Patartics Zorán: Köztércsinálás és belváros-sorvasztás

A címben szereplő két folyamatnak látszólag semmi köze egymáshoz. A valóságban azonban van. Pécs az EKF keretében köztereinek újjáélesztésén dolgozik, és ezen beavatkozások egy részének helyszíne az a belváros, amelynek elsorvasztása ugyanazon döntéshozók más döntéseinek következménye.

ízelítő az írásból

Köztérszemlélet
A közterek újjáélesztése — mint kulcsprojekt — a civilek által megírt győztes EKF pályázat egyik fontos, talán legfontosabb beruházás eleme. Az érdekek itt különös konstellációban találkoznak: a kulcsprojektek közül a köztéri fejlesztéseknek lehet a legnagyobb hatásuk, közérzet és politika terén egyaránt. Rövid távon bizonyosan. Hosszú távon azonban éppúgy válhatnak teherré, mint a megfelelő koncepció és alkalmas szervezetek felállítása nélkül a város szükségleteit meghaladó épületek. Az épületek esetében a politika már tudja, hogy a házakat hasznosítani tudó szervezeteket, intézményeket nem akar és már nem is igen tud felállítani, mint ahogyan a keresleti oldalon a házakat kihasználó, a jelenleginél lényegesen nagyobb igényt sem képes generálni. Ezért olykor a beruházásokat veszélyeztető helyzetek állnak elő, melyekre a megoldás nyilván nem a funkcionális programok csökkentése volna, vagy a beruházások törlése, hanem olyan épületek létrehozása, amik mögött önjáró, szakmailag a házak nyújtotta infrastruktúrát a nemzetközi térben is értékesíteni képes, professzionális intézmények állnak.

A közterek esete e téren lényegesen egyszerűbbnek tűnik, de itt is igaz, hogy az átadás sikerei után a városnak szembe kell majd néznie a fenntartás, a gyors avulás nehézségeivel. A legfőbb ok ugyanaz, a koncepció és a szakértelem hiánya, mely alapjaiban hibás szemlélettel párosul: a politika a közterek újjáélesztését is célnak tekinti, nem pedig eszköznek, noha valójában ezek is eszközök volnának az EKF jelentette nagy tanulási folyamatban. A döntéshozók évek múlva majd — az átadás sikerei és az avulás kudarcai után — a tervezőkre és a szakmákra fognak mutogatni, pedig most is tudható, hogy azok a megfelelő koncepció hiányában kiírt tervpályázatok keretében nem lehetnek képesek megfelelő válaszokat adni. Azért nem adhatnak, mert a fenntarthatóság, a felértékelődés garanciáira a pályázati kiírások semmilyen koncepciót nem dolgoztak ki, támpontokat nem szolgáltattak, nem volt hát a pályázóknak mibe belehelyez-kedni, illetve mit kiszolgálni. A tervpályázatok csupán válaszokat adhatnak igényekre, az igényeket felmérni és megfogalmazni nem lehetnek képesek. A kiírásokat ennek fényében kritizáló észrevételeket és módosítási javaslatokat a kiíró folyamatosan elhárította, és végül a kiíráson túlmutató pályaművek lényeges tartalmi elemeire még csak nem is reagált. Pedig erre két alkalma is lehetett volna eddig: először az úgynevezett észak–déli tengely ötletpályázatának eredményét követően, másodszor a Tettye köztereinek újjáélesztése tervpályázatában, illetve annak eredményhirdetése után. Konkrétumok helyett azonban tekintsünk most a folyamatra!

Az előkészítés során egy szakemberekből álló köztéri munkacsoport alakult Szokolai Zsolt és jómagam vezetésével, amelyben a legfontosabb célkitűzéseket és az azok eléréséhez szükséges továbblépési irányokat jelöltük ki. Mindez egy általam készített háttértanulmánynak nevezett dokumentumban került rögzítésre, és nagyobb nyilvánosságot a 2006 januári szakmai konferencián kapott. A város győztes pályázata a fejlesztések terén alapvetően ezen háttéranyagra épült. Az eredeti elképzelések szerint a projekt lényege két elv mentén foglalható össze. Az egyiknek a hálózat-elv, a másiknak a forgatókönyv-elv elnevezést adtuk.

A hálózat-elv lényege az, hogy a város szövetében hálózati csomópontokat jelöltünk ki... Azt természetesen az EKF pályázatban nem állítottuk, hogy a közterek esetében ezen csomóponti beavatkozások utcák és terek fizikai felújításait jelentenék minden esetben. Nyilvánvaló, hogy a szükséges számú csomópont „felújítása” nem finanszírozható, erre elegendő forrás nem teremthető elő. Ezzel szemben a beavatkozások műfaja széles skálán mozoghat, így például lehet az egy terület átfunkcionálása, közlekedési átszervezése, public-art (művészeti) megnyilvánulás, köztéri jelrendszer megteremtése, hangsúlyos épített elemek kiemelése, közösségépítés, elem szintű minta beavatkozás, interaktív köztéri kommunikáció kiépítése, de természetesen lehet felületek, zöldfelületek, utcabútorok megújítása is...

