés marad: én ezt a szöveget kinek írtam?





Zöldi Anna