Nézőpontok/Tanulmány

Regeneratív építészet (1.)

2013.03.29. 14:30

Időkelepcében vagyunk. Késve mind az öneszmélésben, mind a külső eszmerendszerek hazai alkalmazásában. A nyomkövetés életmóddá vált a politikában és az építészetben. Előbb a modernizmus, majd a posztmodern, ma még a regionalizmus, holnap valami holland… Lelkes fordítók segítségével érkezik országunkba az építészetelmélet. Örvénye újabb és újabb fogalmi disputákat kavar, miközben az építészet lényegi dimenziója elhomályosul. Maradt-e saját út számunkra? Katona Vilmos tanulmánya.

Hazai előhang a regeneratív építészet korszakához

Nehéz lenne elválasztani a hazánkra borult ködfelhőt az északi félgömb egészét beterítő globális viszontagságoktól. Nemzetközi követelésektől hangos éghajlatunk a távlati közös célok világos megfogalmazásának hiányától szenved. Egy-két tetszetős rigmus szárnyra kap: most az ökót ekhózza a világgazdaság kiürült csarnoka. A fenntartható fejlődésért hozott ideges intézkedések sorának vagyunk tanúi. Újdonságként hallgatjuk ezeket, mintha az újrahasznosítás, az energiahatékonyság és fenntarthatóság feltételei nem lennének eleve adottak a népi építészetben. Esztétikai viták kerekednek hely és identitás kapcsán, mintha nem ismernénk a manufaktúra, az építőhagyomány fogalmát és gyakorlatát! Mit takargat a regionalizmus óvatossága? 

Takargatnivalója a technológia uniformisával kötött kompromisszum: a modern vírus, amely éppúgy hatott Kenneth Frampton „ellenállására”, ahogy hatvan évvel korábban a weimari Bauhausra. Érdeme, hogy a kritikát az objektív mérlegelés feltételévé és biztosítékává tette, amely egyensúlyra törekedett az avantgárd korszellem és a helyi kötődések között. De korszerű-e még avantgárdról elmélkedni, s nem csupán a funkcionalizmus igézete, a szobrászi fehér falak „romantikája” késztet erre? Éljük-e még saját korunkat, amely a posztkritika gátlástalanságával világszerte a méretért és lenyűgözésért folytatott versenynek veti alá az építészetet? A valós tények figyelembevételével választanunk kellene szép és izgató, lényegi és tetszetős között, és ugyanígy kellene tekintenünk az építőhagyomány őrzésére, folytathatóságára is. Át kellene olvasnunk a „másik modernnel” kapcsolatos megfontolásainkat, de felvetőjénél, Colin St. John Wilsonnál jobban szem előtt tartva az építészet a priori tényfeltáró igazságait.

Az építészeti anti-formalizmus és humoros közvetlenség példáit kutatva felfigyelhetünk olyan hazai alkotásokra is, mint Kaffka Péter 1941-ben épült gödöllői hétvégi háza.1 Hová helyeznénk az egyszerre archaikus és modern, vastag falakkal s ugyanakkor a szabadba kigördíthető hálószobával tervezett építményt? Talán egy eredendő természetesség megnyilvánulása a népi építészet szerkezeteit és összetett térformáit egy addig nem látott irányban továbbgondoló alkotói szemlélet, amelyhez képest csupán másodlagos jelentőséggel bír a két világháború közti esztétikai igényeknek megfelelő art deco enteriőr.

Hiába írunk építészettörténetet, ha az építészeti értékőrzés mögött nincs élő gyakorlat és lelemény. Goethe fogalmazta meg ezt találóan, amikor a római Forumot egy felékszerezett ravatalhoz hasonlította, amely a múlt népszerűsége folytán könnyű megélhetést hoz egy önállótlanságban szenvedő kornak. Az önállóság ma is komoly kihívást jelent, hiszen annyi a vizuális és elméleti behatás, hogy különös nehézséget okoz a mindenfelé csápoló tekervények lehámozása a lényegről. A szabadságot mégsem a teljes függetlenség jelenti, hanem a lényegtől mint szálfa-tengelytől való meghatározottság felfedezése.

