Pécs építészete az ezredforduló évtizedeiben

Megjegyzések két építészeti kiállítás ürügyén. Vámos Dominika írása a 12 éves ECHO 2010/2. számából.

Mire jó a nyilvános beszéd, ha építészetről szól – jegyzet
A Pécsen zajló nagyszabású városformáló építkezések megkülönböztetett aktualitást adnak ma az építészetről szóló szakmai diskurzusoknak a városban. Jelenleg annyi újdonság épül közpénzből egyszerre, mint amennyi összesen az elmúlt 20 év alatt. Csak tavaly új térburkolatból annyi készült, mint amennyi az elmúlt 30 év során mindösszesen. Talán 50 évvel korábban, az Uránváros építésekor érezhette magát a városlakó ennyire érintettnek a közösség nevében épülő beruházások kapcsán. Különböző vélemények publikálása és nyilvános megvitatása nélkül a legegyszerűbb kérdések megválaszolása sem tűnhet egyértelmű feladatnak a laikus, szakmán kívüli városlakó számára. Ezért a mennyiségi mutatók alapján arra számíthattunk volna, hogy elemi erejű igény mutatkozik az építészet teljesítményeit értelmező szakszerű beszéd iránt.

Az elmúlt években mégsem jöttek létre azok a rendezvények, webes vagy nyomtatott fórumok városszerte, melyek reagálhatnának, vagy éppen feléleszthetnék a szakmai nyilvánosság igényét. Az EKF 2010-es programkínálatát lapozgatva úgy tűnik, hogy megszaporodnak az építészeti tárgyú rendezvények. Ezért az Echo, az év hátralévő számaiban „HA ÉPÍTÉSZETRŐL BESZÉLÜNK” címmel új rovatot indít. A rovat célja nem csak az, hogy beszámoljon az eseményekről, hanem az is, hogy az építészeti nyilvánosság és publicitás szempontjai alapján értelmezze az építészeti vonatkozással bíró pécsi eseményeket. Nem csupán az események tudósításának munkáit végzi majd el az új rovat, hanem arra a kérdésre is szeretne válaszokat keresni, hogy milyen értelme és haszna lehet az építészetről szóló közbeszédnek egy városi közösség számára.

Ezzel párhuzamosan, az elmúlt 12 év gyakorlatának megfelelően, folytatódik a város építészeti teljesítményeinek értékelése.

Bencze Zoltán, a szerk. (ECHO)

Ha Pécs mostani állapota...
Ha Pécs mostani állapota, a Texas-t idéző bevezető útjaival, feldúlt köztereivel, halmokban álló utcaköveivel, rendezetlenségeivel, bizarr részleteivel rácáfolni is látszana, ízig-vérig így is európai kulturális főváros. A kellő fantáziával vagy érdeklődéssel és elvonatkoztatási képességekkel megáldott látogató számára mindez ma sem kétséges, noha az építészettel foglalkozó internetes fórumok kommentjei között bóklászva, úgy tűnhet, hogy a „közvélemény” Pécs esélyeit illetően erősen megosztott. Egy város, amelyben a kulturális történelem évezredes nagyságrendben ennyire jelen van a maga folyamatosságában vagy töredezettségében, s amely életképességét a legújabb időkben is, a legcsalafintább körülmények között is, szemmel láthatóan bizonyítani tudja, egy magamfajta alkalmi jöttment számára minden megérkezéskor mellbevágó élmény. Miként Kassák fogalmaz Pécs ihlette versében még a hatvanas évek derekán: „Jövök megyek / mintha elvesztettem volna valamit. / Gyerekkorom aranyhalai úszkáltak így az akváriumban...”.

A budapesti ember számára Pécs vonzerejét a két város közötti hasonlóság és másság egyidejűsége táplálja. A hasonlóság a topográfiájukban szembetűnő, síkság és hegyvidék költői egyesülésében, itt mindez kisebb léptékben, lokálisabban, meghittebben, áttekinthetőbben és sűrűbben, gazdagabban. Budapest horizontba vesző kontúrjaival szemben Pécs még éppen élhető nagyságrendű város. Még éppen érzékelhetően körvonalazható az őt éltető gazdasági és szellemi közösség és még éppen áttekinthető és összetartó erejű a történelme, amelynek nyomai leplezetlenül bukkannak elő a föld alól, vakolatok mögül, hátsó udvarokból vagy a még felismerhető utcahálózatból.

Másfajta megközelítésben, Hamvas Béla géniusz elméletét felidézve – mint az északi népek számára Itália – a pesti embernek Pécs  a Dél géniuszának megtestesítője, „oldottság, derű, nyugalom, félálom, egyensúly, csökkent aktivitás, aranykor-ösztön (a történet küzdelmeiben nem részt venni), ritmikus életigény, idealitás, közvetlen életélvezet.”

