Patartics Zorán: A példamutató Porta Barbakán

A szakma érzékenyebb része megkülönböztetett figyelemmel kísérte a ház építését. Az építtető Csizmadia Ferenc és a tervezőpáros Cságoly Ferenc és Keller Ferenc személye, valamint a helyszín külön-külön is elegendő okot adott erre. A beruházó és egyben kivitelező Csizmadia Ferenc igényessége és szakértelme szakmai berkekben jól ismert, és a régióban, de országos szinten is igazi kuriózum. A két építész, illetve irodájuk a kortárs hazai építészetben mértékadó. Az építkezést kísérő szakmai figyelemmel óhatatlanul együtt járt az építészeti megoldások felett folytatott látens diskurzus. Saját környezetemben meglepve figyeltem fel arra, hogy a beszélgetésekben a vitatott részletekkel kapcsolatban túlsúlyban vannak az elmarasztaló érvelések, az egyben negatívan is minősítő kérdések. Bár bizonyos kérdések bennem is erősen dolgoztak, zavart ez az aránytalanság. Érdekesnek, ugyanakkor elgondolkodtatónak és némileg méltatlannak tartottam, hogy az építészetnek - a tervezésnek és a megvalósulásnak is - ezen a nyilvánvalóan magas szintjén miért az elmarasztalás a domináns tónus, miközben az épület erényeiről elemző párbeszédbe csak alig keveredtem. Bár meggyőződésem, hogy a szakmai kritika nem azonos az intrikával - feltéve hogy a szándékokat és a módszereket a korrektséggel írhatjuk le - mégis túlzónak és meglepőnek találtam az építészek azon ambícióit, hogy fogást találjanak a házon, mintha az valami kis titkos élvezettel szolgálna számukra, és hogy ennek ellenére ezek a beszélgetések, viták a kívülállók, de még az építésben érintettek számára sem váltak ismertté. Szerencsére sem a ház, sem az építtető, de az építészek sem szorulnak rá a védelemre, a lakások elkeltek, az épület megjelenése, viselkedése, minősége és a vétel során megkerülhetetlen beruházó Csizmadia Ferenc kisugárzása garanciái a piacképességnek. A jelenség okain azért mégis érdemes polemizálni kicsit.

Az országban és Pécsett is kevés az építési beruházás. Ezzel szemben az építészképzés más egyetemi képzésekhez hasonlóan túltermelést folytat. A kilencvenes évek elejétől az ámokfutás- és divatszerű felsőoktatási reform egyértelműen mennyiségi mutatókban mérhető, mely óhatatlanul a minőség felhígulását is magával hozta. E kérdés meglehetősen bonyolult, szövevényes, átpolitizált - itt belebocsátkozni nem érdemes. De annyi tömören leszögezhető, hogy az egyes minőségi törekvések ellenére is a jó és a rossz szakemberek aránya felborult, a piacot elárasztják a képzetlen, ám nagyon magabiztos, elvtelen önjelöltek. A rossz építész sokszor hasonlóan beszél a jó építészhez - ezt valahogy megtanulta - még a jóhiszemű és egyébként igényes befektető sem képes közöttük különbséget tenni, és valljuk be, ennek érdekében többségük nem is tesz érdemben semmit. Sőt, az általános vélekedés szerint eleve ellenszenvet kelt az az építész, aki a feladat felületes megfogalmazását mélyebb értelmezésre kívánja cserélni, láttatni akarja a bonyodalmakat, ahelyett hogy elrejtené - nemritkán magabiztos direkt marketingje mögé. A megrendelők többsége nem kíván a valósággal szembesülni, ellenben mindennél fontosabb számára a tervezési díj, és jól olajozza az építész iránti bizalmat, ha az nem hívja fel figyelmét a beruházás költségeinek alábecsültségére. A népszerű építész jól képes táplálni az építtető maga kitalálta illúzióit - legyen az formai vágya, vagy alábecsült anyagi erejének rejtegetése. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a kivitelezők milyen eszközrendszert fejlesztettek ki saját egzisztenciájuk érdekében! A letört árak indukálják a leleményességet, a kivitelezők kénytelenek a trükkökhöz nyúlni. Az építtető előbb vagy utóbb valahol vesztessé lesz. A szisztéma ráadásul szinte reflexes, az építtetőt nagyvonalúságra biztatni is veszélyes, mert az sem óvja meg minden átveréstől.