A lényeg az építészetben nem transzcendentális idea, hanem kézzelfogható szükség, szándék és építőkedv. A mesterség, amely kiműveli a művelőjét. Nem hatástalan értekezés az építészetről, hanem az eredendő gyakorlati képesség, amelynek segítségével az ember ősidők óta gondolkozva konstruál. Amíg az építés mögött nincsen a helyben fellelhető erőforrások és szaktudás alkalmazását kedvezményező politikai szándék, és a bürokrácia kedvét szegi a vidéki és városi közösségek építőszándékának, addig a technológia uniformisával és az építészoktatás akadémikusságával szemben nem lehet alternatívát felmutatni. Erre világított rá Samuel Mockbee tevékenységével már 1998-ban és Steven A. Moore 2005-ben, a „regeneratív építészetről” szóló nagyhatású esszéjében.2 Olyan kiutat kerestek, amely egyszerre nemzeti és nemzetközi, utánozhatatlanul helyi és módszerét tekintve széles körben alkalmazható. Az építészet ideológiamentes, saját hangjának kérdése azóta több helyen a szakmai érdeklődés középpontjába került, melynek megválaszolása számunkra is időszerű kihívás.

 

Új utak

Az AHRA (Architectural Humanities Research Association) 2012 májusában kilencedik alkalommal szervezte kutatói szimpóziumát, amelyet a Robert Gordon Egyetem építészkampusza látott vendégül Skócia energiavárosában, Aberdeenben.3 Az építészetet nyitott tudományként meghatározó konferencia választ keresett napjaink legélénkebben vitatott építészetelméleti kérdéseire. Nem csupán a szűken vett építészeti, hanem urbanisztikai, szociológiai és filozófiai kutatások is segítettek felvázolni egy új jövőképet az átalakulóban lévő szakma számára.

Nem lehet már egységes korszellemről beszélni abban az értelemben, ahogyan Mies van der Rohe tette.4 Nem hiszünk a feltétlen fejlődésben, sőt történelmi divergenciát élünk át. Szembesültünk a tudomány és technika lendületének megrekedésével, a gazdasági és társadalmi összeomlás intő jeleivel. A közelmúlt felfedte a nagy rendszerek sebezhetőségét. Nem csupán a természeti csapások, hanem a fokozódó szociális különbségek, a vallási és etnikai feszültség, a terror és a politika társadalmi elidegenedésének vészjósló jelensége is erre hívja fel a figyelmet.

Két út kínálkozik az új keletű problémák kezelésére: az egyik a társadalmi utópiák határmezsgyéjén, a másik a globális civilizáció perifériáján keresendő. Az előbbi értelmezésében megújulva él tovább Le Corbusier függőleges kertvárosának víziója, amely erőre kapott az ún. bionikus építészetben. Biológiai ihletésű organikus megastruktúrák, új lakógépek tervei látnak napvilágot, melyek megújuló energiaforrást hasznosító erőműként is funkcionálnak.5

A nagyságukkal és műszaki kifinomultságukkal lenyűgöző tervekben az energetika új követelményei, a kapitalizmus reprezentációs igénye és a tökéletesen ellenőrzött társadalom utópiája egymásra talál. Az energiakapszulák kommunáinak életében a takarékosság mindennél fontosabb szabály, de a házirendet a fényűző beruházás eleve megsérti. Félő, hogy a takarékosság fedőneve lesz a globális társadalmi gépezet egy újabb ellentmondásának.