1998 őszén
1998 őszén többhelyszínes, nagyszabású monstre építészeti kiállítást rendezett a Magyar Építészek Szövetsége és a Weiler Árpád vezette Dél-dunántúli Építészkamara. A Jelenkor szerkesztőinek felkérésére született meg akkor Mítosz és józanság című írásom, amely összefoglalója és egyben reflexiója volt a 20. századi pécsi építészettörténet kimerítően gazdag seregszemléjének. A 2010-es pécsi EKF évad előkészületei közepette, 2008 végén az utolsó 10 év terméséből – „Kritikai minták” címen – ismét építészeti kiállítást rendeztek a Cella Septichorában. A két kiállítás akarva, akaratlanul egy-egy határvonalat rajzol Pécs, és általában az építészeti magatartásminták 20. századi történetében. E magatartásformák természetesen elsősorban épületekben (is) manifesztálódnak, de nem mindig közvetlenül, és nem mindig lekövethetően. Ezért a két kiállítás ürügyén érdemes ezekhez az összefüggésekhez néhány kiegészítő gondolatot fűzni.

1998-ban, közel az ezredfordulóhoz, az akkori kiállítás, mint izgalmas építészeti kalandtúra, a maga bőségével, fordulataival,  felszínre hozott értékeivel, tanulságaival szinte kínálta magát a további elemzésre, értékelésre, összefüggések, kölcsönhatások felfedezésére. A tanulmány címében szereplő „mítosz és józanság” fogalmak egy akkoriban egyre kézzelfoghatóbb történeti határvonal kirajzolódására utaltak. Míg a korábbi évtizedekben az építészeti tervezésben az alapvető szakmai megfelelésen túl az ideológiai-politikai kiszolgáltatottságból fakadó kényszer elfogadása vagy elutasítása, a kompromisszum vagy a lázadás gesztusai voltak meghatározók, az ezredvég közeledtével ezek a magatartásminták mindinkább anakronisztikussá váltak, az expresszív, harsány stílusjegyeket a megnyugvás, a kijózanodás egyszerűbb vonalvezetése kezdte felváltani. A korábbi ideológiai agresszió nyomán, az autokratikus beavatkozások és az elhagyatottság miatt a város sok sérülést szenvedett nemcsak fizikai mivoltában, de történelemtől örökölt szellemiségében is.

Egy évtizednek kellett eltelnie a rendszerváltozás után, hogy egyáltalán meginduljon a mesterségesen lebénított közélet, közösségi gondolkodás az önismeret, az önmagára találás útján. Ennek az ambíciónak az európai trendek is hátszelet adtak, hiszen a regionális építészeti diskurzusokat a posztmodern korszak elmúltával a ’90-es évek második felében az identitás-keresés láza fűtötte. Pécs történetében ugyanakkor ezt az időszakot az alacsony fordulatszámon zajló lassú haldoklás és lassú éledezés töltötte ki (délszláv háború, elszigeteltség), amelyben a város elveszítette nagyrészt mesterségesen fenntartott gazdasági bázisait, adminisztrációját, viszont tapasztalatlanságában mindeközben – más magyar városokhoz hasonlóan – kiengedte kezéből a szabad tőkeáramlással szembeni kontrollját. Az építészkamarai hálózat is ekkor formálódott még, kereste helyét és szerepét, az érdekérvényesítés lehetőségeit a liberalizálódott szakmai közéletben. A szocializmus korszakát leginkább jellemző pszeudoviszonyok, amelyek az építészetben is sokszor érthetetlen vagy irracionális megnyilvánulásokat eredményeztek, időközben átstrukturálódtak, teret engedve a sokszor már cinikusan leplezetlen érdekviszonyok érvényesülésének („országomat egy lóért”). Ez a furcsa átracionalizálódás az építészeti gondolkodásra is hatással volt.

A korábban súlyosan kompromittálódott modernista eszmények, mint a funkcionalitás, a geometrikus tömegformálás, felületképzés, a racionális attitűd újra előtérbe kerültek, áttéve a hangsúlyt az egyediről az általánosra, a könnyen megváltoztathatóra, amely egyébként a piaci viszonyok természetéhez amúgy is magától értetődően hozzá tartozott  az elmúlt 20 évben. Ezekben az években már egyértelműen látszott, hogy a kapitalizmus újraéledése nem a 20. század eleji gazdagon díszített, zsolnays, szecessziós reprezentáció reneszánszának kedvez, sokkal inkább egy  neutrális formavilágú tárgyi és építészeti világot, amely a globalizáció térnyerésével a világ bármely részén megérthető és adaptálható. Már a kritikai regionalizmus divatja is védekezési ösztönként terjedt szét a modernizmus újjáéledése, a sematikus uniformizálódás által leginkább veszélyeztetett régiókban. A pécsi építészeti metamorfózisban az organikus-posztmodern expresszionizmusát fokozatosan felváltó tájra, városi kontextusra érzékeny, de egyértelműen modern felfogás ekkortájt egy új, józanságra (önazonosságra) alapuló korszak eljövetelének reményét testesítette meg, és amely egyszersmind a világháború előtt évekből származtatott építészeti hagyomány folytatását is jelentette (Schaár Erzsébet Múzeum – Janáky István, Gettó Tamás tettyei lakóházai, Barbakán Ház – Cságoly Ferenc, Keller Ferenc).

