Párizs egyik legnagyobb szabású városfejlesztési projektje az 1991 óta zajló “Rive Gauche", vagyis a Szajna bal partja nevű rehabilitációs program, amelyet 2024 júniusában az M14 jelű metróvonal Orly repülőtérig való meghosszabbítása koronázott meg. A harminc éve folyó, de még mindig nem teljesen befejezett projektet végigkísérték az állami-önkormányzati ingatlanfejlesztő konzorcium és az alulról szerveződő mozgalmak közötti nézeteltérések. A Párizs kortárs városépítészete sorozatban ezúttal Losonczy Anna tekinti át a program elemeit és tanulságait.
Párizs kortárs városépítészetéről szóló cikksorozatunk második része a Rive Gauche esettanulmányán keresztül vizsgálja, hogy a fejlesztők által kidolgozott hangzatos elvek és célok hogyan teljesülnek a valóságban. Az elemzés a Budapesten most induló vagy már zajló barnamezős projektek számára különösen tanulságos összehasonlítási alap lehet. A BME Urbanisztika Tanszék doktoranduszai a Szegő László várostervezési ösztöndíj finanszírozásával 2024-ben rövid párizsi tanulmányutakat szerveztek, majd Benkő Melinda irányításával cikksorozatot indítottak Párizs kortárs városépítészetéről (01: Rávezető).
"A Rive Gauche a hagyományos mérnöki szemléletű urbanisztikával szakító stratégiai tervezés példája", mondta Gilles de Mont-Marin, amikor 2009-ben Budapestre látogatott.[1] A 130 hektáros területen valóban számos innovációra nyílt lehetőség, hiszen mérnöki bravúrként 26 hektár vasúti vágányterületet fedtek le és tettek építésre alkalmassá, majd a kortárs urbanisztika területén úttörő “nyitott tömbök" elmélete ültetődött át a gyakorlatba, és számos sztárépítész mutatkozhatott meg. A barnamezős fejlesztés révén nem csak a városközpont kiterjesztésére nyílt lehetőség, hanem a Szajna-part gyalogosbarát meghosszabbítására is. Mindezt egy évtizedeken át következetesen érvényesített, négylépéses fejlesztési modell, a lebonyolító számára adott különleges jogkör és hatalmas tőkeinjekció tette lehetővé. A zászlóshajó-projektek olyan új közintézmények voltak, mint a Nemzeti Könyvtár és a Diderot Egyetem. Ez a kétségtelenül top-down szemlélet ugyanakkor civil szervezetek és az underground színtér heves ellenállását is kiváltotta és provokálja mind a mai napig. Az elemzés a 2024 júniusi helyszínbejárásra alapozva vizsgálja a két társadalmi csoport összeütközésének fizikai lenyomatait.
Vasúti barnamező
Az 1840-ben átadott Austerlitz fejpályaudvarhoz kiterjedt vágányterület kapcsolódott jelentős rendező-pályaudvari és teherforgalmi funkciókkal, járműjavítókkal. Erre telepedett rá a malomipar és az élelmiszeripar. A Szajnától és a pályaudvaroktól délre a 13. kerület húzódik a Pitié-Salpêtrière kórházzal és nagyvárosias lakóterületekkel. A vágányok mögötti tömbökben a hetvenes években lakótelepet építettek a modernista rehabilitáció jegyében, amely jórészt bevándorlók lakta, szegregációval veszélyeztetett térség. A terület megőrzendő építészeti értékét képviselték a két nagy vasúti épület mellett a kisebb vám- és bakterházak, hűtőházak, raktár- és malomépületek is.
A gazdasági szerkezetváltás és a logisztikai ágazat átalakulása miatt az ipar fokozatosan kitelepült a város közigazgatási területéről, így a térség elkezdett kiürülni és leromlani. Viszont a személyforgalom kijjebb helyezése nem volt reális célkitűzés, sőt, nem sokkal a fejlesztés megkezdése előtt még az elővárosi vasutat (RER) is átvezették az Austerlitz pályaudvar épületén. Így a vasúti forgalom továbbra is elvágta a 13. kerületi lakóterületeket a Szajna-parttól, amit ekkor már alig használtak. Már ekkor megjelent az underground kultúra, több üres épületet illegálisan anarchisták, művészek foglaltak el.
