Példaértékű új ipari építészet Szentendre kapujában

Szentendre határában 2014-ben épült meg és kezdte el működését az ISO Kft. műanyag nyílászárókat gyártó- és összeszerelő üzeme. A Göttinger Pál építész és Dékány Annamária belsőépítész által tervezett üzemépület azon kevés kortárs ipari építészeti munkák közé sorolható, amelyek pontosan azt nyújtják, amit elvárunk tőlük; és mindezt a funkcionális igényekhez igazítva magas minőségben teszik. Göttinger Pál építésszel Rubózki Erzsébet beszélgetett.

Magánberuházásban, EU-s pályázati támogatással épült meg az a mind méretében, mind pedig építészeti minőségében figyelemre méltó irodaház és egyben bemutatóterem, illetve üzem, amely már ezen jellemzőinél fogva sem tekinthető pusztán „helyi, kisvárosi belügynek”. De nem tekinthető annak lokációja okán sem, hiszen az ISO Kft. épülete nagyon is szem előtt van; egészen pontosan Szentendre déli bevezető kapujában áll. A főváros felől érkezők vagy a városból ­távozók szeme – akarva-akaratlanul – néhány pillanatra megakad a főútra néző fejépület karcsú, magas oszlopokkal tagolt üveghomlokzatán. Az építészet szakmai zsargonja manapság igyekszik kerülni a valóban kissé megkoptatott elegáns jelzőt a kortárs épületek leírásánál, ám erre a homlokzatra mintha mégis ez illene leginkább. (Talán nem véletlen, hogy az épület tervezője, Göttinger Pál is így érzi, mint az majd az alábbiakból kiderül.) S persze, említhetnénk mellé rögtön továbbiakat is, akár egymással finom kontrasztba állítva, mint elegáns, de visszafogott, vagy egymást kiegészítve, mint elegáns és egyben racionalitást sugalló, stb. S bár e fogalmak aligha érintik az épület lényegét, jószerivel éppen hogy csak a felszínét súrolják, mégis árulkodóak: vallanak az őt létrehozó akarat minőségéről, az építész magatartásáról és a megrendelő szándékáról, amelyek nyomán egy példaértékű építészeti tett született.

Göttinger Pál építész: A „születés folyamata” igencsak hosszú volt, mondhatjuk úgy is, rengeteg idő volt az érlelődésre. A történet még a 2000-es évek legelejére nyúlik vissza, s bár a területet érintő szabályozás elhúzódása miatt akkor még nem készültek konkrét tervek, a gondolkodás már elindult. Az első terv 2004-re datálható, és nagyon szolid volt: akkoriban még csak egy négy és fél méter belmagasságú, 500 négyzetméteres csarnokban és egy ahhoz kapcsolódó, irodaként szolgáló kisebb fejépületben gondolkodtunk, ám az építést még akkor sem tudtuk megkezdeni.

De a kényszerű várakozásnak volt legalább egy előnye: menet közben a megrendelő igényei is egyre inkább tisztultak, így a tervek is folyamatosan alakultak, míg végül egy nagyszabású, igényes épületben kulmináltak. Először a csarnoképület kezdett kicsit bátorodni és lett nagyobb (1 800 négyzetméter), majd a fejépület (2 x 350 négyzetméter) lett egyre elegánsabb. A pályázati lehetőség hirtelen adódott; akkor felgyorsultak az események, és gyakorlatilag két hónap alatt kellett végleges formába önteni az évek alatt érlelődő elképzeléseket.

A helyszín különösen izgalmas, mivel a Budapest felől autóval érkezők itt lépnek be a városba; az épület ennek a városkapu jellegű, nagyon frekventált, nagy forgalmú bejárati résznek az első frontjára épült – gyakorlatilag a város első épületének is tekinthető –, ezért különösen fontos volt, hogy ide egy méltó épületet emeljünk. A főútról jól látszó, a mögötte elhelyezett gyártócsarnok tömegét kitakaró fejépület elegánsabb, oszlopsoros, az irodai jelleget hangsúlyozó alakításának – a megrendelő igényességén túl – ez volt a legfőbb indoka. De ugyanez a megrendelői igényesség tette lehetővé azt is, hogy a két egységből (irodából és bemutatóteremből, illetve üzemből) álló épületnél szerkezetváltás történhetett, vagyis az iroda – a klasszikus szendvicspanel helyett – egy önálló, vasbeton pillérvázas épület lett, téglahomlokzattal és teljes magasságban végigfutó üvegfallal; vagyis nem a csarnok szerkezetéhez illeszkedik, ahogy az egyébként gyakran történik a csarnokok építésekor.

