Nézőpontok/Kritika
Palánkai Tibor: Ars poeticám — tervezett esetlegesség
2000.05.26. 10:17
Csodálatos korban élünk. A lehetôségek világa messze kitágult és természetesen az ezzel járó kihívás is megnövekedett.
Csodálatos korban élünk. A lehetôségek világa messze kitágult és természetesen az ezzel járó kihívás is megnövekedett. A Föld — az információ áramlásának köszönhetôen — egy nagy faluvá zsugorodik. A P. T. de Chardin-i „nooszféra", a szellemi burok körbeéri világunkat, az emberi szellem terjeszkedése — történelmében elôször — szembetalálkozik önmagával, miközben még kultúrkörönként sincs átfogó, autentikus eszmerendszer, melyre biztonsággal támaszkodhatnánk. Ugyanakkor a gyors és mélyreható változásokból eredô elvárások az alkotótól különösen megkövetelik a folytonos válaszadást. Szükségképpen a válasznak, a mû üzenetének nyitott rendszernek kell lennie az interpretáló számára, ahogyan ezt a követelményt Alan Kay a számítógépes szoftverekre megfogalmazta: „Egy rendszer legszigorúbb próbája nem az, hogy a tulajdonságai milyen mértékben elégítik ki a várható igényeket, hanem az, hogy milyen jól mûködik olyan esetekben, amikor a tervezô által elôre nem látott célokra akarják használni. Ez nem annyira a lehetôség kérdése, inkább az áttekinthetôségé: átláthatja-e a felhasználó, mit kell tennie, és megteheti-e ezt minden további nélkül?"
Az építészeti mû sajátszerûsége, hogy a minden mûvészi produktumban meglévô autonomitás, öntörvényûség mellett szükségszerûen és más szempontokat megelôzve hasznosnak kell lennie. A mû létrehozásakor érvényesíteni kell heteronóm, kívülesô kritériumokat, különben a ház meg sem valósul. Az alkotási folyamatban a külsôdleges szempontok integrálása elkerülhetetlen, hogy a létrejövô mû egészében végül a funkcionális eszközként bevezetett, transzformált elemeket semmi sem különböztesse meg az autonóm alkotás részeitôl, a formai egész ismét öntörvényûvé váljék. Ez a folyamat az autonóm sajátosságokból eredô nyitottságot csökkenti. Mûve megalkotásának kezdetén az építésznek fel kell állítani egy olyan paradigmát, melynek „autonóm" nyitottsága elegendôen nagy, hogy végül a mû poézise elômozdítsa az interpretálóban a tudatos szabadság aktusait. Cél, hogy a ház használója a még elôre nem látható elvárásokat is érvényesíteni tudja.
Manapság, az új évezred küszöbén, a nyílt rendszerben való gondolkodás már-már divatosnak mondható. A világhírû fizikus, Paul Davies Isten gondolatai címû könyvében a lét legalapvetôbb kérdéseit vizsgálva így ír: „A kvantummechanika elôretörése az 1930-as években romba döntötte a Világegyetem mint determinisztikus gép gondolatát, de még nagyobb hatása volt a káosszal, az önszervezôdô és nemlineáris rendszerekkel kapcsolatos jelenlegi vizsgálódásoknak. Ezek a kutatási területek arra késztették a tudósokat, hogy mind többet foglalkozzanak a nyílt rendszerekkel, amelyeket nem határoznak meg mereven összetevôik, lévén hogy a környezet is hatással van rájuk. A bonyolult, nyílt rendszerek jellemzôje, hogy hihetetlenül érzékenyek a külsô befolyásokra, ami kiszámíthatatlanná teszi viselkedésüket és egyfajta szabadsággal ruházza fel ôket. Meglepetésnek számított azonban, hogy a nyílt rendszerek minden meghatározatlanságuk és a külsô zavaró hatásoknak való látszólagos kiszolgálatottságuk ellenére egyszersmind rendezett és törvényszerû viselkedést is tanúsítanak." Kifejti, hogy az univerzumban esetleges rend uralkodik, voltaképp ez adja nyitottságát.