A ZAC Rive Gauche-tól a beépítésig
A megújítási folyamatot egy 1985 óta létező szervezet, a SEMAPA (Société d´Economie Mixte d´Aménagement de Paris) vitte végig. A párizsi nagyprojektek lebonyolításával foglalkozó fejlesztési társaság összetétele vegyes, mivel tagjait 66%-ban Párizs városa, 26%-ban Párizs önkormányzata, és 8%-ban Ile-de-France régió adja. Városszerte 7 projektjük fut párhuzamosan, amelyeket munkacsoporti rendszerben koordinálnak.[2]
A ZAC (Zone d’Aménagement Concerté) Rive Gauche területét 1991-ben jelölték ki. A ZAC-ok (komplex fejlesztési területek) létrehozása bevett gyakorlat Franciaországban, és különleges jogosítványokat biztosít a fejlesztőknek, ami megkönnyíti a lebonyolítást. A ZAC létrehozásakor a SEMAPA hét koncepcionális célt fogalmazott meg: sokszínű város és társadalom megteremtése; oktatás (egyetem) betelepítése; munkahelyek és a kutatás-fejlesztési szektor bevonzása; örökségvédelem, az értékes épületek megőrzése; zöldfelületek létrehozása; szelíd mobilitáson alapuló közlekedés; összeszövés a környező városszövettel.
A tervezési folyamat négy lépésből áll(t). A területfelhasználási tervet (plan d´aménagement de zone = PAZ) 1993-ban hagyták jóvá. Ez a masterplan jellegű terv határolta le a négy részegységet: Austerlitz, Tolbiac, Masséna és Bruneseau. Második lépésben ezekre a területegységekre beépítési tervpályázatokat írtak ki, és így választották ki az egyes urbanista koordinátorokat. Harmadik lépésben ők készítették el a végleges beépítési terveket, majd a szabályozási terveket is. Végül kiválasztották az egyes épületek tervezőit, akiknek már a szabályozás szerint kellett tervezniük, szorosan együttműködve az építész koordinátorokkal.
A rehabilitáció megkezdéséhez szükséges legnehezebb és egyben legköltségesebb tervezési döntés a vágányok lefedése volt. Ehhez félig előregyártott vasbeton szerkezetet használtak, amelyet előre úgy méreteztek, hogy majd elbírja a felülépítést. A közművek kiváltása és a szennyezettség folyamatos kihívást jelentett a tervezés és a kivitelezés során. Több új gerincutat jelöltek ki, melyek közül a két legfontosabb a Quai d’Austerlitz - Quai de la Gare - Mauriac és az Avenue de France - Pierre Mendès tengelyek. Új nagy kapacitású közlekedési elemként megépült a Météor (M14) nevű metró, amelyet több ütemben, utoljára ebben az évben hosszabbítottak meg.
Az 1993 óta eltelt időszakban az eredeti programot bizonyos rugalmassággal kezelték, de elsősorban társadalmi nyomásra változtattak rajta. 2001-ben úgy döntöttek, hogy a területfelhasználási tervet úgy módosítják, hogy a lakófunkció nagyobb arányban lehessen jelen. Az így kialakult végleges program a számok szintjén 7500 lakást (melyből 3000 szociális lakás), 1500 kollégiumi férőhelyet, 60 000 új munkahelyet és 10 hektár zöldterületet tartalmaz.
A négy területi egység
1) Austerlitz
A Rive Gauche terület Párizs belvárosához legközelebb fekvő részén, az Austerlitz negyedben, a mögöttes lakóterületeket a pályaudvar és a hatalmas kórházterület zárta el a Szajna-parttól, ezért az építész koordinátorok (Jean-Marie Duthilleul, Jean Nouvel és Christian Devillers) célja a harántirányú kapcsolatok javítása volt a vágányok felülépítésével és gyaloghidakkal. Az 1996-ban átadott Charles de Gaulle híd az Austerlitz pályaudvart a túlparton lévő Gare de Lyonnal köti össze. A pályaudvar és a Szajna-part felszabadítását felszín alatti parkolók építését követően tudták meglépni, így jött létre a Cour Seine gyalogosbarát közterülete. Új irodák és kormányzati épületek, például az államkincstár és a nyugdíjfolyósító intézet is ide költöztek. A Le Monde új székháza indítja el az Avenue de France sugárutat, tervezője a Snøhetta építésziroda.