Átugorva az új évezred első 10 évét
Átugorva az új évezred első 10 évét, arra visszatekintve és mérleget vonva, a legszembetűnőbb újdonságot nem annyira az építészeti produktumok megjelenésében, sokkal inkább a város életét, fejlődését mozgató viszonyok, érdekrendszerek, az építészek szerepkörének radikális megváltozásában kell keresnünk. Míg a rendszerváltozás utáni első évtized az önállósulás, a magánpraxis megalapításának korszakát jelentette, addig a második tíz év felgyorsult eseményei, az EKF projekt előkészítése, olyan elvárásokat kezdtek támasztani az építészekkel szemben, amelyek messze túlhaladják a hagyományos értelemben vett szakmai felkészültség fogalmát. A városra hirtelen rázúduló fejlesztési projektek vadonatúj feladatokat rótt az építészekre. Menet közben vált nyilvánvalóvá számukra, hogy a nagyléptékű, nagy volumenű tőkemozgások kívülről, és sajátos politikai összefüggésrendszerben jelennek meg a közéleti döntések színpadán. Az új fejlesztési csomag nemcsak, sőt nem elsősorban tervezési feladatot kínált az egyszeri építész számára, de különleges kihívást és szélesebb hatókörű felelősséget is, hogy a kusza és homályos érdekviszonyok közepette, megfelelő kommunikációs és taktikai képességgel felruházva, alkalmas legyen minden pillanatnyi ellenérdek dacára egy optimális építészeti produktum létrehozását elősegíteni.

Ezek a sokszor lehangolóan kaotikusnak tűnő szituációk a megelőző korszak viszonyai között szocializálódott építészeket többnyire elkedvetlenítették, megsemmisítették, elmenekítették, vagy – mert erre is van példa – gátlástalan ragadozóvá tették. Csak kevesen maradtak a színen azok – főként a fiatalabb korosztályokból –, akik nem kevés heroizmussal és vakmerőséggel belevágtak a pécsi közügyekben való aktív részvételbe, véleményt formálnak, kezdeményeznek, érdekcsoportok között közvetítenek. Világossá vált, hogy – akarva-akaratlanul – aktív szereplőjévé váltak a város jövőjét meghatározó gazdasági és politikai stratégiáknak, így nem kevés rutinra tettek szert az ezeket meghatározó alkalmi, illetve távlati érdekviszonyok közötti eligazodásban.

Úgy a klasszikus, mint a szovjet típusú modernizmus városfejlesztési ideáit a végső, nagy rend megteremtése utáni vágy generálta, amely anyagi fedezetét, megvalósulását (vagy kudarcát) nem a városlakók közösségi elhatározásának, hanem többnyire valamely hatalmi érdekeltségi viszony érvényesülésének köszönhette. Ez alól Pécs urbanisztikai és építészeti fejleményei sem jelentettek kivételt.  E tekintetben erősen félreérthető az az utóbbi évtizedben gyakran megnyilvánuló, apokaliptikus hangnemben előadott állásfoglalás, amely a jelen komiszságáért, zűrzavaráért, kiszámíthatatlanságáért és akulturációs tüneteiért a kapitalista viszonyokat és a globalizációt teszi felelőssé. „Az értékek világát felváltja az érdekek világa, és ahogy Louis  Mumford mondja a kapitalizmus kibontakozásáról: a hit átadja helyét a hitelnek és erre még büszkék is vagyunk, mondván, hogy ez a demokrácia” – hangzott el az Urbanisztikai Társaság konferenciáján 2005-ben. Mintha a jelenlegi viszonyok között, a korrupt, sokszor kulturálatlan, bunkó befektetők, politikai kalandorok világában jogosan érezhetnénk nosztalgiát a szovjet hatalmi érdekeket kiszolgáló, bürokratikus és korrupt államszocialista rendszer, vagy egy olyan történelmi kor iránt, ahol még nem volt világméretekben működő nagyipar, digitalizáció, világháló, és a többi.