A fentieknek mi közük a Porta Barbakánhoz? Csupán annyi, hogy ez a történet mindezen problémáktól mentes. Ez nem kis dolog! Mert kevés az olyan építész, aki felkészült, hiteles és morálisan is alkalmas egy komoly épület megtervezésére, ugyanakkor építészetének és személyének elfogadásával, helyzetével nem él vissza. Mellette kevés az építtető, aki igényes, az építészben nem csupán készséges szolgáltatót keres, és maga is alkalmas partnernek lenni szellemi kalandokban. És éppúgy kevés a kivitelező is, aki tisztán beszél, és ekképp is vállalkozik, felkészült, döntéseiben nem az anyagi lavírozás, hanem a tisztes fizetség mellett a minőségi végcél vezérli. Ilyen e hármas szereposztásban a jellemző többség, még ha kivételek minden téren vannak is - szerencsére, de sajnálatosan kis számban. Annak a valószínűsége, hogy kiváló építtető talál meg kiváló építészt, már igen kicsi. Még ritkább, hogy az építtető kiváló kivitelezőt bíz meg. És végképp ritkaság, mikor kiváló építtető kiváló építésszel és kivitelezővel dolgozik. Nos, ez a ritkaság történt meg a Barbakán mellett. Kicsit egyszerűsíti a helyzetet, hogy építtető és kivitelező itt ugyanaz, de mintaszerű, ahogyan Csizmadia Ferenc elmélyült munkával kutatta fel és választotta ki az építészeket, akiket aztán megajándékozott bizalmával. Mivel a szakma a fent vázolt helyzettel tisztában van, érthető, ha a munkahiányos Pécsett, a minden építész által vágyott megrendelő Csizmadia Ferenc és a kitűnő budapesti építész páros munkáját nagy figyelemmel kísérte, és e figyelemben ott bujkáltak a miértek, és a csendes, de vehemens személyes vélemények.

A figyelemnek az is oka, hogy a ház számtalan tipikus mai építészeti kérdésre ad választ. Míg az esetek többségében az építészek megkerülik a kérdéseket, és inkább jól bevált eszközöket használnak, addig a Cságoly-Keller páros felkutatja a kérdéseket, és keresi rájuk a választ. Házuk egyik legjobb döntésének tartom, hogy ezt mégsem kiáltványszerűen tették itt. A mai építészet számára nagy kísértés a járt utakkal való szakítás, ehhez a technikai háttér már rendelkezésre áll. Ellentmondásnak tűnhet a laikus számára, de legalább ekkora kihívás a megelőző, már emblematizált utakhoz való visszatérés is. A magyarázat: legkönnyebben az az építészet művelhető, amelynek eszköztára az ízlések és építéstechnológiák trend-ösvényein halad. Azt azonban látni kell, hogy ez a haladás valójában csak a lendület tehetetlensége: a közízlés alakulása eleve középszerű, az építéstechnológiákat pedig a nagymértékű fogyasztási remények irányában fejlesztik. Ezen tendenciákban nem jut hely a tradicionális anyagok mai műszaki követelményeknek megfelelő beépítésére, az ilyen megoldásokat ki kell kísérletezni, vállalva azok kockázatait.

