pre- és poszt [építészet]: Mákó Rozi kertjei
Az építészeti szakmai kommunikáció kánonjainak elsajátítása során a tér-elképzelés átalakul, az ember elkezd akaratlanul is funkciósémák szerinti alaprajzokat konstruálni, lerántva magát és kreativitását a pragmatizmus - mit mondjak - néha nagyon is lehangoló szintjére. Az a gyanúm, hogy ez az a pont, ahol az igazán lényeglátó nagy tehetségek nem tévednek el. A jó építészetben épp az a nagyszerű, hogy a szakmaközi kommunikációs kódok nem hagynak nyomot a végterméken, hogy gondolatiság és játékosság olyan szabadsága köszön vissza belőlük, mint amit Mákó Rozi grafikáiban lehet felfedezni.
Kezdő építészhallgatóként szembesültem azzal a furcsa jelenséggel, hogy miután megtanultam azt az ábrázolási nyelvet, amelynek segítségével térbeli elképzeléseimet képes voltam alaprajzra fordítani, ábrázoló-geometriai bukfencek sora után megtanultam, hogy hogyan vetítsem a teret síkokra, és hogyan kell axonometrikus és perspektivikus képet szerkeszteni, ez a nyelv kezdte felemészteni azt az ösztönös módszert, ahogyan korábban a tereket elképzeltem. Olyasmire gondolok itt, hogy mielőtt az embert építésznek kiképzik, valószínűleg a terekről mindannyian hasonló módon alkotunk képet.
A tájat képként, a teret dinamikusan, mozgás által érzékeljük, így képzeletbeli kétdimenziós és háromdimenziós elemekből álló világot hozunk létre a fejünkben az egyes részletek összekapcsolásával. A szakmai kommunikáció kánonjainak elsajátítása során ez a fajta tér-elképzelés átalakul, az ember elkezd alaprajzokat konstruálni, pillanatok alatt műszaki információval köti le a figyelmét, lerántva magát és kreativitását a pragmatizmus - mit mondjak - néha nagyon is lehangoló szintjére. Az a gyanúm, hogy ez az a pont, ahol az igazán lényeglátó nagy tehetségek nem tévednek el. A jó építészetben épp az a nagyszerű, hogy a szakmaközi kommunikációs kódok nem hagynak nyomot a végterméken, hogy gondolatiság és játékosság olyan szabadsága köszön vissza belőlük, mint amit Mákó Rozi rajzaiban lehet felfedezni.
A lényegi közlés nem a műszaki ábrázolásban és az arra hajazó végtermékben van. Az üzenet abban a képben van, amit elvonatkoztatunk a kommunikációs rendszerek kényszerű formalizmusától. Nevezzük ezeket a térbeli orientáció síkba transzformált ősképeinek, mintázatoknak, amelyek segítségével a lényeget kiszűrjük a lényegtelenek sokaságából. Nem csodálkozom Rozi alaprajzokhoz való vonzódásán, és szinte magától értetődik, hogy - nem építészként, a tanult kommunikációs kánonok kényszerű olvasásától nem megfertőzve -, pont ilyen rajzokat készített. Rozi azt mutatja meg nekünk, amit mindannyian legbelül látunk, képeket, egymásra átfedő struktúrákat, formákat és szövegeket, mentális térképeket a bennünket körülvevő világról.
Talán ismerős az a helyzet, amikor egy ismeretlen városban, kezünkben ott állunk valamelyik utca sarkán, táblákat, feliratokat keresve a vizuális információ végeláthatatlan káoszán siklik át szemünk, miközben megpróbáljuk a térbeli szituációt összevetni annak síkbeli reprezentációjával, a térképpel, hogy végre megtudjuk, hol vagyunk. Ha a város szerkezete egyszerű geometrikus mintázatokból áll, vagy van benne egy-két domináns elem, mint például egy folyó, völgy vagy egy kiemelt út, esetleg egy központi tér, a mentális térkép is hamar létrejön a fejünkben, amelynek nem sok köze van a kezünkben tartott térképhez, inkább csak arra jó, hogy orientáljon, hogy "érezzük", merre tartunk. De ha a város szerkezete bonyolult, vagy nem fedezhetők fel benne szignifikáns alakzatok, akkor a mentális térkép épp olyan, mint Rozi Hyde parkja.
