Párizs kortárs városépítészete 01: Rávezető
Párizs 1900 és 1924 után most harmadszor a 2024-es nyári olimpiai játékok városa. A nyitóünnepség ma, 2024. július 26-án nem egy stadionban, hanem a város közepén, a Szajnán zajlik. Párizs világváros, még mindig mindenhol egyfajta fogalom, amelyről sokan sokfélét gondolnak és tudnak. A témában a BME Urbanisztika Tanszéke indít cikksorozatot, melynek első részében Benkő Melinda vezeti be az olvasókat az "alapokba".
A BME Urbanisztika Tanszéke, Benkő Melinda irányításával és a Szegő László várostervezési ösztöndíj révén 2024-ben Párizsban járt doktoranduszok közreműködésével, Párizs kortárs városépítészete cikksorozatot indít, hogy bemutasson a város 21. századi változásai közül néhány példaértékű ember és természetalapú megoldást. A cikksorozat első része egy rövid rávezető a témára, hogy segítse a párizsi kortárs beavatkozások fizikai és társadalmi kontextusának megértését.
Mit nevezünk ma Párizsnak?
A történeti Párizst, az „intramurost", a várost védelmét célzó és növekedését gátló, az 1830-ban épített utolsó, úgynevezett Thiers-féle városfal határolta. 1919-ben azonban belátták, hogy a város szétterülése megállíthatatlan, így a falat lebontották, és a helyén létrejött közel 300 méter széles és több, mint 30 km hosszú sávban a 20. század nagy újdonságai kaptak helyet: az autós forgalmat kiszolgáló körgyűrű és modern iroda- és lakónegyedek. Párizs városa hivatalosan ezen az autópályává nőtt körgyűrűn belül helyezkedik el, illetve még két nagy közpark, nyugaton a Bois de Boulogne és keleten a Bois de Vincennes tartozik hozzá. Területe így Budapestének mindössze az ötöde (105 km2) és itt él 2,1 millió lakosa és mozog évente több száz millió „látogatója": a környéken élő, de a várost napi szinten használó ingázók és az évi 40-50 millió turista. Nem véletlen, hogy sűrűség mutatói és ezáltal a város térhasználati intenzitása mindenhol sokszorosa Budapestének. És az sem véletlen, hogy a város fejlesztése nem korlátozódik Párizs területére, hiszen nem zárt és kompakt, ahogy a múltban vágyták, hanem régóta nyitott metropolisz és világváros.
A történeti „kis" Párizs különböző közigazgatási, fejlesztési és tervezési területi egységek központi magja: 2016 óta működik a „Nagy Párizs Metropolisz" (Métropole du Grand Paris) amely Párizs és a körülötte lévő 130 település végtelennek tűnő, változatos települési tája 7,2 millió lakossal, illetve 1961-től létezik egy még nagyobb egység, a Párizsi Régió (hivatalos nevén 1976-től Île-de-France, vagyis „Franciaország szigete") 12,3 millió lakossal. Ez a régió az Európai Unió eltérő igazgatási szintjein is egy egység, nem úgy, mint Budapest, amelyet az őt körülvevő Közép-Magyarország régiótól 2018-ban a NUT2 szinten leválasztották.
Párizs és a 33. nyári olimpiai játékok
A 2024. évi nyári olimpiai játékokra a pályázási szakaszban, 2016-ban, már az elvárt sport- és egyéb létesítmények 95%-a rendelkezésre állt. A játékok helyszínei a Párizsi Régió különböző pontjaira kerültek.