A Szajna-part megújítása a régi épületek újrahasznosításával ment végbe. A Les Docks épületegyüttest, amelyben korábban raktárház és bútorboltok voltak, 2010-re újították fel; új funkcióként a Francia Divat és Design Intézete (Cité de la Mode et du Design) és egy kortárs játékmúzeum (Musée des Arts Ludiques) költözött bele. Az állam és az önkormányzat által szentesített projektek mellett megjelentek az önkényes használók is: a Les Amarres egy 4000 m2-t elfoglaló szolidáris intézmény, amely minden évben 80 ezer menekültet, hajléktalant és egyéb szempontból rászoruló embert lát el. A La Buvette nevű szolidáris kocsma szinte naponta szervez kulturális eseményeket, valamint itt található 20 szociális gazdasággal foglalkozó szervezet munkahelye is. A közösségi központ termelői és kézműves piacok, biciklis műhely, nemzetiségeket bemutató fesztiválok, sportesemények otthona, emellett 6 bérelhető terem biztosít némi bevételt. A kulturális központ nyíltan a mögöttes tömbökben kialakult magas státuszú irodanegyeddel szemben határozza meg magát, de mára elfogadott, sőt közkedvelt hellyé vált, ezért a hatóságok intézményesítették a jelenlétüket.[3]
2) Tolbiac
A Tolbiac negyedet eredetileg remizépületek, hűtőházak és ipari kikötők uralták. A beavatkozásokat Roland Schweitzer koordinálta, a vágányok fölötti belső területen, hét méterrel megemelt vezérszinttel munkahelyi, a Szajna felőli területen lakó dominancia mellett. A terület kulcsprojektje a Nemzeti Könyvtár François Mitterrand részlege, amelyet 1995-ben avattak fel. A tervező, Dominique Perrault 2003-ban áthelyezte a bejáratot, hogy az 1998-ban átadott metró kijáratához igazodjon, és ebben az évben épült meg az MK2 mozikomplexum is. 2006-ban adták át a Simone de Beauvoir gyaloghidat, amely a túlparti Bercy parkot és a könyvtárat köti össze. A Szajna-partot a szabadidős funkciók, vendéglátóhelyek és népszerű szórakozóhelyek, valamint a Josephine Baker úszóstrand uralják.[4] A lakótömbök nagy méretű belső kertekkel rendelkeznek, az alsó szinteken közfunkció, például iskola, gimnázium és kertészet kapott helyet. A lakóterület központi tere (Jardin James Joyce) az építés ideje alatt manipulációs tér volt, közepén kápolna áll. [5]
Itt található az Eugène Freyssinet által tervezett, 1929-ben átadott vasúti járműjavító, az Halle Freyssinet is, melynek hatalmas belső terét az egyedülálló vasbeton szerkezeti megoldások teszik légiesen könnyed hatásúvá. Ennek ellenére a csarnokot csak a civilek tiltakozása és a gyors műemlékké nyilvánítás mentette meg a lebontástól. Végül, 2017-ben egy francia magánbefektető Station F néven startup inkubátorházzá alakította. A szintkülönbség miatt megközelítését lépcsők és rámpák teszik lehetővé.[6]
3) Masséna
Masséna területének felülépítése 2007 óta zajlik, kollégiumok, hivatalok, irodák és lakások szerepelnek a tervezési programban. A negyed urbanista koordinátora, Christian de Portzamparc először itt alkalmazta az általa megfogalmazott “nyitott tömbök" elméletét, amelynek célja a hagyományos és a modern elvek szintéziseként az utca szerepének visszaállítása, ugyanakkor a szabadonálló jellegű épületek adta kötetlen tervezés lehetősége.[7] A teória a tömböket átjárhatóként és zöldként képzelte el, melynek fejében a tervező az utcaszélességet 16 méterről 9 méterre szoríthatta vissza.[5]
Az 1917-ben épült malomépület-együttest (Grands Moulins) és az 1949-ben épült lisztraktárat (Halle aux Farines) egy 2000-ben megkötött egyezménynek köszönhetően, Rudy Ricciotti tervei szerint a Diderot Egyetem vette birtokba. A “nyitott egyetem" koncepciója a tradicionális oktatási negyed koncepcióját veszi elő egy enklávészerűen működő létesítmény helyett, ami a XIX-XX. század divatja volt.[8] A malom és a vágány-felülépítés közötti parkban hidak, lépcsők küzdik le a szintkülönbséget. A Szajna-partot ezen a szakaszon még mindig egy betonüzem foglalja el.
