PONTVONALFOLT

A Debreceni Egyetem építészmérnök hallgatóinak szabadkézi rajzaiból rendeztek kiállítást a Kölcsey Központban 2012. május 22-29. között. A PONTVONALFOLT tárlatot prof. Puhl Antal Habil DLA, a Debreceni Egyetem Építészmérnöki Tanszékének vezetője és Szepessy Béla DLA grafikusművész, a Nyíregyházi Főiskola Vizuális Kultúra Intézetének tanszékvezetője nyitotta meg május 22-én. Az alábbiakban Puhl Antal megnyitó szövegének szerkesztett változatát közöljük, a kiállítás képeiből nyújtott válogatással.

A Debreceni Egyetem építészmérnök hallgatóinak szabadkézi rajzaiból rendeztek kiállítást a Kölcsey Központban 2012. május 22-29. között. A PONTVONALFOLT tárlatot prof. Puhl Antal Habil DLA, a Debreceni Egyetem Építészmérnöki Tanszékének vezetője és Szepessy Béla DLA grafikusművész, a Nyíregyházi Főiskola Vizuális Kultúra Intézetének tanszékvezetője nyitotta meg május 22-én. Az alábbiakban Puhl Antal megnyitó szövegének szerkesztett változatát közöljük, a kiállítás képeiből nyújtott válogatással.

PONTVONALFOLT
Kiállítás megnyitó
Debrecen, Kölcsey Központ
2012 .május 22.

A látás, mint emlékképek gyűjtése

Építészhallgatók rajzait, festményeit, tanulmányait látjuk a falakon. Azokét a hallgatókét, akik látnak. De hiszen mindenki lát, mondhatnánk. „ Látni, észlelni, pillantani, szemlélni – érzékeink e tevékenységét nem csupán folyamatosan gyakoroljuk, történetük is van, valamint helyük a gondolkodás topológiájában.” mondja Gottfried Boehm a Látás című tanulmányában. Különbség van viszont - ahogy mondja - az érzéki észlelet és az emfatikus, értékítélettel kiegészített szemlélet között. Az alacsonyabb rangúnak tételezett érzéki aktivitás és a megismerést hordozó, magasabb rendű látás nem határolható el véleménye szerint élesen egymástól. „Inkább beszélhetünk átmenetekről, melyek egyébként a külső, testi és a belső szellemi-leki szem iménti megkülönböztetését is érintik.” Nagyon leegyszerűsítve beszélhetünk egy hétköznapi látásról és egy művészi látásmódról.

 

 

Az viszont leszögezhető, hogy előfeltétel nélküli látás egyik esetben sincs. Nincs „ártatlan szem”. „…fogalmaink és megismerés-modelljeink vizuális meghatározottsága olyan előzetes döntéseket foglal magában, melyek kihatnak a megismerés szintjére, ott azonban észrevétlen marad meghatározó erejük.” Hétköznapi értelemben ugyanis minden látott már meghatározott.  

A mindennapos látásnak nem kell szembesülni „határaival, és lehetőségeivel.” „Éppen ezért legtöbbször fejletlen marad. Egymásra települ benne a valamire szolgáló a tudottal, az újból felismert a cselekvési impulzusokkal, s mindez egy oly figyelem keretei között, melynek sikerét az életfolyamatok zavartalan, effektív menete biztosítja”.

 

 

Ehhez képest honnan ered a művészi látásmód? Boehm szerint a fogalmak rendje és a látható világba való bepillantás között részleges, parciális identitászavar van. Ezzel nincs sürgős tennivaló, hiszen éppen ez a feszültség bontakoztatott ki olyan megismerési lehetőségeket, melyből a mítosz és a művészet is táplálkozik. Abból, hogy a fogalom és a látott kép nincs mindig teljesen fedésben „olyan tapasztalatokat szerzünk, melyeket nem merítenek ki szavak vagy képek, ám mégis megfelelően szemléltetik azokat.” Ebből a nem teljes fedettségből adódnak vakfoltok, de ezek nem üresek és tartalom nélküliek, csak kimondhatatlanok. A művész értelmezi és a látotthoz és a már értelmezetthez képest a kimondhatatlant bizonyos eltolásban ábrázolja.