Ehhez hasonló kezdeményezések mutatják, hogy a társadalom ellenőrzöttségének és az emberi élet elgépiesedésének mértéke növekszik, miközben feloldódóban vannak a hagyományos társadalmi kötelékek. A takarékosság és biztonság nevében soha nem látott technikai korlátokat állítanak az alkotó- és egyéni szabadság útjába, miközben a megalopoliszok miriádja karácsonyfaként égeti a kilowattokat az interkontinentális éjszakákban. Ezen ellentmondásoktól terhes tendenciától gyökeresen különbözik a másik út, amely az önszerveződő közösséget, a helyi anyagok és erőforrások felhasználását ösztönzi. Az anyagi korlátokból erőt merít közvetlen tevékenységével, míg a hiányokat hatékony tudással pótolja. Célja egy külső ideológiától mentes építészet, mely az élő mesterség teljességére tart igényt.

 

Régió és regeneráció

A hazai építészet regionalizmusról szőtt alternatíváival ellentétben az „ellenállás építészetének” framptoni tézise ma is aktuális, csupán tárgyalásmódja változott meg. Az esztétika elveszítette prioritását: többé nem formáról, karakterről és építészeti védjegyről vitatkozunk. Bár a genius loci meghatározásához6 elengedhetetlen a helyi karakter rétegeinek feltárása – melyek történeti mélységében is olvashatóvá teszik a házat, az utcát, a várost –, az ilyen tanulmányok gyakran megrekednek egy külsőséges szinten. Megfeledkeznek arról, hogy e rétegek valamikor egy számunkra már nehezen, vagy egyáltalán nem dekódolható politikai akaratot manifesztáltak. A fal mint médium szerepe nem merült ki a dicsőséges korokat megidéző hivatkozások közlésében. Bár szerepéhez mindig is hozzátartozott a szimuláció,7 a politika nem csupán utalásként, hanem aktualitásként íródott beléjük. Ezt őrzi a terek, térszerkezetek,8 az építőelemek és a ház külső arculatának viszonya. E viszonyokat tisztázva beszélhetünk például őszinteségről, rafináltságról vagy külcsínről, és írhatjuk le a ház „viselkedését”. A ház ebből a szempontból antropomorf, hiszen egy bizonyos nyelvet „beszél”. Lényegében és felépítésében ugyanaz a nyelv szólal meg benne, mint az emberben.9

Az épületben manifesztált politika nem azonos a befektetői stratégiával, mert inkább egy átfogó társadalmi képet tükröz. A valóság megragadásának és alakításának szándékát rögzíti egy adott korban, melynek mikéntje különféle lehet. Vezetheti metafizikai idea, káprázat, ipari térhódítás, nemzettudat és más, amely elválaszthatatlanul beépül az épület szellemébe. Frampton hat pontja oldotta az építészetet hivatkozássá egyszerűsítő szemléletet, hiszen nem formai javaslatokat tett, hanem a hellyel összhangban lévő építőelveket rögzítette. Ezek az elvek egy már meglévő kulturális jelenség iskolapéldáinak megfigyelésén alapultak. Az olyan építészek művei, mint Luis Barragán, Tadao Ando, Carlo Scarpa vagy Mario Botta,10 Frampton szerint eleve magukban hordozták a globalizációra adható válasz lehetőségét. Nem bizonyítható, hogy az összegyűjtött művek bármelyike ténylegesen ilyen politikai célzattal készült-e, Frampton mindenesetre meglátta bennük azt a közös jellemvonást (ti. a helyi értékekre és az avantgárdra egyaránt kihegyezett alkotói magatartást), amelyet azóta többfelé tudatosan, nagy következetességgel alkalmaztak.11 E válaszok előképet, lehetőséget jelentettek és jelentenek ma is egy politikailag is elszánt tervezésmódszertan kidolgozására.

