PÁR-BESZÉD a tervpályázatokról általában, mostanában a 2017. évi úszó vb. kapcsán

Mónus János küldte el szerkesztőségünkbe publikálásra a Csernyánszky Gáborral folytatott levelezését.

"Kifutó" szakmánk "piaci" helyzetének gyöngülését siettetni látszik az építészeti verseny felszámolása. Ennek a speciális, művészeti-gazdasági hivatásnak lételeme az összehasonlíthatóság, az alternatíva, az alkotói önállóság. Hiánya mára elviselhetetlen mértékűre dagadt a fojtogató munkanélküliség közegében. Ha az ember még hisz jobb munkaellátottságunk korában, akkor megengedhetetlen a jelenlegi űr, a velejáró szakmai közöny, amely gyors szakmafelszámoláshoz vezet. Ha ezt mégis elfogadjuk és várjuk azt a valami mást, ami a helyén kialakul, akkor azt is elfogadjuk, hogy az alkotó jellegű, társadalom-karbantartó, fejlesztő tevékenységek köre eggyel csökkeni fog. Ezzel kapcsolatban Csernyánszky Gábor barátommal folytatott rövid levelezésünk elég élesen rögzíti a jelenlegi helyzetet, ezért talán nem érdektelen a közreadása.      

Mónus János
építész

Csernyánszky Gábor

A lényeges tervpályázati zsűrikben eleve kormányzati túlsúly van, hogy a kívánatos eredmény szülessen. Minthogy ez tudott, a tervpályázaton vagy azok indulnak, akik azt hiszik magukról, esélyük abból származik, hogy a klientúrakör tagjai (és/vagy szóltak is nekik ez ügyben), vagy pedig azok, akik azt gondolják magukról, hogy a megrendelői kör elvárása szerinti ténykedés (ti. a deklarálható politikusi ízléstelenségnek való deklarált megfelelés) önmagában megnyerhető pozíciót teremt(het), akkor is, ha nem a klientúrakör tagjai (és majd éppen ez által válnak azokká). (Vö: kitörés.) Ez van: egy bármilyen kormányzati pályázat felvetésében (demagóg), szándékában (manipulált) és klientúrakörét (kontraszelektált) tekintvem egyaránt ízléstelen: már akkor lefutott, amikor még ki sem írták. (Vesztes.)

A milánói győztes terv tervpályázaton született: javaslom átgondolni, mennyire illik rá a fenti leírás. Vagy mennyivel lenne megnyugtatóbb, ha a Szabadság téri emlékműtervet egy eleve lefutott tervpályázaton hozták volna ki győztesnek?Vajon mennyire ünnepelhetné magát a művésztársadalom abban az esetben, vagy mennyire válhatna képessé akárcsak tükörbe nézni? Ha pedig itt tartunk (igen), akkor nem naív felvetés-e éppen a tervpályázatot hiányolni, származzon is bármilyen jószándékú megfontolásból? A tervpályázat hiányolása (ebből a kitüntetett szempontból) annak a cukorkának a hiányolása, amit a politika nem vetett az építészek közé, amikor átlépett rajtuk. Ha pedig itt tartunk (igen), kívülről nézve az egyetlen megélhető építészeti öröm abból származik, hogy mennyire értetlen (felháborodott) lehet most a klientúrának az a része, akiket a kormányzat negligált, amikor még egy manipulált pályázatot sem futtatott végig. Pedig nekik szólni szoktak: most akkor mi van? Talán már nem is léteznek. G.

Mónus János

Igen-igen, de az életszerűség mégis megköveteli, hogy az értelmetlent értelmesnek tartsuk, ideig-óráig. A rendszerváltozás előtt az ÉVM-nek évente x pénzt pályázatokra kellett költenie. Készült statisztika, hogy három évtized ilyen tevékenységéből egy sem valósult meg. És mégis, én is pályáztam, nem a megvalósulásért (habár a tervezési helyzetben a tervező szükségszerűen végtelenül naiv, optimista, mert másképpen alkotásképtelen) hanem a verseny légköréért, a díjért, a hierarchiába furakodásért, a téma izgalmáért. Természetesen mindig értelmetlen volt, de mégis. Ez a "mégis" megmagyarázhatatlan, ifjúsági velejáró. Szerintem kiölhetetlen, fatalista dolog. A hülyeség az, hogy manapság a pályázás pénzbe, adminisztrációba kerül, ezért életidegen lett. Klientúra ide, klientúra oda a pályázatok végeredményei sosem megjósolhatók, mert azok nem csupán üzleti (kapcsolati) jellegűek, hanem erősen érzelmekhez kötöttek. A kiszámíthatatlanság jellemzőbb. Utólag persze mindig minden pályázatra ráhúzható a "megmondtam előre", de ez csak félig szokott igaz lenni. A szabadság illúziója szerintem sok fölösleges munkát megér. Beletörődni a légkör racionális kiirtásába nem szabad, nem életszerű. J.