Pécs, Budafok, Keszthely, Visegrád — még mindig a Médiadíj '08-ról
Ki gondolta volna, hogy az új helyszín – a Trafó előadóterme – alapvetően változtatja meg a Média Építészeti Díja idei nyilvános zsűrizésének hangulatát. A monumentális méretű vetítővászon, a széles színpad, a fejgépek az Építészfórum által szervezett események megszokott bensőségességét szinte posztmodern gesztusként tették idézőjelbe.
Ki gondolta volna, hogy az új helyszín – a Trafó előadóterme – alapvetően változtatja meg a Média Építészeti Díja idei nyilvános zsűrizésének hangulatát. A Műcsarnok alagsori konferenciaterméhez képest lényegesen nagyobb tér, a monumentális méretű vetítővászon, a széles színpad, a fejgépek az Építészfórum által szervezett események megszokott bensőségességét szinte posztmodern gesztusként tették idézőjelbe. Hozzájárult mindehhez az épület- és tervprezentációk új stílusa is: kevesebb volt a szöveg (beszéd) és több a kép; az elmúlt évek statikus „diavetítéseit” gyakran klipszerű, zenével aláfestett produkciók váltották fel.
A most is permanens szerepkereséssel küzdő zsűri soraiban történt néhány változás: új tag Csontos Györgyi, aki a HírTv Kő kövön című építészeti műsorának stábját képviselte, s építészmérnöki végzettsége révén kakukktojás a laikusokból álló testületben. Míg a HVG szerkesztőségéből érkező Jakus Ibolya helyett Vajna Tamás ugrott be, addig a többi tag már jól ismert a Média Díj estjeire minden évben ellátogató vendégek számára: Heti Válasz – Devich Márton és Sümegi Noémi, index.hu – Földes András, Népszabadság – Szalai Anna, Figyelő – Dániel András, a zsűri elnöke az MTV Kultúrház műsorvezetője – Rózsa Péter. Akárcsak tavaly, idén is Wesselényi-Garay Andor (bloggerként Wérgida, az Atrium magazin felelős szerkesztője) és Martinkó József (a hg.hu főszerkesztője) gondoskodott a szakmai részletek kifinomult elemzéséről, szubtilis szellemű kritikai megjegyzésekről.
Az este díszvendége Dr. Bitó János Ybl-díjas, Kotsis Iván érmes építész volt, akit 70. születésnapja alkalmából köszöntött a stáb. Sajnos a zsűrizés nyitányaként készített portréfilmet fájlsérülés miatt nem sikerült levetíteni, de megtekinthető itt, a weboldalon.
A zsűri immár negyedik éve nem tud maradéktalanul megszabadulni teljesen alaptalan kisebbségi érzésétől: folyton a képzetlenségre utaló fenntartásaikat és a különböző funkciójú épületek összehasonlításának lehetetlenségét ecsetelik. Pásztor Erika Katalina, az Építészfórum lapigazgatója pedig most is, mint mindig, elmondta, hogy a Média Építészeti Díja arra találtatott ki, hogy a szakma szembesüljön a kívülálló (azaz a valódi használók) véleményével, érzéseivel, benyomásaival. Azt is hangsúlyozta, hogy minden zsűrizendő épületet aszerint kell megítélni, hogy az a maga műfaján belül mennyire teljes, esztétikus és kiegyensúlyozott, milyen mértékben látja el rendeltetését. Az aggodalmak ellenére a zsűri meglehetősen jól differenciált: az egyöntetű sikert arató alkotásoktól egyértelműen elkülönültek a tagok számára kevésbé átütő erejű vagy éppen gyengébbnek tűnő épületektől, tervektől.
A holtversenyben első helyre került pécsi családi ház (Keller Ferenc) és a budafoki víztorony (Perényi Tamás, Kolossa József) mellett – a kisebb kifogásokon túl – elismeréssel fogadták a tagok a paksi kultúrház tervét (Cságoly Ferenc, Borsos Melinda, Dobos András, Galambos Miklós, Koós Marianna), a keszthelyi láp revitalizációjának és látogatóközpontjának tervét (Gerzsenyi András), a Kesztűgyár Közösségi Házat (Alföldi György, Sárkány Csilla, Kolossa József), a nógrádi vár rehabilitációjának tervét (Gerzsenyi-Sárközy Mariann) és a budaörsi családi házat (Kalmár László, Zsuffa Zsolt).