És itt már elhagyva Boehm-öt, úgy gondolom, hogy azok a képek maradnak meg bennünk, mint bizonyos szituációkban előhívható emlékképek, amelyek önmagunk számára váltak értelmezettekké, ahol volt energiánk és indíttatásunk a kép és a fogalom közti vakfolt értelmezésére és megfejtésére.

Az építész tervező gondolkodása kétféle - mint ahogy az építészet is részben technikai, részben művészeti diszciplína -, logikus és analogikus képekben való gondolkodás. Amennyiben valamelyik ezek közül hiányzik, úgy az építész nem tud önmagában koherens művet létrehozni. Hogy műve mennyire lesz újszerű, az a kreativitásán múlik.

 

 

A kreatív gondolkodás egy divergens gondolkodás, mely látszólag egymástól elszigetelt, „széttartó” képeket tud egymással összekapcsolni és új helyzetbe hozni. Akinek nincs türelme és indíttatása a látvány és a fogalom közti vakfolt egyéni értelmezésére, annak nincsenek „elraktározott emlékképei”, csak képi sablonjai vannak, melyek nem alkalmasak arra, hogy egymással kreatív viszonyba kerüljenek, ugyanis az elraktározott képek egyetlen közös tulajdonsága hiányzik belőlük, az Én összekötő szerepe.

De hogyan is történik a már említett, a vakfoltban fellelt kimondhatatlan megfejtése?

Carlo Scarpa azt mondja: „Magam előtt szeretném látni a dolgokat, és ez az egyedüli dolog, amiben megbízom. Ide helyezem magam elé a papírra, és így láthatom. Csak akkor látok egy dolgot, ha megmutatom.”

 

 

Aldo Rossi Jungból kiindulva azt mondja, hogy neki analogikus gondolkodása van. A kétféle gondolkodási mód közül a logikai gondolat az, ami szavakban fejeződik ki, a külvilágra irányul, társalgás formájában. Az analogikus gondolkodás néma elmélkedés a múltban, nem beszélgetés, hanem belső monológ. Az analóg gondolat archaikus és gyakorlatilag szavakban kifejezhetetlen, ez a képekben való gondolkodás. Egész életében folyamatosan egy szardíniai földalatti kultikus épületet rajzol, hogy megértse.

 

 

Alvaro Siza Viera pedig költői képekből táplálkozik, s azt mondja: „Amikor építészetről gondolkodom, mindig az íróktól veszem a példámat, konkrétan a költőktől, akik a legnagyobb jártassággal rendelkező felfedezők az emberek egyedüllétének meghallásában és lejegyzésében.”

És hogy ne csak én elmélkedjek az emlékkép fontosságáról, álljon itt befejezésül az, amit

Marcel Proustnál olvashatunk az emlékről Az eltűnt idő nyomában című regényfolyam első részében, a Swannban: „S hirtelen megjelent az emlék. Ez az íz annak a darabka madeleinnek az emléke volt, amit Combray-ban vasárnaponként Léonie néném szokott adni. (...) Mikor a régmúltból többé semmi sem marad, az élőlények halála után, a dolgok pusztulása után, egyedül az íz és az illatok élnek még tovább sokáig, törékenyebben, de elevenebben, anyagtalanabbul, szívósabban és hívebben mindennél... moccanástalanul tartják megfoghatatlan harmatjukon az emlék óriási épületét.”

És ez igaz a képekre, mint emlékekre is. Azok a hallgatók, akik most itt kiállítanak, azon az úton járnak, amikor rajzolás közben a látványt kívánják megfejteni, és megfejtés után, mint kimondhatatlan emlékképet elraktározni.

 

 

Ebben elmúlhatatlan érdemei vannak a tanszék művésztanárainak, abban, hogy a rutin rajzolás helyett a látvány értelmezésében segítik a hallgatókat; név szerint Horváth Kingának, Kosina Lászlónak, Boros Miklósnak és utoljára hagyva, de nem utolsó sorban Huszthy Editnek, e kiállítás megszervezőjének, akinek hihetetlen energiái vannak ahhoz, hogy az építészhallgatókat megtanítsa látni.

Ezek a hallgatók már látnak.

Prof. Puhl Antal DLA