Masséna negyedben található a Les Frigos nevű egykori hűtőház, ma művész-inkubátorház. A belső tereit a kilencvenes évek elején kezdték el belakni anarchista művészcsoportok, akik nem engedtek a fejlesztői nyomásnak, amikor az épületet bontásra jelölték ki. Kitartásuk jutalmául az állami vasúttársaságtól Párizs városa vette át az épület tulajdonjogát. A mintegy 200 művész ugyanakkor nem elégedett a kialakult helyzettel, hiszen a városnak máig nem volt elegendő pénze a felújításra, ezért minden beavatkozást maguk a bérlők végeztek és végeznek el, ennek ellenére emelték a bérleti díjakat.[9]
Bruneseau
Bruneseau a Périphérique körgyűrű hídfőjének környékét jelenti, amely egyben Párizs adminisztratív határa is. Ez a térség még mindig a tanulmánytervezés szakaszában tart: a megújítás urbanista koordinátora a francia sztárépítész Jean Nouvel, aki egyúttal az Avenue de France sugárutat lezáró Duo nevű kettős toronyház tervezője is. 2019-ben hirdettek eredményt a tervpályázaton, amelyet a Nouvel R konzorcium nyert meg egy 180 méteres felhőkarcoló, a “vertikális falu", egy 100 méter magas lakótorony és több kisebb épület tervével. A projekt-előkészítésbe és a társadalmi egyeztetésbe az egalitárius és inkluzív térhasználattal kiemelten foglalkozó Genre et Ville ügynökséget is bevonták.
A kialakulatlan, inkább autópálya-csomópontra hasonlító térségnek nem csak a tűzfalait, hanem egyes tereit is a street art szcéna vette birtokba, amely egyébként a mögöttes XIII. kerületben is virágzik. A párizsi tömegturizmustól elszakadni kívánó, jellemzően fiatalabb generáció három legismertebb célpontja a Lavo//Matik, a Galerie Itinerrance és a hídpálya alá költöző Spot 13, amelyeket a környék street art tevékenységét összefogó ismert személyiségek működtetik.[10]
Klasszikus irodanegyed
A helyszínen érzékelhető fizikai és térhasználati lenyomatokból – különösen a bevezetőben felsorolt hét koncepcionális céllal összevetésben – számos ellentmondás rajzolódik ki. Ezek részletezése előtt érdemes megjegyezni, hogy a több mint harminc éve zajló folyamat még mindig nem zárult le, hiszen a vágány-felülépítésen és Bruneseau területén túl is akad még építés alatt álló terület, és a szennyező betonüzem sem költözött még el, emiatt hiányos a terület összeszövése a környező városszövettel. Viszont az építkezésekből adódó kellemetlenségeket leszámítva, a már késznek nyilvánított területrészeken is bőven észlelhető térhasználati feszültség.
A munkahelyek és a kutatás-fejlesztési szektor bevonzása maradéktalanul sikerült, viszont ennek az ágazatnak a jelenléte enklávészerű, és az egyéb funkciókat (lakhatás, közösségi funkciók) háttérbe szorítja. Az Avenue de France mentén egy klasszikus magas státuszú irodanegyed alakult ki, ahol az épületek és a földszinten működő éttermek a déli órákban telítettek (Franciaországban hagyományosan hosszú ebédszünetet tartanak), de a sugárút a munkaidő végeztével látványosan kiürül. Ugyanez jellemző a Station F épületére is, amely messze nem egy kisvállalkozásokat az elindulásban segítő intézménynek, sokkal inkább a legmenőbb techcégek főhadiszállásának tűnik.
Az irodák környékén a párizsi köztereken, parkokban egyébként igen elterjedt piknikezés sem tapasztalható, hiszen az itt dolgozók megengedhetik maguknak, hogy akár mindennap étteremben egyenek. A yuppie munkavállalókat kiszolgáló néhány tipikus rendeltetésen kívül más nem életképes, de a belvárosi utcák és üzletházak még számukra is sokkal vonzóbbak, és inkább ott vásárolnak. Így az emberek nem töltenek sok időt a közterületeken, hanem a nagy párizsi közlekedési csomópontokban tapasztalható sebességgel rohannak tovább. Hétköznap még a Szajna-parti vendéglátóhelyek sem vonzzák a vendégeket, és a part közelében alig látni embert az utcákon, ami az Austerlitz negyedben különösen nyomasztó.
