Opponensi vélemény Hartvig Lajos DLA értekezéséhez

(..) a jövő felé csak egy kijárat van, s ezt a kijáratot nem a világsztárok fogják felmutatni, hanem azok a lokális építészek, akik - trendektől nem teljesen érintetlenül - sokkal komplexebb és érzékenyebb problémahalmazt kezeltek, akik a mindenféle értelemben vett kemény korlátok kezelésének sokdimenziós terében szereztek gyakorlatot.

Hartvig Lajos: Analóg, bináris és digitális architektúrák c. DLA értekezéséhez

A jelölt-tel az emberiség történetének ugyanazon néhány évtizednyi értelmezési lehetőségén osztozunk. Mindent összevetve különleges pillanatnak látom én ezt a pár röpke évet, egyrészt azért, mert a helyet, amelyhez kötődünk éppen nem dúlt fel háború, a bármiféle elmélkedést zárójelbe tevő pusztítás, másrészt azért, mert olyan - az egész emberiség számára sorsfordító - jelenségek tanúi lehettünk, mint az internet születése, s ezzel párhuzamosan a világ egészen újfajta megtapasztalása, annak minden előnyével és hátrányával együtt. A huszadik század utolsó két évtizedéből indulva, szellemi teljesítményt Magyarországon felépíteni - és felkészülni a huszonegyedik századra, amely valószínűleg minden korábbi ismeretünket radikálisan át fogja átalakítani -, azért nagyon érdekes történet, mert soha korábban nem érintett minket ilyen alattomosan az anyagtalanná váló információ áramlásának sebessége, mint ebben az időszakban. Az egyének gyorsan változó társadalmi aspektusai miatt, szinte ez az egyetlen, kollektíven megélt változás. S amikor ezt a hétköznapokban "felgyorsult világ" szófordulattá közhelyesítjük, nagyjából azt fejezzük ki, hogy "annyi a dolgom, hogy azt sem tudom, hol áll a fejem", vagyis az egyénre háruló pszichológiai nyomást fejezzük ki.

Tanúi voltunk annak, ahogyan a kanonizált kollektív tudás, a különféle, nagy tömegekre hatással bíró értékrendek szinte az egyik napról a másikra összedőltek, helyükre pedig odakerült az individuum, mint releváns hivatkozási pont. Ha ezt most az építészeti szcénára próbálom lefordítani, látható, hogy a világban a nyolcvanas évek vége óta sztár pozícióba kerülő építészek immár három évtizede szállítják nekünk különféle információs csatornákon keresztül az individuális kánonokat, referenciális erőtereket kínálva potens építőknek és a világ milliónyi építészének. A nagyok remekül tartják magukat, mert mindezidáig képesek voltak - a nem elhanyagolható infrastrukturális háttér támogatásával - megújulni, folyamatosan lépést tartani a geek-ekkel, azokkal, akik mindig a legfrissebb gondolatokat és az azokkal együttálló, együtt mozgó technológiákat szállítják a követők számára. A történet itt a közeljövőben valószínűleg új fordulatot vesz, véget ér a technofil egotrip, és talán nem tévedek nagyot, ha azt tippelem, hogy várhatóan előretör az öko, vagyis minden, ami az ökológiai szemlélethez közelebb visz bennünket. Ha nagyon radikálisan akarnék fogalmazni, akkor azt mondanám, hogy a jövő felé csak egy kijárat van, s ezt a kijáratot nem a világsztárok fogják felmutatni, hanem azok a lokális építészek, akik - trendektől nem teljesen érintetlenül - sokkal komplexebb és érzékenyebb problémahalmazt kezeltek, akik a mindenféle értelemben vett kemény korlátok kezelésének sokdimenziós terében szereztek gyakorlatot.

Úgy vélem, hogy sokkal nagyobb figyelmet érdemelnek ezek az építészek, konkrétan például Hartvig Lajos (és hozzá hasonlóan még sok más útkereső építész például a kelet-európai régióból), aki az elmúlt húsz évet egy konstans változásban lévő építészeti gyakorlat különféle korlátai között edzette végig. A szakmai pálya derekára érve, adaptivitással, és a felgyorsult közeg tempóját felvéve, állandóan újrarendezve/szervezve stratégiáit, olyan szellemi és fizikai életben-maradási képességet fejlesztett ki, amelyben nem az ideákhoz való ragaszkodás, hanem a problémamegoldás rugalmas technikáinak fejlesztése kapott hangsúlyt, felvállalva ezzel azt, hogy munkáinak sora nem valamely irányzathoz, hanem a mindenkori, esetenként felmerülő problémákhoz kapcsolódnak. Ezáltal minden munka a valóság megismerésének része, tudomásul véve azt a tényt, hogy ma az építészet nem a maradandóságról, hanem az időkalkulusokról szól. Mindezt természetesen a jövő felé mutató egyetlen kijárat majd maradéktalan újrahasznosíthatósággal, (mindenféle értelemben vett) minimalizált energiafelhasználással és energia-kibocsátással egészíti ki, mert ezek nélkül az új kánonok nélkül nyilvánvalóan nem lesz miről diskurálnunk pár évtized múlva.

