Realitás és fikció a Stanford-i Börtön Kísérlet kapcsán

“Építészet vagy poszt-építészet?” tette fel a kérdést Paul Virilio 1984-ben. Véleménye szerint napjainkban két különböző jelenség veszi fel egymással a harcot: az egyik egy tapintható, szilárd elemekből felépített, materiális valóság, amely falakból, emeletekből és pontosan meghatározott terekből áll, a másik egy párhuzamos, virtuális valóság.

Kim Attila értekezése (MOME DLA dolgozat)

Kim Attila: Dr. Philip Zimbardo versus Dr. Klaus Thon/ Realitás és fikció a Stanford-i Börtön Kísérlet kapcsán (a teljes dolgozat a csatolt doc-ban található)

 

Részlet a dolgozatból 

 

“Építészet vagy poszt-építészet?” tette fel a kérdést Paul Virilio 1984-ben. Véleménye szerint napjainkban két különböző jelenség veszi fel egymással a harcot: az egyik egy tapintható, szilárd elemekből felépített, materiális valóság, amely falakból, emeletekből és pontosan meghatározott terekből áll, a másik egy párhuzamos, virtuális valóság, amely nem a fizikai térhez és időhöz kötődik, hanem anyagtalan, pillanatnyi képek és részletek sorozata, magában hordozva elemei összességének félreérthetőségét és relativitását. (Virilio, 1984) Két, egymást behelyettesítő vagy kiegészítő valósággal állunk szemben, sok esetben kiszolgáltatva a köztük lévő dinamikus kapcsolatnak, amely elhomályosítja a valós és a szurrogátum közötti határokat.
Ezeknek az egyre inkább elmosódó határoknak, a két világ közötti, sokrétű információt hordozó ütközőfelületnek a vizsgálatával foglalkozik a következő tanulmány. A vizsgálat célja egy nagyobb kutatási téma bevezetése, amely a torzult börtönkép elemzésével kíván foglalkozni.

A börtönökről kialakult belső, egyéni, valamint társadalmilag elfogadott kollektív képünk az esetek túlnyomó többségében a fentebb említett anyagtalan, a médiák által létrehozott párhuzamos valóság terméke. Magával az intézménnyel hétköznapjainkban nagyon ritkán kerülhetünk kapcsolatba, teret hagyva ez által kíváncsiságunknak, az azt kiszolgáló médiáknak, ezen belül a szórakoztatóiparnak. Ráadásul, mivel jellegét és társadalomban elfoglalt helyét tekintve a börtön nem kommunikál a külvilággal, ezzel még jobban felhívja magára a ‘kintiek” figyelmét, a médiáknak pedig többnyire szabad kezet biztosít a “bentiekről” szóló reprezentációk megfogalmazásában. A médiában megjelenő börtönkép befogadóiként a rendelkezésünkre állított tényeket, eseményeket és körülményeket nem áll módunkban leellenőrizni, vagy esetleg megcáfolni. Az így kapott információkból, forrástól függetlenül csupán egy ködös, hiányokkal teli álvalóság-képet alakíthattunk ki magunkban, és e valóságosnak tűnő álvalóság alapelemei fokozatosan sztereotípiákká nőtték ki magukat. Ezáltal pedig a kör bezárult, hiszen a valóságot kiegészítő vagy helyettesítő párhuzamos média-világ épp ezekből a sztereotípiákból táplálkozik és építkezik. (A befogadók által elvárt szerepet teljesíti, mert velük közös nyelven kell kommunikálnia.) Azt gondolom, e zárt folyamat eredményeképpen létrejött börtönképünk, a börtönök szerkezetéről és formavilágáról kialakult általános elképzelésünk tökéletes példája a Virilio által meghatározott poszt-építészetnek.
A média, kiváltképpen a filmipar által kialakított hamis börtönkép tanulmányozását megelőzően - amely egy következő dolgozat témája lenne – szeretném egy esettanulmány által illusztrálni a realitás és az azt eltúlzó fikció kapcsolatát.