A legtöbb nagyléptékű új fejlesztés a közösségi közlekedést érintette (metróvonalak meghosszabbítása, Grand Paris Express építése stb.), illetve a történeti Párizzsal határos, a fizikai és társadalmi környezetét egyaránt érintő komplex városmegújításra váró északi Seine-Saint-Denisben történt: ide épült az úszóközpont, az ökonegyedként[1] épített olimpiai falu és a média falu. A párizsi olimpia városfejlesztési célkitűzése az volt, hogy maradandó, a várostérségben élők számára hasznos, jövőtudatos beavatkozások történjenek a metropoliszban. Mindemellett azt is vállalták, hogy amennyire lehet minimalizálják a szén-dioxid kibocsátást (1,5 M tonna várható, ami kevesebb mint a fele a 2012-es londoni játékok mennyiségének) és a beruházások költségeit (az összköltséget 8,2 milliárd euróra becslik, ami például a 2008-as pekingi olimpia költségeinek mindössze ötöde).[2]
Mindezek alapján Párizs kortárs városépítészete csak a „nagy" Párizsról szólhat, hiszen korunk városfejlesztése (közlekedés-, lakhatás, közterek, oktatás, egészségügy stb.) és az azok hatásai nem a várost, hanem a teljes metropoliszt érintik. Párizs város- és építészettörténete magyarul is jól ismert[3], így ez a rövid írás csak arra vállalkozik, hogy néhány, a kortárs városépítészet szempontjából fontos elemet kiemeljen és a mai várost nem a top10 látványossága által kicsit megismertesse az olvasókkal. A cikksorozat képeit a szerzők valamikor az elmúlt tíz év során készítették Párizsban, a megemlített negyedekről és épületegyüttesekről pedig a hiperhivatkozásokon keresztül érhetők el további információk.
Párizs természeti adottságai
A történeti Párizs a Szajna völgyében fekszik, alapvetően sík területen, a tengerszint felett kb. 35 m magasságban. Párizs központját kisebb dombok veszik körbe: Északon a Montmartre (129 m), Keleten a Belleville (128 m) és Nyugaton a Chaillot (70 m). A várost 12,8 km hosszan lassan, kanyarogva szeli át a Szajna. A rómaiak idején még több homokos szigetet ölelt körül a víz, majd a feltöltéseket, szabályozásokat követően csak a két központi sziget, a Cité és a Saint-Louis maradtak meg. A Szajna szélessége a városon belül mindössze 85 és 200 méter közti (Budapesten a Duna a Gellérthegynél a legkeskenyebb, kb. 300 méter), jelenleg közel 40 hidja van, tehát a két part, a bal (a Latin negyed) és a jobb (a Marais negyed) mindig együtt élhetett.
A történelme folyamán a várost többször elöntötte a víz, és csak a legutolsó, 1910-es nagy árvíz után építették ki teljes védműrendszerét. A víz minőségének javításán az 1990-es évektől dolgoznak, 2002-ben elindult a Paris Plage és néhány helyen már fürödni is lehet a Szajnában. Az elmúlt húsz évben átalakultak a rakpartok: eleinte csak hétvégenként, mostanra azonban már mindig végissétálható, ülhető a víz mentén „kis" Párizs.[4] A folyópart jelentős átépítések nélkül, egyszerűen, az autók helyett a várost használó emberek nyilvános köztere lett.
III. Napóleon által elrendelt, Haussmann báró irányításával 1852-70 között megvalósított városmegújítás máig ható eredménye, hogy Párizs útjainak többsége kétoldali fasorral szegélyezett és hogy a városban számos közpark van. A 19. századi nagy városátalakításról általában kulturális és társadalmi összefüggések mentén beszélünk (szépítés, modernizálás, új középületek, ingatlan spekuláció, a hatalom téri kontrollja stb.), pedig kiváltó oka sokkal hétköznapibb volt: a járványok és betegségek miatt javítani kellett a városi életkörülményeken, egészségesebbé kellett tenni a várost. A sétányokért és növénytelepítésekért felelős hatóság vezetője, Jean-Charles Adolphe azt írta, hogy ezek nem olyan „felesleges és a fényűzést szolgáló művek, amilyeneket az ókorban csináltak", hanem „a nagyvárosok élhetőségét és egészséges környezetét feltáró tudományos és művészeti eredményekre"[5] támaszkodó alkotások. A város két „zöld tüdőt" kapott, nyugaton a boulogne-i (846 ha), keleten pedig a vincennes-i (995 ha) erdős ligetet; illetve az akkor még fallal körbevett Párizs egész területén egységesen elosztva több nagy közpark – mint a Monceau, a Montsouris és a Buttes-Chaumont –, 80 fásított tér és ahol lehetett, fasorok születtek.