Ilyen nagy kísérlet a tárgyalt házon rögtön a leginkább észlelhető építészeti tett, az anyag-választás. A laikus számára valószínűleg természetesnek hat a kő, a tégla és a vakolat e hármas alkalmazása, hogy mindezek egy azonos síkban vannak, sőt nemritkán ebben a síkban még ablakot is elhelyeztek. A helyzet bármennyire is ismerősnek tűnik, a mai hőszigetelési követelményeknek megfelelő ilyen épületet az országban alig találhatunk. Ahhoz, hogy a 2 cm vastag vakolat, a részben helyben bontott 6,5 cm vastag tégla és a horoggal helyenként visszakötött, ragasztott 3 cm vastag kő azonos síkban legyenek, tervezői és kivitelezői bravúrok sora szükséges. A kiegyensúlyozott megjelenés mögött a hőszigetelő falazóblokkból épített falazatok láthatatlan és rafinált síkváltásai szükségesek, hogy a különböző vastagságú burkolatok elkészültével ez a természetesnek ható síkazonosság létrejöjjön. A falazóblokkot pedig nem erre fejlesztették, azok szintenkénti síkváltásai bonyolult részletképzéseket és statikai trükköket igényelnek. Bár ez a kérdés alapvetően jelen van a kortárs építészetben, látni érdemes, hogy az eredmény mögött komoly munka húzódik meg. Nagy bátorságot igényel a kő- és téglaburkolatoknak közvetlenül a hőszigetelő falazattal való ragasztott társítása. Ez a választás nagyon kézenfekvő, de a kidolgozott, és számításokkal bizonyított építéstechnológiákkal határozottan szemben halad. Az építéstechnológiák bizonyításai azonban sokszor vaklármák, azért vannak, hogy saját termékeik kizárólagosságát igyekezzenek elhitetni. E látszólag ártalmatlan műszaki problémának az a tétje, hogy a viszonylag állandó hőmérsékletűnek tekinthető belső falszerkezet és a külső, a hőmérséklet ingadozásokra jobban reagáló burkolat tartósan együtt dolgozni képes-e, valamint hogy a falak páraáteresztő képességről szóló talán túlhajtott elméletnek a burkolatok megfelelnek-e. A kísérlet igazát az idő fogja eldönteni. Az mindenesetre bizonyos, hogy az ilyen típusú kísérletekhez szükséges az építtető - főleg a szakember építtető - részéről a közös ambícióktól hajtott kíváncsiság, és látni kell, hogy e kísérletezés az építészet fejlődésének szempontjából szükséges.

A burkolatok mikéntje a házon több mint anyaghasználati kérdés. A fentiekben érzékeltetett műszaki fejlesztési trendek eredményeképpen általában úgynevezett szerelt burkolatok készülnek, mozgási hézagok a gondos kialakításával. A trendekben a szereltség az anyagokat sokszor elhitelteleníti: a kő és a tégla is elveszíti nehéz, egymásra épülő tektonikáját, saját természetét. E problematikával számos építész küzd a maga módján. Cságoly és Keller e helyütt, és egyébként azóta több munkájában is azt a megoldást választotta, hogy az anyagot vállaltan úgy is mutatja meg, mint ahogyan az a házra került: vékony rétegként, mintegy a test bevonataként. Ez a bőrként való értelmezés erősíti a tömeg testszerűségét, az épület változatos anyaghasználat mellett is szűkszavú, mégis érzelmes marad.

Számomra a ház érzelmessége egyébként ugyancsak erősíti hitelét. Olvasható a kitűzött cél, a meghatározott eszköztár lényege, az építészeti leleményesség, az újabb és újabb lehetőségek, a részletekben való elmerülés, és felettük az esetenkénti túlhevítettségben az építészeti rendrakás öröme is. Ám a hármas anyaghasználatot a szerzők nem csak a felület kezelésének, de a környezetbe illesztés - még inkább a környezethez való hozzákapcsolás - eszközeként is alkalmazták. Úgy tartják, hogy a várfal menti térbeli és formai sokszínűség, mint halmaz, ekként folytatható egy rendezettebb és határozott léptékű építés során. Az utalás kissé irodalmi, az alkalmazott anyagok szigorúan véve ezen a helyen újak, előzmények nélkül. Elegyük mégis erős, de nem hivalkodó. Változatosságuk nem annyira formai, vagy tömeg összefüggésekhez kötött, inkább felületi játék, vagy a térbeli szituációból vezethető le. És ez valóban szép gondolat.