Maga a transzparencia is meglepő jellemzője az irodaépületnek, és ez megint csak a megrendelő nyitottságára utal: szerettük volna a külvilágot is bevonzani, és feltárni a belsőt. De az irodaépületnek nem csak a homlokzata nyílik meg, hanem hátsó része is, a csarnok felé, és ott is mindkét szinten. Ennek gyakorlati oka is van: a termelés folyamata ezáltal az irodákból is nyomon követhető.

Kihívást elsősorban a funkciónak való megfelelés jelentett, ugyanakkor a tömeg- és a részletképzéseknek az igényes megfogalmazása is. Ebben az értelemben izgalmas volt a határok feszegetése, vagyis, hogy a pénzügyi lehetőségek mit engednek meg az elvárt igények teljesítéséhez. Kihívás volt annak az egyensúlynak a megtalálása, hogy miközben az építész megpróbál – egyébként nem elítélendően – egyedi elképzeléseket felvetni, vagyis „építészkedni”, aközben törekszik a meglévő kereteken belül is maradni, és olyan közös produktumot létrehozni, amelyik mindenki megelégedésére születik. Ebben az értelemben azt mondhatom, hogy ez egy nyitott és kölcsönös tervezési folyamat volt.

A csarnok viszonylag egyszerű, mert a technológia, amelyet be kell fogadnia, szintén egyszerű és tiszta. Minimális költségekkel és megfelelő technológiával kellett egy minél flexibilisebb, a későbbi változásokhoz, gépekhez, programokhoz könnyedén átalakítható, nagy terű csarnokot létrehozni. Vagyis a csarnoképületek azon jellegzetessége, hogy minél kevesebb letámasztással, minél nagyobb tereket hozzunk létre, itt is megvalósult. 2 x 18 méter fesztávról beszélünk, amely csak 12 méterenként van oszlopokkal letámasztva. Vagyis ez a technológia elég nagy szabadságot kínál szinte bármilyen változtatásra. Az összes táv energiarendszer fenn fut a mennyezeten, illetve a pilléreken függesztve, ami azt jelenti, hogy nincs egyetlen olyan fix, lerakott pont, amely bármilyen változtatást vagy technológia bővítést akadályozna.

Ezzel szemben érdekes volt a fejépület, mert, ahogy utaltam már rá, a program egy nagyon kicsi épületből indult, amelynek ugyanakkor nagyon sokféle feladatot kellett teljesítenie: nem csak irodákkal, adminisztrációt ellátó egységekkel, de a termelést előkészítő részleggel, továbbá bemutatótérrel is kellett számolni. Mindezen funkciók bonyolultabb tereket, térkapcsolatokat, adott esetben például önálló bejáratot és működtetési feltételeket kialakítását is követelték, s ezek tervezési vagy éppen tűzvédelmi szempontból is további feladatokat jelentettek.

A tervezés során természetesen felvetődtek a megújuló energiafelhasználás szempontjai is: a szolár energia későbbi alkalmazásának lehetőségét mindenhol kiépítettük, miként az üvegfelületek árnyékolásának lehetőségét is; ezek a későbbi financiális adottságok függvényében lesznek megvalósíthatók. Építészként bátran vállalható épületnek gondolom, és nagyon sajnálom, hogy a tágabb környezet, a tőle már független utcafront jelenlegi, rendezetlen állapota „a város kapuja” pozícióhoz méltatlan.

Utószó: Az építész utolsó mondata azért fájdalmas, mert az eredeti elképzelés fontos része volt, hogy az épület körül idővel egy kerítések nélküli gondozott, kvázi „magánpark” jöjjön létre, egybefüggően az előtte fekvő, de már városhoz tartozó közlekedési területtel, mintegy nagyobb közparkot alakítva ki. Ráadásul ehhez az elképzeléshez örömmel csatlakozott volna a szomszédos ingatlan is, amelyen most épül egy újabb üzem. Éppen ezért nagyon bízunk benne, hogy a jelenlegi „rendezetlen” állapot csak átmeneti, és az eredeti elképzelések a közeljövőben megvalósulhatnak, és az épület körül emelt kerítés is lebontásra kerül.

Rubóczki Erzsébet