Mindent áthatott a modernség érzete, átláthatóbb és tisztább lett a város, kiépült a csatornahálózat, az ivóvízellátás, a közvilágítás, és 1900-ban átadták az első kéregvasút vonalat, majd 1913-ban már nyolc vonalból álló metróhálózat működött. A beavatkozások nyomán homogenizálódott Párizs összképe, a társadalmi különbségek kevésbé voltak láthatók, mert a tágas, fasorral szegélyezett új sugárutak mentén egységes „maszkot" kaptak a házak. Ez volt a „boldog békeidők" sokat csodált Párizsa, amely szépsége és kulturális élete mellett világkiállításaival (1855, 1867, 1878, 1889, 1900, 1925, 1931), illetve nyári olimpiai játékaival (1900, 1924) a világ minden részéről vonzotta és vonzza az embereket.[6]
Párizs építkezései azonban az I. világháború után szinte teljesen leálltak, lakossága addigra megközelítette a 3 milliót, beindult a környező települések intenzív városiasodása.
Párizs a 20. század második felében
A modernizmus urbanisztikai és építészeti elvei II. világháborút követően bekerültek a gyakorlatba. Párizs modernizációs terve (1959) az egészségtelen lakásállomány bontása révén felszabaduló területekre lakótornyok és sávházak építését javasolta. A város körgyűrű közeli keleti és déli részei átalakultak, egy-két jelszerű magasház a központban is épült (például a 210 méter magas Montparnasse torony), az Eiffel-torony közelében a Szajna mentén modern, az akkori autókra alapozott városfejlesztési és építészeti mintáknak megfelelő, világszínvonalat képviselő deckes iroda- és lakónegyedek születtek.
Az 1950-es évektől, a történeti nagytengely (Rue Rivoli, Champs-Elysées) folytatásában, a városon kívül jött létre a La Défense (Grand Paris Puteaux, Courbevoie és Nanterre településein). Minden kor saját urbanisztikai elveinek megfelelően fejleszti ezt az eredtileg magasházas irodanegyedet, amely London után Európában a második legnagyobb, és ahol közel 200 000 ember dolgozik, akik 85%-a közösségi közlekedést használja a munkába járáshoz. A La Défense 21. századi megújításának azonban már az a célja, hogy lakásokkal és közintézményekkel is ellátott, vegyes funkciójú városrész legyen.
Az 1960-as években épültek fel Grand Paris új városai, hatalmas modern lakótelepekkel (mint Evry, Marne-la-Vallée, Cergy Pontoise, Sénart stb.). Ezek ellátására 1962-ben átadták a Párizsi Régió gyorsvasúthálózat (RER) első szakaszait, és mára az RER öt vonala szeli át a régiót. A nagyléptékű átalakulásokat ért kritikák[7], illetve az olajválság hatására az 1970-es évek közepén a várostérség fejlesztéspolitikája irányt váltott: 1973-tól max. 500 lakás alkothat egy tervezési és megvalósítási egységet (vagyis véget ért az úgynevezett tömeges lakásépítés korszaka), és 1974-től a belső részeken nem épülhetnek magasházak. A posztmodern korszak beköszöntésével 1977-ben új szabályozási terv is hatályba lépett, „kis" Párizs visszatért az európai város hagyományos értékeihez, az utcához és a tömbhöz. A történeti városi táj örökségének, az egységes városkép megőrzésének és újraértékelésének érdekében azóta alig bontanak, és a belső részeken 25 méter a beépítési magasság határa.
Az 1977-ben átadott Pompidou központ (Renzo Piano és Richard Rogers, 1971) az Eiffel-torony után a második legkeresettebb turistalátványosság, a „költői high-tech" építészet első csodája, múzeum mellett nem utolsósorban, mint a lakók által intenzíven használt közkönyvtár és kulturális központ is működik. Azonban anyagainak és műszaki megoldásainak fenntarthatatlansága megköveteli, hogy kb. húsz évente teljesen felújítsák, a második nagy lezárása 2025-30 között várható. Használatának sikere azonban hozzájárult a nagy állami látványberuházások megszületéséhez. Így például a nyolcvanas évekhez és Mitterand nevéhez kötődik a Louvre átépítése és az Orsay Múzeum, a Bastille Operaház, a La Villette park, a Zeneakadémia, a Défense Grand Arche-a stb.
A kilencvenes évek az európai történeti városközpontok visszahódításának volt a kezdete, így „kis" Párizs megújításra kijelölt akcióterületei (volt iparterületek, vasúti területek, elhanyagolt lakónegyedek) és a köztérrehabilitációk lettek a városfejlesztés mozgatói.[8] Minden folyamat jól dokumentált: egyrészt az 1967 óta működő párizsi kutató és tervező iroda, az APUR (Atelier parisien d’urbanisme) honlapján, másrészt a 1989-ben megnyílt párizsi „Fuga", a Pavillon de l’Arsenale kiállításain és kiadványain nyomon követhető a város elmúlt néhány évtizedének tudatos alakítása és természetes alakulása.