Szakmai szempontból helyesebb lett volna a beépítés jellegével kezdenem. Az azonban rejtettebb az anyaghasználatnál, így a beszélgetések is ebben a sorban épülnek fel. A beépítést megérteni is talán könnyebb így, ha már tudjuk, hogy az építészeket a közeg továbbépíthetősége foglalkoztatta. Nehéz eldönteni, melyik ház meddig ér, egy házról van-e szó, vagy többről. Szakmánknak ismétlődő kérdése a korábban volt telekstruktúra, az elemek méret-rendjének átörökítése az általunk tervezett szövetbe. Problematikus a tagozódás megszűnése, de annak túlzottan direkt megmutatása is, - mikor az új egység erőszakosan megbontott, az egy kéz által egy időben tervezett épület túlzott különbségeket mutat. Ez a ház nagyon finoman kezeli e kérdéskört a választott meander motívummal. Az egységek mint meander levelek fonódnak össze füzérré. Folytonosság az eredmény, mely nem szakad meg egy-egy körbefont tértől sem, mégis létrejön a kívánt tagoltság. A gondolat a helyszínrajzon érhető tetten, mégsem csupán alaprajzi, de térbeli, magas-sági is: a tereppel szinkronban emelkednek az épületrészek, így mintegy fokozódik az intenzitás és az erőteljesség érzete, míg a paneles beépítésnek nem ér. E folyomány legtalányosabb történése az utcára néző oromzat. Úgy érezzük, hogy megtöri a homlokzatot, valójában azonban abból alakul ki. Nem igazi oromzat, hiszen nem egy épület végfala, inkább talányos módosulás, síkbeli motívum egy térbeli helyzetben, idézetszerű embléma. A vele szomszédos hiánnyal, az utcától fallal határolt belső udvarral jól ellenpontozzák egymást.

Az épület házszerű gesztusokból építkezik, nem szakít az építészeti nyelvvel, mely feltétele az érthetőségnek. Nem tagadja meg így a közegét, noha korszerű építészeti kérdésekkel bíbelődik, és e filozófiai értelemben vett harmóniával szép példát állít. E gondolatkörben a homlokzati nyílásrend jelenti a szélsőértéket. A szintmagas nyílások véletlenszerű, ám nagyon is arányérzékeny kiosztása - mint építészeti eszköz - jó ideje a levegőben van. Számos külföldi és néhány itthoni előképét lehet ismerni. Ezen eszköz előtt még nagy távlatok állnak, vélhetően több évtizednyi kifutással. Mögötte valós okok bújnak meg, létrejötte szinte egyenes következmény. A helyiségek szükséges megvilágításának mértéke mellett a magas nyílásarányok nem hangsúlyozzák túl az épület szintbeni tagozását, hitelessé és elég tömörré tehető a falas jelleg, annak felülete és anyagszerűsége egymásnak megfeleltethetők. Így a nyílások nem rombolják szét a falfelületet, mint ahogyan azt tették a korábban adekvát megoldásként alkalmazott megnövelt ablakok, szinte homlokzatráccsá alakítva az épületek falait. Ezzel a képességével ez az eszköz is hozzájárul a házszerűséghez. Továbbá a mai építészeti programokban a helyiségek változatos méretének és kötött helyzetének a klasszikusan tengelyes, nyílásokkal tagolt homlokzatot már szinte nem lehet megfeleltetni. A tervezők a homlokzati nyílásrendet és az alkalmazott anyagokat szisztematikusan feleltették meg egymásnak. A kőfalakban a nyílások rendje szabályos, a téglafelületekben eltolásokkal keresik az esztétikai egyensúlyt, míg a vakolt felületekben a nyílásképzést megszabadítják a fegyelmezett szabályszerűségektől. Kritikával itt élnék először: a téglaanyag használata két helyen súlytalanná válik - egyik a keleti homlokzat sikátor bejárata feletti erőteljesen tagolt, visszahúzott homlokzati betét, másik a nyugati (hátsó) homlokzat kiugró tömege. Bár az anyag bevonat jellegét korábban magam is elfogadtam, más helyeken a bevonat az egyébként klasszikusan felépülő tagoláshoz természetesen illeszkedett, e két helyen viszont a téglával burkolt felületek önálló, a házról leváló önálló testté válnak. A sikátor bejárata felett mintha elvitte volna a kísértés a tervezők kezét, a részlet túlzottan megelevenedett, és az addig következetesen válogatott anyagszerűség talán kizárásos alapon maradhatott a tégla. A hátsó homlokzaton jobban értem a kiugrást, a forma ilyetén megbontását: a telek itteni szűkössége és a belső alapterületi igény a jogszabályi keretek között így volt egymásnak megfeleltethető, a szükséges alaprajzi méret a kiugratás által elérhető. Azonban a lebegő test és a tégla társítása itt is zavarba ejtő, kiváltképp az után, ahogyan az északi homlokzaton az építészek felállították a mércét az anyagok, a tömeg és a felületek harmóniájában.

