Nekem nem beszéltél soha építészetről.
Inkább minden másról.
Emberekről, korokról, estékről, borokról.
Egyszer közel hajoltál és azt súgtad, hogy nem megmondani kell, hanem kérdezni. Meg mesélni
És elvittél a Kerék vendéglőbe Óbudán. És ittunk egy kis bort és anekdotáztál Óbudáról és a kocsmáról és a falon lévő hatalmas régi fotóról.
És meséltél régi időkről, barátokról és nagy beszélgetésekről.
És a fiatal apámról is meséltél és nagypapáról, hol ironikusan, hol tárgyilagosan, de mindig szikár szeretettel.
És közben az a huncut mosoly a szájad szegletében.
Meg a szemed. Az átható tekintet éles komolyságát szelídítő gunyoros ráncocskák.
Meg aztán a telefonjaid. Hogy bizonyos Iksz-ipszilont keresel, aki hasonlít egy építészre, na mindegy jó leszek én is. De hogy-hogy már ébren vagyok, minek ez a rohanás… És hogy van az a rosszéletű apám..?
És még a telefonban is hallatszott minden alkalommal, ahogy mosolyogsz.
Azt is mondtad, hogy ha fáj a hasam, inkább igyak sört, mert az lúgos, de erről ne beszéljek senkinek, mert az titok.
És később, már betegen, rendezett kis szobádban a negyediken. Az asztalodnál, kávé mellett, távolba révedve azok a már teljesen lecsupaszított, tiszta mondatok. De még akkor is, minden szomorkás összefoglaló megállapításodban életesszenciaként ott mocorgott a gyógyító humor és az önirónia.
Hisz mindenre volt elixíred.
Azt mondtad egyszer, hogy az ember öreg korára megtanul ott viszketni, ahol vakarózni tud.
Több generációnak voltál a csodadoktora.
Most mindannyian gyógyszer nélkül maradtunk.
Tóni bátyám, - nagyon hiányzol!
Budapest, 2014.01.18.
Vadász Bence