2005-ben Steven A. Moore világított rá a kritikai regionalizmussal kapcsolatos disputák gyengeségére. Szerinte Frampton csupán vázlatot írt egy épületesztétikáról folytatott akadémiai vitához. Moore kritikát gyakorolt az „ellenállás építészetének” mind módszere, mind hatékonysága fölött. Frampton nézőpontját túl modernnek tartotta, amely arisztokratikusan, a célközönség aktív részvétele nélkül12 kívánja meghatározni az építészet jövőjét, miközben nem foglalkozik kivitelezhetőségének feltételeivel. Moore szerint a globalizációval szembeni alternatíva felállításához nem elégséges egy-egy kiragadott példa formai elemzése, az esztétikai minőség kérdése.13 Nem elég a hely ihletése, a hagyomány építészeti interpretációja, mert a regionalizmus gondolata ennél mélyebben gyökerezik: a helyi értékek felmutatására alkalmas társadalmi erőben, a helyi építőtevékenységet szorgalmazó politikai szabadságban és akaratban.

A közösségek önrendelkezését korlátozó bürokrácia kaput nyit a jellegtelen építészeti megoldások előtt. Ennek csupán az egyik összetevője a szükségtelenül importált építőanyag és technológia. Nagyobb gondot jelent, ha az építész csupán felhasználóként tekint megbízóira és így alkalmatlan a velük való párbeszédre. Az építész/megbízó jellemző viszonya napjainkban a Sherry Arnstein által 1969-ben felvázolt társadalmi létra14 legalsó fokozatain, vagyis a „tájékoztatás”, a „terápia” vagy a „manipuláció” szintjén stagnál. Általában nem tapasztalható kellő törekvés arra, hogy a tervezési folyamatba bevonják a megbízó helyi közösséget is. Ennek oka a szakma túltelítettségéből származó megfeszített verseny, amely nem hagy időt az igények körültekintő felmérésére és a terv kiérlelésére.

A helyi kezdeményezések korlátozása egyet jelent annak a természetes találékonyságnak az elutasításával, amely az áru- és információcsere forradalmáig mindenütt a természetes eszközökkel elérhető legjobbra törekedett. A helyi technológia hatékonyságát és alkalmazkodóképességét legvilágosabban a népi építészet mutatja, amely korlátainál fogva mindig is a helyben fellelhető nyersanyagokra, építőhagyományra és szaktudásra alapozott. Kevés szervezettebb és szabad elhatározásából egységes építészeti entitás lelhető fel, mint a forrásait közvetlenül hasznosító15 és építőkedvét megőrző falu. Az információ szabad áramlásának korában azonban a nemzetközi óriásvállalatok többé nem érdekeltek a tervezési helyszín adottságainak az elégségesen túlmenő felmérésében, ide értve a megrendelő igényeit is. Ezzel elveszítik a helyszín alapos megismerésének lehetőségét, és elesnek a hely által felkínált sui generis technológia16 ajándékától.

Fenntartható fejlődés nehezen képzelhető el olyan körülmények között, ahol az építőközösség fejletlen szinten áll. A fenntarthatóság az individuális lakóegységek telepítésénél magasabb építészeti szervezettséget igényel, amelynek alapja az „urbánus építőrítus” (urban ritual) és a „tevékeny kölcsönösség” (interaction),17 amely hosszú távon nemcsak a közösség összetartozásának érzetét erősíti, hanem már önmagában is identitást hordoz.18 Tévúton járnánk, ha a hely szelleme után kutatva csupán az építés eredményét (a házat vagy a települést) vennénk számításba, hiszen a minőség már a tervezéskor, az építés ideje alatt eldől. A ház entitása e folyamatoktól elválaszthatatlan; az építőközösség kollektív emlékezetét a közös értékrend fejlettsége alapozza meg. A közösség elsődleges forrása az újjáépítésnek és a fenntartható fejlődésnek,19 de ugyanilyen fontos a helyben fellelhető erőforrások fölötti szabad rendelkezés, azok gondozásának és fejlesztésének joga is. E két feltétel együttes teljesülése esetén beszélhetünk regeneratív építészetről.