A forgatókönyv-elv erre a helyzetre kívánt egy cselekvési tervvel, amolyan stratégiával szolgálni. Fel kellett volna térképezni a potenciálokat, kidolgozni aktivizálásuk módszereit, meghatározni a cselekvések irányát, és felállítani azt a koncepciót és stratégiát, melyben a nem várt elemek megjelenhetnek, és hasznosulhatnak. Mindehhez szükség lett volna egy olyan módszertannak a kidolgozására, amely a meghatározott forgatókönyvet állandóan megújítani képes anélkül, hogy az eredeti szándékok elvesznének a változásokban. És ami a legfontosabb: az elemek egy jól meghatározott rendszerbe, értelmes koncepcióba kellene ágyazódjanak, hogy önmagukon túlmutassanak, és egyes jellemzőik értelmet nyerjenek — együtt többek legyenek önnönmaguk összegénél.

Evidenciának tekintettük, hogy a közterek újjáélesztése elnevezésű projekt megvalósításának a szemléletváltás előfeltétele. Az ok egyszerű: a jelenlegi köztereinkkel való elégtelen viszonyunkért nem csupán a burkolatok leromlott állapota okolható. Látni való, hogy a 40–50 éves paradigmák szerint épült, átépült köztereink jelentős része felett eljárt az idő, építéskori idilli használatuk ma már illúzió, miközben új típusú igényeinket kielégítő köztereknek híján vagyunk. A történelmi köztereink egy része elveszítette eredete okait, elfajzott, újra értelmezése pedig elmaradt. Később említek erre példát is, most azonban maradjunk a szemléletváltás kérdésénél! Nyilvánvaló, hogy a jelen törvényszerűségeinek felismerése hiányában felújítandó terek pontosan úgy fognak elavulni, mint elődeik. A siker csak átmeneti lehet, a gyors leértékelődés elkerülhetetlen...

Az eddigi pécsi köztérprojektek esetében a tényleges igények felmérését az adott területre fél napra kitelepült standokkal, azokon tucatnyi járókelőnek feltett primitív és szakszerűtlen kérdésekkel, valamint a tervpályázatok kifüggesztésével tudták le, ami cinikus és dilettáns értelmezése a közösségek bevonásának. Különösen szembetűnő ez, ha a kérdésben kis jártasságra teszünk szert, és rácsodálkozunk arra, Európában milyen sikeres modelleket dolgoztak ki a közterek újjáélesztése érdekében.
Eredményes köztérfejlesztést ma már úgy sem lehet megvalósítani, hogy nem tájékozódunk a világ e téren szerzett tapasztalatairól, és nem végezzük el a helyi sajátosságok elemzését. A nemzetközi tapasztalatok igazolják azt a feltevést, miszerint a fenntartható közterek létrehozásához több kell a pusztán építészeti, vagy tájépítészeti, kertészeti tervezésnél, és azok megépítésénél. Európában ma már komplex módon kezelik a megújítás problémáját: a beavatkozást az igények felmérése és elemzése előzi meg, a folyamatba bevonják a terület leendő használóit, és mindig, minden fázisban azokra a potenciálokra építenek, amelyek kihasználása megsokszorozza a hatékonyságot...

A hivatkozott, és a pályázatírás során felhasznált háttértanulmány az épített környezetről valójában csak egy a civil szakmai produktumok közül, melyek a közterek újjáélesztését megalapozni, illetve helyes irányba terelni igyekeztek. A PTE Kommunikáció és Médiatudományi Tanszék által készített „A városi közterek és parkok rehabilitációja — Keretek, koncepciók, lehetőségek” című tanulmány mindezek közül a legismertebb és »legmaradandóbb«. Ezt még a jelenlegi menedzsmentközpont elődje rendelte meg az egy esztendeig működő tanácsadó testület, az ÉVARC tanácsára. Emellett civilek a témát érintő, vagy azt a középpontba állító szakmai konferenciákat, szimpoziumokat is rendeztek. A politika és a hivatali szint ezektől rendre távolmaradt, az olvasható dokumentumokat, tanulmányokat pedig nem olvasta, illetve nem használta, s nem használja ma sem. Hasznosulásuk nem következhetett be. A rövid ideig működő építész igazgató elmulasztotta kiépíteni a kapcsolatot a szakmákkal, a civilekkel, s az addig elért eredményeiket nem hasznosította. Hozzáértő és alkalmas szakemberekből álló, cselekvőképes struktúrákat sem az önkormányzat, sem a menedzsmentközpont nem hozott létre...

a teljes írás olvasható a tízéves pécsi echo, kritikai szemle legújabb számában (08/2)