 

I. Realitás és fikció
Az események számbavétele

A fentiekben Stuart Fischoff egy olyan jelenségre hívja fel a figyelmet, amely nem csupán történelmi filmekre érvényes, hanem bármely olyan témakörre, amelyről életünk során csak kivételes esetekben szerezhetünk saját tapasztalatot. Fischoff fentebb idézett kijelentése sem történelmi események kapcsán hangzott el, hanem egy 1971-es pszichológiai kísérlet nem hiteles, de hihető feldolgozásainak sorozata láttán.

Az alábbiakban e híressé vált, a pszichológiai kutatások egyik mérföldköveként számon tartott kísérlet sorsát, különböző interpretációit tekintjük át. A szenzációszámba menő kísérletet ugyanis a későbbiekben különböző céloknak kiszolgáltatva, mint regényt, filmet, valóság-show-t és művészeti alkotást is megvalósították. Egyenként értékelve ezek a feldolgozások hitelesnek tűnhetnek - megcáfolva a valóságot és félrevezetve az elkényelmesedett médiafogyasztókat -, összességében azonban megállapítható, hogy torzképet adnak arról a valós eseményről, a kísérletről, amelynek leképezésére vállalkoznak.

 

 

1971. augusztus, Palo Alto, Kalifornia, Amerikai Egyesült Államok

1971. augusztus 14-én, vasárnap reggel Palo Altot rendőrszirénák ébresztették. Több fiatal egyetemistát tartóztattak le a nyugodt egyetemi város megrökönyödésére. A diákokat lopással és fegyveres rablással vádolták a 211/459 törvény megsértése alapján. Jogaik felolvasása után a megbilincselt gyanúsítottakat a Stanford börtönbe szállították. Ez egy aznap nyílt álbörtön volt, a Stanford Egyetem Pszichológiai Karának pincéjében. A letartóztatott diákok – akik nem számítottak a rendőri jelenlétre – egy újsághirdetés felhívására jelentkeztek egy, azóta világhírre szert tett szociálpszichológiai kísérlet önkénteseiként. A kísérletet vezető pszichológusok különböző pszichológiai tesztek és interjúk alapján a több mint hetven önkéntes diák közül 24 fiatalembert választott ki. A résztvevőket fej-vagy-írás alapon két csoportra osztották: őrök és rabok. A kísérlet atyja Dr. Philip Zimbardo volt.

Minden eszköz az önkéntesek ösztöneit célozta meg, amelyeket a médiák és a szociális környezetük épített ki: “… a rabok és az őrök szerepkörének eredeti forgatókönyve a résztvevők hatalommal és alárendeltséggel kapcsolatos tapasztalataira, a szülők kapcsolatának megfigyelésére, a hatóságokhoz való viszonyra és a látott filmekre, valamint börtönéletről szóló olvasmányokra volt alapozva. ”

A mesterséges környezet formai és működési elemei fokozatosan átalakították az álbörtönt egy igazi börtönné. A következő öt nap eseményei mind a résztvevők, mind a tudósok képzeletét fölülmúlták. Az őrökben kialakult agresszivitás és hataloméhség több, számukra is hihetetlen helyzetet idézett elő. A rabok már a második nap felkelést szerveztek az őrök viselkedése és az általuk megszabott szabályok ellen. A felkelésnek hamar véget vetettek, viszont elkezdődtek a különböző büntetések sorozatai: ruhák elkobzása, az étel elvonása, fekvőtámaszok, magánzárkába való több órás bezárás stb. Alig 36 óra eltelte után, az első rabot szabadlábra kellett helyezni súlyos viselkedési és gondolkodási zavarok miatt. Bosszúból az őrök még kegyetlenebb módszereket találtak ki a rabok közötti rendfenntartásra. Az eredmény további öt, komoly lelki és gondolkodási zavarokkal küzdő rab szabadlábra helyezése volt. A helyzet súlyosságát felismervén, etikai, morális és egészségi okok miatt, Zimbardo a hatodik napon leállította a két hétre tervezett kísérletet.