A többi döntős mű vegyesebb érzelmeket váltott ki. Miközben Rózsa Péter nagy építészeti tettnek nevezte, hogy Eleőd Ákos a klasszicista stílusú ún. Óra Villa helyreállítása során kvázi megfordította az épület főtengelyének irányát, addig Devich Márton számára nem volt egyértelmű, hogy az építész – azon túl, hogy „szépen rendbehozta” – mint tett hozzá alkotóként a házhoz. Wérgida hiányolta kreatív bátorságot, s a hátsó homlokzat új portikuszának téglaburkolatát a ház karakterétől idegennek vélte. Martinkó hasonló véleményt fogalmazott meg: ha megvolt a nyitottság arra, hogy a ház „megforduljon”, akkor a karakteresebb formai megoldásokra is sort kellett volna keríteni.
Kalmár László és Zsuffa Zsolt légiforgalmi irányítóközpont-tervével kapcsolatban a zsűri „alulinformáltságra” panaszkodott, bár Wérgida izgalmas lehetőséget lát a műben, Martinkó szerint itt csupán egy nagyra pumpált Zsuffa-Kalmár-villáról van szó.
Talán nem lep meg senkit, hogy a leghosszabban Kis Péter és Valkai Csaba Práter utcai önkormányzati lakóépületéről vitatkoztak a zsűritagok és az építészek. Devich Mártonnak tetszik az ugródeszkákra emlékeztető erkélyekből eredő furcsa hangulat, Földes András méltányolta, hogy a ház megtartja a környező hagyományos beépítési struktúra sajátosságait, Rózsa Péter számára az épület inkább falanszter, börtön, mint barátságos lakóház; Szalai Anna azt emelte ki, hogy bár szociális célú beruházásról van szó, a végeredmény mégsem tűnik olcsónak, ugyanakkor hozzátette, hogy az egészben van valami hotelszerű, s bizonyos részleteiben olyan mint egy musicaldíszlet. Dániel András az erkélyek dinamikus ritmusába szeretett bele, Sümegi Noémi szerint azonban ezt a művészi hatást zavarja lakók által kirakott limlomok tömege. Természetesen az erkélyeket érte a legtöbb kritika: egyesek szerint kizárt, hogy egy ilyen hosszú, keskeny balkonon bárki is jól érezze magát, mások szerint semmire sem jó, Martinkó József ugyanakkor úgy gondolja, hogy ezek a kapcsolatokról, az emberek közötti kommunikációról szólnak. A kvázi meghosszabbított erkélyeknek tűnő függőfolyosók bizonyítják ezt – az épületből kinyúló elemek lehetőséget adnak arra, hogy a hátrányos társadalmi helyzetben élő emberek is méltósággal jelezhessék a világ számára, hogy léteznek, jelen vannak. Wérgida szerint az az izgalmas ebben a házban, hogy tele van a klasszikus pesti bérházra jellemző elemek (gang, erkély, tűzfal stb.) átirataival, s az építészek mindezt nem szájbarágva aggatták fel az épületre, hanem szinte észrevétlenül csempészték be a kompozícióba.
Megosztotta a zsűrit a Clark Hotel (Mórocz Balázs, Vannay Miklós) pályázati terve is: Rózsa Péter szerint a Clark Ádám tér miliőjéhez képest túl durva a tömegforma, de a camera obscura-koncepció izgalmas. Abszurd, hogy egy olyan fantasztikus panorámával büszkélkedő helyen, mint a budai Duna-part, olyan házat akarnak emelni, amelynek nincs ablaka, s a valódi táj helyett egy vetített képet akarnak „nézetni” a vendégekkel – véli Szalai Anna. Martinkó szerint Budapest legjobban a város utcáiról látszik, ekképp ez a hotel arra szólítja fel – a jó esetben oda csak aludni járó – vendégeket, hogy menjenek ki az épületből és nézzenek körül. Wérgida véleménye az volt, hogy ez a terv egyfajta kortárs építészeti patikaméreg: az adott lehetőségek kihasználásra tett extrém kísérlet, amelyet használóként a valóságban is kipróbálni nem biztos, hogy szerencsés.
A Gördeszkás Központ tervei (Kiss Márton) kapcsán javarészt a szóban forgó sporthoz kapcsolódó funkcionális problémákról esett szó, a mogyoróhegyi táborépület (Páricsy Zoltán) a természeti formák építészeti nagyításáról, a magyar organikus építészet megújulásának szükségességéről vitatkoztak – jórészt a kritikusok.
Haba Péter