Az építészeti kánonok tehát nem pusztán formai, hanem az ökológikus szemléletből következően ab ovo holisztikus átalakuláson mennek keresztül - éppen most. Ahogyan a múlt század elején a nyelv újfajta látása és vizsgálata óriási hatással volt a gondolkodásunkra (nota bene ennek a gondolkodásnak közvetett terméke a digitalizáció is), úgy fognak megtermékenyíteni minket kultúra és természet viszonyának most felbukkanó új aspektusai is. A változások kora még nem zárult le, sőt, ha merhetek ilyet állítani, még a megrendítő szakasz előttünk van. Fontos, hogy lássuk ezt, mert sokkal érdekesebb ebben a kontextusban - egy tágabb nézőpontból nézve - értékelni Hartvig Lajos DLA értekezését és építészeti munkáit is. A változások korában, vagyis a nagy kánonok átalakulásának időszakában csak egy adaptív, flexibilis, tanuló attitűd lehet releváns. Nincs helye a téziseknek, amelyek örök igazságokat mondanak ki, mert éppen az örök igazságok újragondolása a feladatunk.

Dolgozata ebben a kontextusban befejezetlen, mert a következő fejezeteket még meg kell írni: munkával, az életmű következő darabjaival. A feladatok közben és által átalakuló építész gondolatainak egy adott, jelen pillanatban vett metszete ez, amelyben a kód - a nyelv - szerepét, építészeti jelentőségét próbálja meg tisztázni. Egyértelmű, hogy az építészetre nagy hatással vannak azok az új képek, amelyek az anyagtalan és láthatatlan információt a látható világba fordító (konvertáló) algoritmusok által jönnek létre. A vonalkódokhoz formailag hasonló építészetben nem valamiféle előre definiált szabályrendszer (algoritmus) generálja a homlokzati felületeket, hanem a szerző/alkotó kompozíciós- és arányérzéke. A mai értelemben vett generatív szerkesztéstől ez a fajta építészet még messze van, itt sokkal nagyobb teret kap a művészi kompozíciós elvek gyakorlása, egyfajta szabadság, amelyet a formák és arányok - az alkotó fejében létrejövő, belső - önszerveződése jellemez. Nagyon fontos kihangsúlyozni az önszerveződést, mert ténylegesen itt van - egyelőre még nem feltárt - kapcsolat a digitális kóddal. A kódok ismeretében és jelenlegi programozási tudásunk legjavát számba véve még megközelítőleg sem tudunk olyan egyszerű és tökéletes rendszereket alkotni, mint a természet, akár annak egyetlen apró részletét tekintve sem. Peter J. Bentley, a Digitális Biológia c. könyv szerzője, az evolúciós számítástechnika kutatója a már-már mindenhatónak tűnő programozásról kissé lerántva a leplet, a Kód - Korunk nyelve című 2003-as Ars Electronica katalógusban úgy fogalmaz, hogy a huszonegyedik század nagy kihívása az önszerveződő mechanizmusok kutatása lesz.

Hartvig Lajos az értekezés végén említi, hogy "igazi feladatunk a térbeli digitális kódrendszer megalkotása volna". Ez az, amit pl. a HUMAN GENOME projekt is célul tűzött maga elé, a teljes emberi kódrendszer feltérképezését és megfejtését. Az élővilág kódjainak megfejtése azonban nem csak számítási és programozás kapacitás kérdése, ahogyan a teljes térbeli építészeti kódrendszeré sem az. Ha a molekuláris építészet (nanotechnológia) majd összeér a parametrikus építészeti designnal, robotikával és az önszerveződő algoritmusokkal, lehet, hogy képesek leszünk adaptív épületek építésére vagy tágabb épített környezetünk adaptív tervezésére, de ne feledjük, ellenőrzésére is. A technológia révén szerzett új tudás és képesség kitermeli saját új korlátait is, mert a komplexitások ember és technológiái általi kezelésének mindig van határa, s nagy kérdés, hogy ez a határ hol van és/vagy ki, miféle akarat húzza meg.

Tisztelt Bizottság, tekintettel a jelölt értekezésében felvetett és kifejtett inspiráló gondolatokra és a bemutatott munkákra, doktori értekezésének elfogadását és magasra értékelését javaslom.

Budapest, 2009. február 14.

Pásztor Erika Katalina DLA