 

1999 – 2001 Németország

A Rowohlt Taschenbuch Kiadó gondozásában, 1999-ben megjelent Mario Giordano Black Box című regénye, amely a fentebb röviden leírt kísérletet dolgozza fel. A könyvben utalásokat találunk a regényt ihlető kutatásokra, így a Stanford-i Börtön Kísérletre, valamint a Zimbardo előtt e témában dolgozó Stanley Milgram tanulmányaira. Mario Giordano könyve azonban igazán csak 2001-ben borzolta fel az európai és tengeren túli kedélyeket, amikor könyve alapján Oliver Hirschbiegel elkészítette a Das Experiment című filmet.

Murray állítása szerint: „A Standford-i Börtön Kísérlethez kapcsolódó német film vitát indított el arról, hogy hol végződik a realitás és hol kezdődik a fikció” szól az alcím az Amerikai Pszichológusok Egyesületének Monitor című folyóiratában. Mind a film eredeti változatában, mind a reklámozásánál felhasznált médiaanyagokban az 1971-es kísérletet nevezik meg legfőbb kiindulópontként. Ezt az utalást azonban a Standford Egyetem jogászainak kérésére, a film amerikai bemutatója előtt a forgalmazónak, a Senator Film International-nek törölnie kellett - valóban, nyomós okok miatt.
   

2001 – 2002, London, Egyesült Királyság

Tovább haladva a stanfordi kísérlet feldolgozásainak sorában, eljutottunk a kortárs szórakoztatóipar nagy találmányához, a valóság-show-hoz. A nemzetközi hírnévnek örvendő, rangos angol médiaóriás, a British Broadcasting Coorporation, azaz a BBC, kívánta megszerezni Zimbardo beleegyezését és együttműködését a Stanford-i Börtön Kísérlet stúdióban történő megismétléséhez. Zimbardo több ízben is kifejezte aggályait e tervvel kapcsolatban, azonban a BBC-nek és két angliai pszichológusnak, Dr. Alex Haslam-nak (University of Exeter professzora és a European Journal of Social Psychology szerkesztője) és Dr. Stephen Reicher-nek (University of St. Andrews professzora) túl vonzónak tűnt az ötlet ahhoz, hogy 2001 decemberében e valóság-show ne kerüljön megvalósításra a BBC Elstree Studióban.

Utólag, Mario Giordanóhoz és Oliver Hirschbiegelhez hasonlóan Haslam és Reicher is igyekeztek elhatárolódni a stanfordi kísérlettől, és az attól való radikális eltéréseket próbálták bizonyítani. A két tudós a The Experiment néven megtervezett valóság-show-t egy stúdióban lejátszodó kísérletnek tekintette és szakmai áttörésként értékelte. Érvelésüket több tudós és médiaszakember megkérdőjelezte, hiszen a résztvevők tudatában voltak a tévéközvetítésnek, amely befolyásolta viselkedésüket. Az egyik résztvevő így vélekedett az eredményről: “Úgy állították, hogy ez egy komoly tudományos program, viszont úgy nézett ki, mint egy szegényes Big Brother.”

E valóság-show eredménye négy egyórás, drámai címekkel ellátott film: 1. Conflict (Konfliktus); 2. Order (Rend); 3. Rebellion (Felkelés); 4. Tyranny (Zsarnokság).
    