 

Kataklizma és anti-esztétika 

A regeneratív építészet nemcsak a fenntarthatóság koncepcióját foglalja magában, hanem az újjáépítés szándékát is. Mit jelent ez utóbbi korunkban? Egyrészt a sűrűsödő, egyre elsöprőbb természeti és társadalmi katasztrófák utáni helyreállítás, másrészt a globális civilizáció gyűrűjén kívül eső, elszegényedett régiók lehetőségeit. Mindkettő köztes terek láncolatából épül fel, amelyek kívül esnek az általunk lakott civilizáció számára olvasható jelek világán. Mindkettő „terrain vague”, olyan meghatározhatatlan tér, amelyet kivet magából az általunk ismert, gyorsuló ütemben pulzáló kor.20

Érdektelenek, így van bennük valami állandó, megfoghatatlan, „időleges végtelenség”. A térnek és tömegnek olyan vegyes ősmasszívumai, amelyek ugyanarra a „térvágásra” (Raumen) várnak, mint egy „rejtekutakkal” (Holzwege) telirótt erdő. E bizonytalan ősmasszívum sorsa, hogy csapást vágjanak benne, és az irtás tisztássá bővüljön az emberi élet befogadására.21 A meghatározhatatlan terek bizonytalanságukkal, kivetettségükkel hívogatóak. Megelőzik a horror vacui élményét is, hiszen téren és időn kívüli ürességük az ezekhez kötődő bizonyosságon és nem a fizikai téren vágott rés. E bizonytalanság elviselhetetlensége mindig is ösztönzőleg hatott az emberre, aki a szükségben rendet óhajt magának. Talán ez az oka a kiterjedt rozsdaövezetek (drosscape)22 megrendítő erejének, az elhagyott ipari csarnokok szorongásokkal teli, de legalább annyira megindító vonzásának.

Ha Ignasi de Solà-Morales tanácsára hallgatunk, akkor el kell ismernünk a vonatkoztatási rendszerétől „megszabadult” világok új irányultságát, az esztétika iránti igényt.23 De ténylegesen az esztétika ad új fogódzót a káoszban? Megfigyelhetjük, hogy az olyan helyeken, mint Afrika bizonyos pontjai, a nyomor néhol valóban játékos kedvre sarkall. Ezt bizonyítani látszik a Hollmén Reuter Sandman Architects 2001-ben Rufisqueben (Szenegál) épült Nőközpontjának esete,24 ahol a vörös falakba nyomott sörösüvegek zöld mintája egy új esztétikai minőséget képvisel. Kifejezi a közösség jókedvét, de megjelenik bennük az újrahasznosítás szándéka: a gondolat, hogy abból építsünk, amink van.

De mit érne mindez, ha nem előzte volna meg a társadalmi kataklizmát túlélők szüksége, az igények világos megfogalmazása és az építőközösség szociálisan magas szintű munkája? Nem lett volna mód az épület esztétikai értékének felmérésére, ha előzetesen nem alakult volna építőközösség egy külvárosi szlömből. A falak megkülönböztető vörös színe a ház befejezettségét hirdeti, amely kiemeli a nyersre hagyott lakóházak betonos környezetéből. A szenegáli régió településmagjának hagyományos formáját továbbvivő ukumbi-alaprajz üzenete az újrakezdés. Új centrum a periférián. Nem annyira a hagyományos, zárt udvaros alaprajzi elrendezés esztétikája, hanem az abban hordozott aktuális politikai töltet az, amely élővé teszi a finn tervezőcsoport által segített afrikai kezdeményezést.