Az épület számomra talán legfeszültebb része a panel lakóépülethez kapcsolódás. A réssel való találkozás szellemes, a hátsó oldali fölé magasodása kiszámíthatatlan és mégis nagyvonalú, a láthatóbb északi oldali viszont bizonytalan. A lépcsőház tetőfelépítménnyel jelenik meg, de léptékében nem képes ezt a kérdést lekezelni. A módosulás jelen van, a célját azonban nem éri el.

Saját preferenciáim alapján meglepőnek találom és elvetem a csüngő eresszel való homlokzati lezárást. Úgy tartom, hogy városi szövetben a házaknak párkányuk van, vagy annak szándékolt hiánya, esetleg markáns, vízszintes alsó felületű ereszük, ahol a tetőszerkezet helyett a felületképzés és a párkányszerű eresz saját tartószerkezete látszik (pl. Irgalmasok u. 3., vagy a Leőwey Gimnázium a közeli Szent István téren). Bár e kérdésben még kitartok eredeti véleményem mellett, azért be kell lássam: az épület csüngő eresze ravaszul megoldott. Az épület léptékében és arányaiban épp csak egy vonalat jelent, mértékével és jellegével biztosítja a homlokzat oromzatszerű átmeneteinek lehetőségét.

Ki a házat csak kívülről ismeri, az előtt rejtve marad udvarokkal tagolt gyönyörű belső világa. A ház megismeréséhez ez hozzá tartozik. Akkor látszik csak a leleményesség, és az érzék, amivel az alkotók bírnak. Az épületben elhelyezett számos lakás és iroda finoman szervezett terekhez tartozik. A környező utcákra oly jellemző belső téri világot sikerült megtartani az intenzív beépítés mellett is, és ezzel a ház kijelöli a terület növekedésének egy lehetséges és mindenképpen színvonalas útját.

A szakmabeliek igézve figyelik a jól tervezett és szépen kivitelezett részleteket, a járókelők talán csak természetesnek találják, a lakók pedig minden bizonnyal szeretik. Érdemes rácsodálkozni az erkélykorlátra, a gyönyörű kapukra, az árnyékolókra. Viszonylag kevés részlet, mégis rengeteg találékonyság! A gondolkodó kortárs építészet sajátja, hogy az egyszerűnek látszó dolgok láthatatlan beltartalmukban gyakran nagyon bonyolultak. Ami viszont látható: mindenütt igényesség építésztől és kivitelezőtől egyaránt.

A ház minden erényét nagyra becsülöm, de mind közül a legfontosabbnak érzem példamutató erejét, kisugárzását, a városban a mércéről való gondolkodásra gyakorolt hatását. A példamutatáshoz épp úgy hozzá tartozik a tervező kiválasztása, a tervezők elemző, visszafogott alapvetése, és következetes, részletérzékeny fogalmazása, mint a kivitelezés minősége, de szintúgy a tisztes anyagi haszon, mi több a bentlakás és a környezetalakítás igényessége is. Mert beszélve az építtető Csizmadia Ferenccel megtudhatjuk, hogy a társasházi alapító okiratban kikötés, hogy a lakók milyen árnyékolót rakhatnak ablakukra, vagy a portálokra milyen cégérek hogyan helyezhetők el. A példamutatás jól lemérhető. Az emeleti irodák ablakain belesve a mai legkorszerűbb és igényes installációkat, irodabútorokat és lámpákat láthatjuk. Ott az ablak mögött dolgozóknak már nem kell magyarázni, mit jelent mainak és igényesnek lenni, s hogy e fogalmak jól megférnek egymás mellett!

Az írás nyomtatásban megjelent az ECHO 2004/4. számában.