Lous Mumford vagy Hamvas Béla szellemközpontú megállapításaira ebben az értelemben hivatkozni inkább félreértéshez vezethet. Jelenünket a mindennapi „macerás ügyek” kevéssé emelkedett tömege jellemzi, amelyek között Hamvas, Mumford igazságai távoli iránytűként továbbra is érvényesek, azonban nem visszafelé mutatnak, hanem egy nagyon fáradságos, napi küzdelmekkel terhes civil kontroll kiépítése felé, amelyet az ön- és közérdekek világos feltárása, hangoztatása és érvényesítése fog életre kelteni. A város saját érdeke – építészeti vonatkozásban – nyilvánvalóan saját értékeinek megőrzése, és működőképességének fenntartása, a városlakó közösség számára vonzó és életképes jelen- és jövőkép felvázolása. („hogy végre maga legyen az úr a saját városában” – ld. E.P.)

A „Kritikai minták – Pécs építészete ’98–08”
A „Kritikai minták – Pécs építészete ’98–08” című kiállítás az 1998–2008 közötti időszak építészeti eredményeit összegezte és minden részletében különbözött a 10 évvel korábbitól. Egységes, visszafogott előadásmódjában a legszembetűnőbben, de még lényegesebb,  hogy a bemutatott anyag szelekciójában is radikálisan szakítani akart a hagyományos, „építészes” önreprezentációs stílussal. Semmi művészien előadott skicc, arspoétikus szöveg, vagy efféle önkifejezésre utaló kellék, ehelyett elfogulatlanságra törekvő, objektív, „kritikai” ismertetés fotókon, kiszerkesztett, sematizált rajzban, szövegben. A katalógusban bemutatott 50, illetve a kiállításra beválogatott 10 projekt egy-egy problémakör emblematikus példája. Lakó- vagy középületek, illetve a Jókai tér, mint köztér, a Zsolnay kulturális negyed pedig, mint leendő komplex együttes szerepelt a válogatásban. Mára az épített városi környezetben megjelenő, tervező keze nyomát magán viselő új objektumok – a megrendelő és a megrendelés jellegétől, körülményeitől függően – nemcsak minőségi heterogenitást mutatnak, hanem elsősorban jellemző városi-építészeti attitűdöket,  ad absurdum konkrét érdekcsoportokat képviselnek. A kultúra egyéb területeiről is ismerős megosztottság (művészi, kommersz, stb.) immár az építészetben is kezd megszokottá válni, s ezzel a kiállítás összeállítói is nyíltan szembesíteni szándékoztak a javarészt szakmai érdeklődőkből verbuválódott közönséget. Az építészetben azonban ez az alapvető ellentmondásokat magában hordozó megosztottság nehezen értelmezhető. Az építészeti alkotásnak aligha nevezhető Árkád bevásárlóközpont inkább mint jelenség vagy tünet („áruvá transzformált város”) szerepelt az olyan, konszenzusos szakmai kvalitásokat hordozó projektek társaságában, mint a Barbakán Ház, a Horvát Oktatási Központ, a pellérdi Községháza. A Bíróság épülete, a kertvárosi szociális bérlakás-együttes, a Cella Septichora és a cserkúti irodaépület urbanisztikai jelentőségüknél fogva vagy építészeti karakterük erőteljessége miatt válhattak úgynevezett kritikai mintává. A kiállításon csak a Zsolnay negyed terve szerepelt az EKF fejlesztési tervei közül, utalva az előkészületek bizonytalan kimenetelére.

További magyarázat nélkül egy effajta kiállítás voltaképpen főként apropót, kiindulási pontot nyújthat további beszélgetésekhez, vitákhoz, önmagában, méreteinél, visszafogottságánál fogva nem tudja áttörni az érdektelenség kérgesre merevedett falát. Az EKF pályázatok révén épülő monumentális kulturális projektek városi fogadtatása, adoptálási folyamata pedig új korszakot nyit majd az építésztársadalom és a közvélemény, a laikus városlakók közötti viszonyban, s nyilván egy újabb építészeti kiállítás és értékelő-elemző katalógus majd segít abban, hogy valamely találó címkével ellátva idővel azok is „kritikai mintává” avanzsáljanak.

A modern nyugati művészetek néhány képviselője már a kezdetektől előrevetítette félelmét a történelem elvesztése, egyenes vonalak, az egyformaság, a technikai sokszorosítás elterjedése, térhódítása miatt. Paul Cézanne például úgy fogalmazott, hogy abban a korban, amikor ez majd valóban bekövetkezik, már nem lesz érdemes élni. Pécset – egyelőre nem fenyegeti ez a veszély – itt még sokáig érdemes lesz élni.

Vámos Dominika

fotók: ECHO archivum