Párizs kortárs városépítészete
A jelenlegi kortárs cikksorozat az elmúlt tíz évben tervezett és mostanra megvalósult ember és természetközpontú megoldásokra koncentrál. Egyrészt „kis" Párizson belül mutat be olyan beavatkozásokat, melyeket a 2014-től a várost vezető Anne Hidalgo szocialista polgármester a „15 perces város" morenói[9] koncepciójára támaszkodva a város élhetősége érdekében már megvalósított. Másrészt a 2016 óta létező „nagy" Párizs metropolisz összehangolt, környezettudatos városléptékű fejlesztései (közösségi közlekedésre alapozott ökonegyedek, alközpontok stb.) közül ismertet néhányat a következő hónapok során.
Benkő Melinda
Benkő Melinda a BME Urbanisztika Tanszék habilitált docense (vezetője 2012-19 között), aki francia állami ösztöndíjasként tanult Marseille-ben (1990-91), majd egyetemi oktatói munkáját ötödévesként, 1992-ben a BME-n akkor alakult Francia Tagozaton Radványi György felkérésére kezdte, mint az építészet alapjai (1,2 és 3. félév elmélet és gyakorlat) francia nyelvű tantárgy felelős tanáraként. Szakmai és oktatói munkáját azóta is segíti a francia nyelvű szakirodalom és a franciaországi városépítészeti projektek ismerete. 2020-ban a jelen sorozathoz hasonló, Chicago városépítészete cikksorozata jelent meg az Építészfórumon.
Lábjegyzet
[1] 2008-ban bevezetett ÉcoQuartier komplex minősítési rendszer keretében Franciaországban jelenleg több mint 500 új vagy megújított városrész „ökonegyed" van: https://www.ecoquartiers.logement.gouv.fr/
[2] https://www.arte.tv/en/videos/114573-024-A/mapping-the-world/
[3] Magyarul olvasható építészeti szakirodalmak közül néhány: Pogány Frigyes (1965). Párizs. Corvina Kiadó. / Locsmándi Gábor (2023): „Egy várostörténeti esszé az elíziumi mezőkről", In: Locsmándi Gábor: A városforma genezise. BME Urbanisztika Tanszék.
[4] A rakpartmegújítások hajnalán jelent meg Párizs és a Szajna kapcsolatáról készült, Budapest számára is mintaértékű könyv. Alexandre Chemetoff, Bertrand Lemoine (1998). Sur les quais. Un point de vue parisien. Picard.
[5] Jean-Charles Adolphe Alphand (1867-73). Les Promenades de Paris. J. Rothschild.
[6] Kulcsár Balázs (2019). Párizs-Budapest metró - Beszélgetések irodalomról, művészetről. Park Kiadó.
[7] Thierry Paquot (2019). Désastres urbains. Les villes meurent aussi. La découverte.
[8] A szerző korábbi Párizs városmegújítás témájú cikkei magyarul:
ZAC de Bercy, Masséna Nord, Tolbiac In. Benkő Melinda és Fonyódi Mariann (2009). Glocal city - kortárs európai városépítészet. Budapest: Terc Kiadó.
Benkő Melinda (2010). Masséna – Párizs új egyetemvárosa. In. 4D Tájépítészeti És Kertművészeti Folyóirat, 19 (3). (pp. 2-15).
Benkő Melinda (2012). Fenntartható tömbök Párizsban. In. Alföldi György (Szerk.), Budapest 2050: a belvárosi tömbök fennmaradásának esélyei (pp. 108-121). Budapest: Terc Kiadó.
[9] Carlos Moreno a párizsi klímacsúcson 2015-ben beszélt először az okos városon belül a 15-perces város koncepciójáról. Majd Anne Hidalgo, Párizst 2014-től vezető polgármester tanácsadója lett és azóta városfejlesztés tudatosan ember és természetalapú megoldásokra épül. Moreno 2016-ban a BME Urbanisztika Tanszék és a Budapesti Francia Intézet közös szervezésében előadott a BME-n.