 

2005, Varsó, Lengyelország

2005 márciusában Artur Zmijewski lengyel művész újból megrendezte a Stanford-i kísérletet. A Repetition (Ismétlés) című 40 perces dokumentumfilm képviselte Lengyelországot a 2005. június - november között megrendezett 51. Velencei Biennálén. A témaválasztás jellemző Zmijewski művészi munkásságára. Filmjei társadalmilag vagy politikailag jól meghatározott csoportok viselkedését dokumentálják számukra extrém helyzetekben. Célcsoportjai között megtaláljuk a Holocaust idején szülőföldjükről elmenekült és Izraelben letelepedett zsidókat, a különböző mozgáskoordinációs problémákkal küzdő egyéneket vagy a siketeket. A menekült zsidók gyermekkori kultúrájuk és anyanyelvük elfelejtésével néznek szembe (Izraeli triptichon – Itzik / A mi énekeskönyvünk / Lisa); a mozgáskoordinációs problémákkal küzdő, Huntington korban szenvedő Wojciech Krolilikiewic a hasonló betegségben szenvedő Danuta Witkowska-val találkozik (Rendez–vous); a siketekből összeállított kórus Bach-kantátákat ad elő a lipcsei Tamás-templomban (ahol a zeneszerző utolsó éveiben működött és ahol el van temetve) az esélyegyenlőség néha erőltetett jegyében (Énekóra 2). Zmijewski eddigi munkásságára jellemező politikai és szociális problémákkal szembeni érzékenysége mutatkozik meg a Repetition-ben is. A Stanford-i kísérlet újrarendezésének szimbolikus jelentősége van és szorosan kötődik a mostani közép-európai politikai állapotokhoz.

 

II. Realitás versus fikció
Célok és szempontok

Az előző fejezetben bemutatott Stanford-i kísérletnek és különböző feldolgozásainak céljai nagyon különbözőek voltak. Amint láttuk a reális – megtörtént és a fiktív – elképzelt valóságok közötti harcot minden esetben más, e valóságoktól szinte független érdekek vezérlik. E harc eredménye a két világ közötti ütközőfelületen válik láthatóvá. Ez az ütközőfelület (interface) Virilio meghatározása szerint nem más, mint a két médium közötti folytonos anyagáramlás szűrőfelülete. Az itt létező tér már nem vonalakból, síkokból és tömegekből áll, hanem pillanatképek felvillanásából és ezek összeolvadásából. (Virilio, 1984) A médiafogyasztók kielégítése végett alakulnak át a realitás elemei anyagtalan, helytől és időtől független díszletekké, képekké és illúziókká. Egy ilyen folyamat eredményeinek lehettünk tanúi a Stanford-i kísérlet átalakulása és átalakítása esetében is. A különböző célok elérése érdekében, minden esetben az eredeti kísérlet árnyékában maradva, átváltoztak a valós indítékok és elvesztették tudományos jellegüket. Zimbardo és csapatának felháborodása jogos, hiszen a különböző dramatizálások (Giordano, Hirschbiegel) vagy manipulálások (Haslam, Reicher) az eredeti esemény tudományosságát és következtetéseit kérdőjelezik meg. Az ily módon manipulált történet egy hamis, valótlan, de hitelesnek tűnő kép formájában ívódik be a befogadók tudatába.   

III. Realitás vagy fikció
Eszközök és formai elemek

E záró fejezettel egyben az eltorzult börtönképpel foglalkozó következő tanulmányt is be szeretném vezetni.
Ha a dolgozatban bemutatott esettanulmány fényében felidézzük a viriliói poszt-építészet fogalmát és Umberto Eco tévéről és filmekről szóló cikkeit, világosan láthatjuk a médiák által kialakított párhuzamos világkép háttérelemeit. A poszt-építészetet létrehozó sztereotípiák és klisék, amelyek domináns módon meghatározzák a bennünk élő börtönképet nem fedik a valóságot (bár elemeik valós elemek interpretációi). A Stanford-i kísérlet feldolgozásainak formai nyelvezetében, eltorzult és eltorzított elemeihez hasonlatos ez a helyzet.