Athénban jöttem rá, hogy mennyire fontos a város térképén felismerhető domináns mintázat szerepe. Athénnak nincs folyója és folyót átszelő koncentrikus körök mentén elhelyezkedő körútjai, mint Budapestnek, nincs gyöngyfűzér-szerű mintázata, mint pl. Amsterdam belvárosának és nincs olyan kvadratikus elrendezése, mint a Barcelona középkori városmagját körülvevő gyűrűnek. Athénnak persze ott van az Akropolisz, főutcák, terek és közlekedési csomópontok, amelyeket nem is olyan nehéz bizonyos idő elteltével kiismerni, de a városba érkezőnek a térkép alapján nincs egy pillantásra befogható képe a városról, térbeli lényegéről. Ha összevetem azt a képet, amit magamban Athénről őrzök, az - jellegét tekintve - nem sokban különbözik Rozi félig-meddig absztrakt, szabadon átírt képeitől.
Mákó Rozi képei nem új képek nekem, nem valami olyasmi, amit soha korábban nem láttam: belső, dinamikus mentális tér-képként már megéltem őket. Éppen ezért, nem a képek esztétikai értéke, a kompozíció, a szín vagy a vonalvezetés, esetleg a technika, hanem a képek ismerőssége lepett meg. Félreértés ne essék, nem arra gondolok itt, hogy láttam már ezerszám hasonló grafikákat. Rozi megragadt valamit abból a - nem vagy alig kifejezhető -transzformációból, ami akkor zajlik le bennünk, amikor térben akarunk tájékozódni, amikor nem az előre megrajzolt térképek milliónyi adatát processzáljuk a fejünkben, mint egy számítógép - erre ugyebár nem is lennénk képesek -, hanem amikor a beláthatatlan térről mintákat kreálunk a fejünkben.
Minderre mentális térképként hivatkoztam, amelyet Roger M. Downs and David Stea 1977-ben megjelent, sokat hivatkozott "Maps in Minds: Reflections of Cognitive Mapping"című könyvében úgy határoz meg, hogy a mentális vagy kognitív térkép "mindazon tudati tulajdonságunk, amely képessé tesz bennünket arra, hogy a térre vonatkozó információkat gyűjtsük, rendszerezzük, raktározzuk, előhívjuk és átdolgozzuk". A tudományos térfelfogással szemben, amely a teret végtelennek és egységesnek tekinti, az ember térfelfogása egészen más. Downs és Stea kétféle kognitív térképet különböztet meg egymástól. A perceptuális térkép, vagy small-scale map koncepciója alapvetően az ember és környezetének interakciója alapján alakul ki, jellemzően háromdimenziós tér, amely az emberi test és a bennünket körülvevő, manipulálható tárgyak léptékéhez igazodik. A másik, amit a kutatók large-scale map-nek, geográfiai térképnek vagy más néven transzperceptuális térképnek hívnak, olyan nagy léptékű tér leképezése, amelyet az ember nem képes holisztikusan érzékelni, amelynek csak részeit képes felfogni. Az egész képet darabokból illeszti össze a fejében, vagy logikai úton kispekulálja, de többnyire valamilyen előre megrajzolt térkép segítségével látja át. Ezek a mentális térképek jellemzően kétdimenziósak, amelyekben a tájékozódást sarkalatos irányokra vagy azonnal felismerhető táj-mintára - ún. landmark-ra - épülő külső referenciák segítik.
Rozi képei mentális térképek nagyszabású kertekről, ember alkotta mesterséges tájakról. Sajnos nem volt szerencsém mindegyiket személyesen bejárni, de ismerem őket fotókról, művészettörténetből, vagy valamelyik lusta vasárnap délutáni tematikus csatornán vetített dokumentumfilmből. Szinte kivétel nélkül vannak perceptuális térképek a fejemben róluk, és most Mákó Rozi grafikáival valami mást, azt a bizonyos transzperceptuális képet, kitágítva, átírva, Rozival feltöltve is hozzátehetem az Alhambrához, a Vízesés házhoz, a tihanyi apátsághoz és a többihez.
Történelmi kertek grafikai átírása. Mákó Rozi diplomamunkája
MOME Vizuális Kommunikáció Tanszék, Grafika
Budapest, 2007. június 5.
Pásztor Erika Katalina
Mákó Rozi grafikusművész elérhetősége rozi2019[kukac]gmail.com