Elszigetelt lakótömbök
A felerészt szociális lakótömbök és az egyetem környéke sokkal élettel telibb, diverzebb köztérhasználatot mutat, ahol már nem csak a jellemzően középkorú férfi munkavállalók, hanem nők, gyerekek, fiatal felnőttek és idősek is jelen vannak. A lakó- és oktatási tömbök környékén sokkal megszokottabb és elfogadottabb a köztéri sportolás, játék, étkezés és semmittevés. Az egyetemi hallgatók előszeretettel használják a Nemzeti Könyvtár szabadon hozzáférhető tereit közös tanulásra és kultúrafogyasztásra.
A városi tértípusok közül feltűnően kicsi az olyan átmeneti terek és a kisebb, meghittebb térrészek aránya, amik bárki számára hozzáférhetőek. Hogy többre lenne igény, azt leginkább az jelzi, hogy a kevés hasonló lehetőség (például a hidak, útpályák alatti terek vagy a Station F fedett-nyitott része) folyamatosan kihasznált, jellemzően gyerekek és fiatal felnőttek által. A “nyitott tömbök" elmélete a gyakorlatban nem érvényesül, hiszen a tömbök belső zöldfelületeit kerítések zárják le, és csak a bérlők használhatják. Így a 9 méter széles utcák, amelyeknek a földszintjein nem jellemzőek az utca felé nyitott funkciók, nem keltik kellemes lakóutcák benyomását, csak a megközelítést teszik lehetővé.
A biodiverz növényállománnyal kialakított parkok ott-tartózkodásra csábítanak, de az utcaképet alapvetően a “beton" határozza meg: a magas épületekkel szegélyezett utcákon túlsúlyban vannak a burkolt felületek, a berendezés monoton, megállásra kevés elem ösztönöz. A kerékpáros jelenlét erőteljes, hiszen hosszirányban jól lehet közlekedni vele, de a harántirányú kapcsolatok az átlagosan hétméteres szintkülönbség miatt még gyalogosan is kényelmetlenek. A gyaloglépcsők és -liftek közvetlen környezetében, valamint a süllyesztett térrészeken helyenként kellemetlen téri szituációk alakultak ki, aminek a jele a biztonságérzet csökkenésén túl az erőteljes rongálás is. A lakótömbök végeredményben az irodaépületek közé szorulnak, így a háttérterülettel nehezen tartanak kapcsolatot.
A cseles városalakítás (tactical urbanism) megnyilvánulásai a tipikus párizsi ivókutak utángyártott, de rikító színűre festett másolatai. A vak homlokzatokon és tűzfalakon az igénytelen tagektől kezdve a világhírű, kanonizált művészekig tartó skálán bontakozott ki a street art. A TripAdvisor nevű népszerű alkalmazás a teljes ZAC Rive Gauche területén szinte kizárólag ezeket a muráliákat ajánlja megtekintésre, de ezeket is inkább a XIII. kerületi street art jelenség farvizén. Hiába tehát a sztárépítészek sora által tervezett épített környezet, a terület egyediségét ezek a szentesített vagy gerilla módon létrehozott alkotások adják, és a városhasználatot katalizáló intézményeket a civil-underground szféra tartja mozgásban.
Tanulságok Budapest számára
Budapest kiemelt fejlesztési akcióterületei a barnamezős területek, amelyek nagyrészt az átmeneti zónában helyezkednek el. Jelentős részük egykori vasúti terület, és a Duna korábbi szállítmányozási jelentősége miatt vízparti rozsdaterületek is nagy számban alakultak ki.[11] A párizsi példa elemzése olyan napirenden lévő budapesti nagyprojektek számára lehet tanulságos, mint a Nyugati Grund, a Budapart, a Diákváros, a Józsefvárosi pályaudvar vagy a Rákosrendező.
Sikeres stratégiának bizonyult az állami-önkormányzati beavatkozás és a különleges jogosítványok biztosítása, ami meggyorsította a fejlesztést, és segítette a befektetői tőke beáramlását. A sarkalatos döntés, hogy a vasúti személyforgalom megmaradjon, kiállta az idő próbáját, hiszen a kötöttpályás vonalak városban tartása azóta a közlekedéstervezők körében uralkodó gyakorlattá vált. Az új metróvonal megépítése és a Nemzeti Könyvtárhoz való csatlakoztatása 1998-ban a rehabilitáció zászlóshajó-projektjévé tudott válni, és sikeres volt az oktatási-kutatási szektor, valamint az innovatív gazdasági szereplők bevonzása. Szerencsére Budapesten is előfordult már, hogy a megvalósítás előkészítésére tervpályázat útján átfogó masterplan készült.