Hasonló mondható el Anna Heringer és Eike Roswag Rudrapurban (Banglades) épült METI elemi iskolájáról (2006).25 A külföldi építészek részt vettek a helyiek fizikai munkájában, és segítették az építőközösség szerveződését. Az épület esztétikai nívója nem a regionalizmusnak, hanem e közösség szervezett munkájának, a hagyományos építésmód egységes alkalmazásának eredménye. Mindehhez az építők valóban helyi, regionális, mégsem regionalista gondolkozása vezetett. Az alkalmazott döngöltföld-technológia nemcsak elvont, szimbolikus kapcsolatba került a helyi közösséggel és építőhagyománnyal – mint a Rudolf Reitermann és Peter Sassenroth által tervezett berlini Megbékéléskápolna (2000),26 vagy Martin Rauch egyéb, vorarlbergi vályogházai27 esetében –, hanem a regeneráció valós alapjává vált, amely a technológia munkaigényességéből adódóan szociális jelentőségre tett szert. A hasonló építőközösségek politikai függetlensége egyenesen arányos a munka hatékonyságával. Az egymásrautaltság és a helyi erőforrásoktól való meghatározottság egy valódi régió létrejöttéhez vezethet, amennyiben megőrzi függetlenségét a globális piac érdekeitől.

Figyelmünket amiatt fordítjuk a globális civilizáció határmezsgyéi felé, mert anyagi és társadalmi korlátaiknál fogva nem vevők az túlfinomodott építéstechnológiára és az egységtermékre. A periférikus régiók abban a kivételes helyzetben vannak, hogy függetleníthetik magukat mind az eladható építészettől, mind az eladható építészetelmélettől. Nincs gondjuk az építészeti média formalizmusára és a tervezéselmélet körül zajló fogalmi vitákra, ezért önmagukat adhatják. A regeneráció szükségszerűen eredményezi az építészet funkcionális voltát, a takarékosságot, a fenntarthatóságot, hiszen teljes egészében környezetének humán- és természeti erőforrásaira támaszkodik. Külső elvárásoknak nem akar megfelelni. Emiatt, és nem az avantgárd „utóvédharc”28 miatt válik áttetszővé, ellenállóvá.

Népszerűségében kevés társadalmi aktivizmus versenghet Samuel Mockbee lelkes diákjainak munkájával az egyesült államokbeli Alabamában. Mockbee és az általa vezetett Rural Studio olyan célterületeket választ gyakornokai számára, ahol az átlagos fizetésből élő amerikai polgárok képtelenek lennének fizetni a lakások magas törlesztő részleteit. A társadalmi összeomlás szélén álló elszegényedett településeken a Studio által évről évre megszervezett 20K House Project mindössze húszezer amerikai dollárból lakható otthonokkal ajándékozza meg az arra rászorulókat. Egész telepek épülnek a másképpen hajléktalanságra ítéltek számára. A könnyűszerkezetes házakat hasonló sémára szerkesztették, mégis tetszés szerint variálhatók. Nincs két egyforma épület, de formailag és szerkezetileg összeköti őket az építést megkönnyítő modulrendszer. E belső kohézió nem előzetes esztétikai megfontolás eredménye, hanem a hatékony kivitelezés igényéből származó egyszerű következmény. Ugyanez mondható el az Akronban épült klubház (2007) könnyűszerkezetes dongaboltozatáról, és a newberni önkéntes tűzoltóállomásról (2004) is. E munkákban a közösség és a tevékeny tanulás igénye eredeti módon találkozik egy szabad társadalom kirajzolódó képével.29

Az építészeti identitáskeresés példái tovább bővíthetők, de az esztétikai, vagy formalista alapon tett válogatást meg kell különböztetni a helyi kezdeményezések eredményeitől. Az utóbbi az építészet fenomenológiai lényegét, entitását a tevékeny munkában, az épület realitásában ragadja meg, mivel tisztában van az építésnek, mint megismerésnek hagyományos szerepével. E megismerés középpontjában az építészetről szerzett a priori tudás áll, amely nem transzcendentális idea, hanem szükségszerű, abszolút bizonyos és elvileg mindenki számára érthető.30 A globális civilizáció perifériájára szorult társadalmak életében eleve adott az egymásrautaltság, amely a közvetlenül megszerezhető tudásra irányítja a figyelmet. A közösen szervezett munka és a helyi erőforrásokkal való szabad rendelkezés lehetősége jelenti azt az alapot, amelyre a helyi építészeti karakter épül. Nem válhat előzetes formai kritériummá, mert az építőközösség független entitásának következménye. A hely szelleme nem utalás, hivatkozás vagy interpretáció, hanem valóság, élő építészeti emlékezet.