Az építészeti izmusok mindmáig zárt formalizmusra épültek, mint ahogyan saját koruk nagy gondolkodói is zárt gondolati rendszerekben magyarázták a világ sajátosságait. A század elsô felében a modernizmus tett ugyan kísérletet a kitörésre, szándéka ellenére azonban az utolsó dogmatikus stílussá vált. A posztmodern, élve a szemiotikai kutatások eredményeivel, — bár adós maradt a progresszív programadással — rehabilitálta a jelként mûködô építészeti elemek felhasználhatóságát, és így jelentôs lépést tett a nyílt építészeti nyelvezet kialakíthatósága felé.
A mai kor elvárja az építésztôl, hogy mozgásban lévô mûvet alkosson. Házról házra újra találja fel magát a tervezési metódust, amellyel szabad interpretációt, aktív kapcsolódást nyújt a használónak. Az alkotás ezen strukturális szintjének kell hordoznia a poézist („a nyitott mû poétikája: egy cselekvési program" — Umberto Eco), ami nem pusztán a mûbe „belenyúlást" engedi meg, hanem élvezhetôvé is teszi a tényt, hogy élni lehet a felkínált nyitottsággal, átélve annak szerves tulajdonságát. A használó egyenértékû mûélvezethez jut, mint egykor a „készre formált tárgy" esetében, sôt aktuásval nem hogy lerombolná a mû üzenetét, hanem megélheti a gazdagítás, a továbbalkotás örömét.
„Sok egymást kiegészítô (komplementáris), együtt létezô forma látása okoz gyönyörûséget a XX. sz.-ban, nem az ízlés romlott meg, hanem az érzékelés-észlelés dinamikája, melyet az új technológia és a társadalmi helyzetek mozgásba hoztak." (Umberto Eco)
A korszellemnek megfelelô, hiteles alkotás megteremtése az építésztôl nagy fokú tudatosságot követel meg, nem elegendô mûvészi ösztöneire hallgatnia, valami hasonló felkészültséggel kell rendelkeznie, mint a dzsesszmuzsikusok elôadásánál megcsodált „spontán profizmus".
Eco szerint a nyitottság nagymértékben azokon az alkotóelemeken alapul, amelyek részt vesznek az esztétikai eredmény létrehozásában: a nyitottság nem esztétikai, hanem kummunikatív érték. Ez a gondolat a rész-egész viszonyát feszegeti. Az egyes részeknek komplementer, koegzisztenciális szerepet kell szánni, hogy a különbözô egységek közötti viszony számos módon legyen értelmezhetô. Ebben a sajátos világban — hasonlóan mint az einsteini Univerzumban — a nyitottság a viszonylagos szabadság létrejöttének elôfeltétele, egy invariáns megléte ill. tudatos beépítése. Az építészeti mû világának „abszolútuma" — hitem szerint — a közvetlen környezet reflexiója, amit az itt élôk sajátjuknak éreznek.
A nyitott mûalkotás kreálásában minden bizonnyal a legfontosabb mozzanat, hogy a szerzô „betervezze" a véletlenségeket, esetlegességeket a maga választotta sajátos rendbe, pontosabban fogalmazva megengedje az esetlegességek érvényesülését az általa megszerkesztett hálóban. Fontos, hogy a véletlenek szerves részévé váljanak az egésznek, termékeny többértelmûségükkel esztétikai üzenetük legyen. Folyton megsértve „saját normáikat", kérdésessé teszik és új erôvel látják el a kódot: nem gyanított fordulatot, ismeretlenül maradt hajlékonyságot mutatva ki benne, arra késztetve, hogy mindig más és más kódokat próbáljunk ki.
A tervezett esetlegesség metódusával létrejövô „nyitott mû" olyanná válik, mint maga a világ. Ez a modern mûvészetek progresszivitása.
„Az embernek egész lényével meg kell szoknia, hogy többé ne szokjon meg semmit, fel kell ismernie a változóban, a sémák felülvizsgálásában, abban a dinamikában, amellyel a világban való létezés és a világszemlélet módjait folyamatosan újra fogalmazzuk, normális és megkülönböztetett létfeltételünket." (Az idézetek Umberto Eco: A nyitott mû címû könyvébôl származnak.)
(A cikk eredetileg a Mûszaki Tervezés c. lap számára íródott)