De nem csak a sikerekből, hanem a kudarcos elemekből is érdemes tanulni. A ZAC Rive Gauche példája arra is rávilágít, hogy bár egy ilyen nagy léptékű fejlesztés elindítása szükségszerűen “top-down" folyamat, a kezdetektől fontos lett volna a társadalmi egyeztetés a feszültség csökkentésére vagy elhárítására. Szükséges lett volna a majdani használói csoportok igényeinek, véleményének figyelembevétele, valamint a spontán folyamatok, ideiglenesnek induló jelenségek tolerálható részének beemelése a programba.
A nagyprojekt indítása, 1991 óta sok víz folyt le a Dunán és a Szajnán is, új trendek kerültek előtérbe a társadalomban és ennek következményeként a városfejlesztésben. Ezeket az új igényeket, elméleteket is be kell tudni építeni a folyamatba, és szükség esetén felül kell tudni írni az eredeti elképzeléseket. Harminc éve innovatívnak tűntek azok a közterület-alakítási megoldások, amikkel a tervezők az ezredforduló környékén éltek, de túl az ökológiai fordulaton, a COVID-19 válságon és számos egyéb társadalmi-életmódbeli változáson, ráadásul Anne Hidalgo polgármester városában már messze nem számítanak korszerűnek.
A területen, bár ez volt a masterplan célkitűzése, nem sikerült sokszínű várost és társadalmat megteremteni, leginkább, mert az irodai-igazgatási funkció uralkodik a többi rendeltetés fölött. Szintén korszerűtlenné kezd válni, hogy a munkahelyi rendeltetések köre csak ennyiből álljon, mert ez a munkaidő után kiüresedő negyedeket eredményez. A városi vegyességhez hozzátartozik a kereskedelem-szolgáltatás, a városba integrált oktatás, valamint a környezetet nem károsító termelés-gyártás is, amely kézzel fogható értéket teremt, és speciális vásárlói kört vonz. Ennek hiányában, bár magas minőségű lakhatási körülményeket biztosítanak, a modern és kortárs városnegyedek változatlanul nem versenyképesek a történeti belvárosokkal szemben.
Losonczy Anna
2014-ben építészmérnöki diplomát, 2017-ben urbanista végzettséget szerzett a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen. 2014 óta oktatóként dolgozik a BME Urbanisztika Tanszékén, 2019 és 2023 között a BME Építészmérnöki Kar Csonka Pál Doktori Iskolájának ösztöndíjas hallgatója volt. PhD értekezését 2024 áprilisában nyújtotta be “A központrendszer átalakulása Budapest elővárosi zónájában 1950 és 2020 között" címmel. Jelenleg településtervezőként dolgozik.
Források:
[1] Haba Péter (2009). A változás változása. Építészfórum. https://epiteszforum.hu/a-valtozas-valtozasa
[2] SEMAPA: https://www.semapa.fr/paris-rive-gauche/
[3] Helyszínen szerzett információ, szóbeli közlés.
[4] Bán Dávid (2015). Bor, kenyér, kultúra: ipari rehabilitáció a párizsi Szajna parton. Építészfórum. http://epiteszforum.hu/bor-kenyer-kultura-ipari-rehabilitacio-a-parizsi-szajna-parton
[5] Benkő Melinda, Fonyódi Mariann (2009). Masséna Nord, Tolbiac Nord. In: Glocal City: Kortárs európai városépítészet, pp. 52-57.
[6] Bán Dávid (2018). Vasúti áruraktárból mega start-up Párizsban. Építészfórum. https://epiteszforum.hu/vasuti-aruraktarbol-mega-start-up-parizsban
[7] Christian de Portzamparc: https://www.2pcdp.com/fr/projects/quartier-massena/
[8] Benkő Melinda (2010). Masséna: New Campus of Paris / Párizs új egyetemvárosa. 4D Tájépítészeti és Kertművészeti Folyóirat. 19 pp. 2-15.
[9] Helyszínen, faliújságról szerzett információ.
[10] Helyszínen szerzett információ, szóbeli közlés.
[11] “Otthon Budapesten" / ITS 2027: https://otthonbudapesten.hu/sites/default/files/attachment/2021/ITS_2027_III_STRATEGIA_20210306.pdf