Katona Vilmos

(folytatása következik)


jegyzetek:

1 Kaffka Péter alig ismert gödöllői nyaralójáról is szól az art deco kontextusában Ritoók, Pál: Lakóház-építészet a két világháború között. In: Horányi Éva (ed.): Art deco és modernizmus. Lakásművészet Magyarországon 1920-1940. Iparművészeti Múzeum, Budapest 2012, pp.33-43, különösen 41. Forrása: Magyar Építőművészet 1941/június, pp.146-147.

2 Moore, Steven A.: Technology, place, and nonmodern regionalism (2005). In: A. Krista Sykes (ed.): Constructing a new agenda. Architectural theory 1993-2009. Princeton Architectural Press, New York 2010, pp.365-384.

3 9th AHRA Research Student Conference: Emerging Boundaries of Research Principles & Praxis. Scott Sutherland School of Architecture, Robert Gordon University, Aberdeen, 2012. május 19-20. Programja hozzáférhető: http://www.ahra-architecture.org/events/details/9th_ahra_research_student_conference [Utolsó belépés 2013. március 25.]

4 Rohe, Mies van der: Építőművészet és korakarat (1924). In: Kerékgyártó Béla (ed.): A mérhető és a mérhetetlen. Építészeti írások a huszadik századból (második, bővített kiadás). Typotex, Budapest 2004, pp.76-79.

5 A bionikus építészetet Javier Pioz (Cervera&Pioz Arquitectos, Madrid) ismertette a konferencia epilógusában. Bővebben ld.: http://www.cerveraandpioz.com/bionic_v.htm [Utolsó belépés 2013. március 25.] Ld. még: Baldellou, Miguel Angel, és mások.: Arquitectura fin de siglo. Arquitectura, no. 320 (1999), pp.8-67, különösen pp.64-67.

6 Norberg-Schulz, Christian: Genius Loci. Towards a phenomenology of architecture. Academy Editions, London 1980, pp.170-180.

7 A tektonika vonatkozásában erről ld. Katona, Vilmos: Reconsidering the tectonic. On the sacred ambivalence of the tectonic in the light of Martin Heidegger and relevant theoretical studies on architecture. Periodica Polytechnica-Architecture, vol. 41, no.1 (2010), pp.19-25.

8: A tér politikai dimenzióját lényegre törően fejti ki Lefebvre, Henri: La production de l’espace. Anthropos, Paris 1974, pp.33-35, 39-43.

9: Heidegger, Martin: Építés Lak(oz)ás Gondolkodás (Schneller István ford.). Utóirat – Post Scriptum, vol.3, no.12, pp.28-29.

10: Frampton, Kenneth: Kritikai regionalizmus – modern építészet és kulturális önazonosság. In: uő: A modern építészet kritikai története. Terc, Budapest 2002, pp.412-430. 

11: A kritikai regionalizmus Turányi Gábor, Ferencz István és Nagy Tamás nevével fémjelzett hazai építészetét a 8. „Next” Velencei Biennálé (2002) magyar pavilonja a megtalált saját arculat jegyében prezentálta. Ezzel kapcsolatosan ld. Sulyok, Miklós: Magyar építészet Velencében. Európai Utas, vol.12, no.3 (2002), pp.62-64; továbbá Sulyok, Miklós: Ferencz István, Nagy Tamás és Turányi Gábor építészete. Építészfórum (2002. július 24.) [Utolsó belépés 2013. március 25.]  