Érthető módon már maga Zimbardo is kísérlete megtervezésekor e börtön-sztereotípiákkal dolgozott. Amint ezt később elmagyarázta, tudatában volt a klisék bennünk élő erejének és ezért, a résztvevők szerepkörükhöz való minél gyorsabb azonosulása érdekében, tudatosan használta a sztereotíp, médiák által megformált börtönképet. Igy született meg a pincében kialakított, felépített álbörtön is: a cellák tere a negatív börtönképhez képest is kisebb volt (1,80x2,70, amelyben három ágy volt elhelyezve), a külvilágtól elszakított ablaktalan terek, az alig egy ember befogadására alkalmas sötét magánzárka stb. Ezek mind a valóságnak nem megfelelő terek, viszont a köztudatban párosulnak egy elképzelt-valós börtönképpel. Ugyanígy kliséken alapul a résztvevők ruházkodasa is: a nőiesítő hálóing, a kopaszranyírt fejet szimbolizáló fejre húzott női harisnya vagy az őrök rendőri egyenruhája és a Cool Hand Luke-filmből származó napszemüveg használata. (Zimbardo, 1973) Mindezek az elemek automatikus képzettársításokat indítottak el a résztvevőkben.

A későbbi feldolgozások már magát a kísérletet (és azzal együtt a börtönképet) torzították el és fogalmazták át a klisék nyelvén. A Giordano-könyv és a Hierschbigel-film eszköztára egy hatásvadászó, eltúlzott világot mutat be a filmekből vagy realitásból nem igen ismert (és ezért a néző számára hihető) pszichológiai kísérletekről és az abban feldolgozott börtönképről. Ilyenek például a filmbeli tudósok által alkalmazott, kinzókamrára emlékeztető formai elemek. Már maga a Giordano-könyv is egy hasonló kínzóeszközről kapja a nevét: a Fekete Doboz egy kipárnázott páncélszekrényszerű bútordarab, amelyet magánzárkaként használnak a különösen rossz magaviseletű rabok esetében.

Az angliai valóság-show valóság-manipulálása számunkra nem áttekinthető. A lejátszódott eseményekről csupán egy négyórás, több hónapon keresztul vágott anyag vált nyilvánossá. A valóság-show formailag követte az angol börtönök világának leegyszerűsített képét, beleértve a rabok és őrök egyenruháját. Azonban valóságszerűségét már a résztvevők szerint is elvesztette a végleges dokumentumfilm.

A Zmijewski féle újjáépítés nagyrészt a Stanford-i körülményeket tükrözi, viszont sokkal mesterségesebb, humánusabb és kortárs kivitelben. Itt is ugyanazokkal a megszokott elemekkel találkozunk, viszont ebben az esetben, a kulturális különbségek miatt, ezek teljesen más megvilagításba kerülnek. Az eddigi álbörtönök mind angol-szász környezetben léteztek, míg ez egy volt kommunista országban, ahol a tipikus közép-európai állapotok uralkodnak a börtönbelsőket illetőleg. Ebből a szemszögből ítelve ez a környezet a résztvevőket sokkal inkább egy általános, filmekből ismert börtönre emlékeztette, és kevesebb utalást találtak a helyi, történetekből ismert állapotokra.

A különböző börtön-poszt-építészeti alkotóelemek részletes tanulmányozása jövőbeli kutatómunkám tárgya lesz. Ezen alkotóelemek feltárása nagy fontossággal bír, hiszen ezek azok a nyelvi elemek, amelyek által kommunikálunk - de nem túl hitelesen - a külvilággal a börtön intézményéről. Egy ilyen helyzetben pedig nehéz elvárni azt, hogy a kommunikáció olyan valós dialógussá változzék, amely a társadalom és a börtönök közötti viszony, a börtönökről alkotott elképzelésünk megváltozását eredményezné.

 

Szerző: Kim Attila, DLA I. év
Témavezető: Janáky István DLA
Magyar Iparművészeti Egyetem
Doktori Iskola