12: A modern mozgalom arisztokratikus szelleme elsősorban Le Corbusier gondolkozására jellemző, ld. uő: Új építészet felé. A szem, amely nem lát (1923). In: Kerékgyártó Béla (ed.): id. mű, pp.31-42, különösen p.41. Itt Corbusier kifejti, hogy az intellektus számára vizuális harmóniát teremteni a művész zseni dolga. Ezzel szemben Walter Gropius az ember természetes alkotókedvének felkeltésére törekedett. Olga Adams óvodai foglalkozásokat dolgozott ki a lakókörnyezet szabad alakításában való aktív részvétel ösztönözésére. Ld. Gropius, Walter: Apolló a demokráciában. Corvina, Budapest 1981, pp.22-26.

13: Moore, Steven A.: id. mű.

14: Arnstein, Sherry R.: A ladder of citizen participation. Journal of the American Institute of planners, vol.35, no.4 (1969), pp.216–224.

15: Istvánfi, Gyula: Az építészet története. Őskor, népi építészet. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest 1997, pp.139-190.

16: Moore, Steven A.: id. mű, pp.379-381.

17: Sennett, Richard: The Conscience of the Eye. The Design and Social Life of Cities. W. W. Norton & Co., New York 1992. Megjegyezzük, hogy az „urban” angol kifejezés minden szervezett települési szintet magában foglal, így az „urbánus” nem csupán a városi léptékre vonatkozik a magyar fordításban.

18: Pallasmaa, Juhani: Space, Place, Memory, and Imagination. The Temporal Dimension of Existential Space. In: Marc Treib (ed.): Spatial Recall. Memory in Architecture and Landscape. Routledge, New York/London 2009, pp.16-41. 

19: Grillo, Michael. C. – Teixeira, Miguel A. – Wilson, David C.: Residential satisfaction and civic engagement. Understanding the causes of community participation. Social indicators research, vol.97, no.3, pp.451-466.

20: Solà-Morales, Ignasi de: Gyenge építészet (1987). In: Kerékgyártó Béla (ed.): id. mű, pp.310-318.

21: Heidegger, Martin: A művészet és a tér. In: Pongrácz Tibor (ed.): „…költőien lakozik az ember…”. T-Twins, Budapest-Szeged 1994, pp.211-217.

22: Berger, Alan: Drosscape. In: Charles Waldheim (ed.): The landscape urbanism reader. Princeton Architectural Press, New York 2006, pp.197-217.

23: Solà-Morales, Ignasi de: id. mű, pp. 312, 316-317.

24: Hollmén, Saija, és mások: The strength of a woman. Architecture plus, vol.51, no.10 (2005), pp.26-29.

25: Anna Heringer: Itineraire engage d'une architecte d'aujourd'hui. Architecture d'aujourd'hui, no. 381 (2011), pp.41-68.

26: Welzbacher, Christian: Kapelle der Versöhnung, Berlin. Deutsche Bauzeitung, vol.135, no.11 (2001), pp.70-75.

27: Ezek közül a közösségi szellemben épült batschunsi ravatali kápolna kivételt képez, melyet Stefan és Bernhard Marte tervezett 2002-ben.  

28: Frampton, Kenneth: Kritikai regionalizmus: az ellenállás építészetének hat pontja (1983). In: Kerékgyártó Béla (ed.): id. mű, p.296. 

29: Mockbee, Samuel: The Rural Studio (1998). In: A. Krista Sykes (ed.): id. mű, pp.107-115.

30: Hildebrand, Dietrich von: Mi a filozófia? In: Szalay Mátyás – Sárkány Péter (eds.): Mi a fenomenológia? Szöveggyűjtemény a realista fenomenológiához. Jel, Budapest 2009, pp.67-159.