Nézőpontok/Kritika

Regionális közelítések

2006.11.07. 09:58



”A Miroslav Krleža Horvát Oktatási Központ elég sokrétű ahhoz, hogy az elemző vizsgálódás is sokszempontú lehessen.”

Szabó Levente írása



Vegyük például a Miroslav Krleža Horvát Oktatási Központot!*

A kérdést, hogy milyen is, milyen irányba is halad a kortárs Pécs építészete, talán soha jobbkor, és aktuálisabban föl nem tehetnénk, mint mostanság. Egyfelől az EKF-projekt kapcsán komoly beruházások elé néz a város, másképp fogalmazva mintha minden esélye meglenne rá, hogy ne menjen el az elnyert státuszból fakadó szép lehetőségek mellett. Másfelől az egyik kortárs Pécs mellett érezhetően ott a másik is. A maníros, a poszt-organikus, az önplagizáló, a hullámzó-dőlő, a montázsokkal operáló, a narratív és didaktikus vagy a rossz értelemben véve provinciális, azaz a jól ismert egyik mellett ott van a friss, fiatal, de meggyökerezett, a kortárs kapcsolatokra kitekintő, a lendületes és ígéretes másik.

Cseppben a tenger

De milyen a ma pécsi építészete? Egyáltalán: találunk-e fogást a „pécsiségen”, mint a kortárs hazai építészet egy fontos regionális szegmensét leíró fogalmon? Ilyen, és ehhez hasonló kérdések is foglalkoztattak, mikor tanult pécsi kollégámmal építészeti körútra indultam egy forró nyári napon.

 

A jó féltucat friss épület, melyeket kalauzom segítségével megnézhettem, a fenti kérdésekre először vagy nem adtak választ, vagy amit adtak, az meglehetősen elszomorító volt. Pécs építészetének évtizedes „húzónevei” mára a manír, a helyi tömeggyártás lemaradt apostolainak tűnnek. Másrészt fontos fejlesztések, mint amilyen például a repülőtér és annak épülete vagy az Expo-sátorkomplexum, látható és világos koncepciók nélkül valósultak meg. Mintha nem lenne kellőképp határozott az ez irányú várospolitika. (Ahol aztán a városvezetés koncepcionálisan is „beszáll”, ott példának okáért megnézhető az Árkád bevásárlóközpont ügye, a telekegyesítésektől, a szabályozás elfogadásán át egészen a megvalósult produktum városképi és építészeti megjelenéséig.) Nagyobb baj, hogy a köz- és magánberuházások ugyanúgy szigetszerűen és azok előkészítését tekintve érzékelhető strukturális különbségek nélkül jönnek létre. Nem is csoda, hogy az eredmények — sokadlagosan, de most fókuszba állítva az építészeti eredmények is — szigetszerűek, lokális szomorúságokat okoznak. Rövid pécsi körutunkon utolsónak megnéztük a Miroslav Krleža Horvát Oktatási Központot is. Rögtön érződött: itt valami másról van szó.

 

Vannak épületek, amelyekből, mint cseppben a tenger, olvashatunk ki globális (adott esetben regionális) problémák kapcsán feltett kérdésekre feleleteket. Olvasóim joggal vethetik szememre, mi ez a hosszas köntörfalazás, el-végre épületelemzés következik! Ez az épület-együttes azonban egyfelől a fentiek üdítő ellenpéldája, másfelől olyan, mint az értékesebb házak általában: elég sokrétű ahhoz, hogy az elemző vizsgálódás is sokszempontú lehessen, azaz a kritika iránya és mélysége a regionalitás problémájától „leér” egészen az épület részletmegoldásainak műszaki és esztétikai vetületéig is. Mármost gyanús, hogy lassan a valamirevaló épület definíciójába ütközünk, ezért alább a tárgyra térnék.

 

Egy valamirevaló épület

 

Az „oktatási központ” megnevezés profánul iskolaépületet takar, melynek eredetijét Tillai Ernő tervezte évtizedekkel ezelőtt. A telek beépített részének egyik oldalán a Szigeti út, a másikon Uránváros kezdődő lakótelepi házai. Az eredeti koncepció alapvetései mai szemmel különösebb figyelmet nem érdemelnek ugyan, de azok következetes, a részletképzésekig menő, a kor színvonalát meghaladó perfekcionalizmusával mégis tiszteletet parancsolnak. Ezt a tiszteletet a tervező, Köves András (Pécsépterv) maximális mértékben megadta: a bővítés és a felújítás alapkoncepciója is alárendelődött a Tillai-féle beépítésnek és modornak. A meglévő épület tervezője a Szigeti úttal párhuzamosan telepítette oldalfolyosós tantermi szárnyát, az azt folytató éttermi tömeget, és a beforduló ill. eltolt tornatermet. Ez a sávosság értelemszerűen folytatódott Kövesék koncepciójával: a telek lakótelep felőli végén kapott helyet a háromszintes diákotthon szárnya, míg e közé és a meglévő épület közé feszül be az aula-előcsarnok reprezentatív tere, a Tillai-féle épületrész felújítása pedig még mindig folyik: legutolsónak a tornaterem vár át- vagy újra-építésre.

Pedig nem volt könnyű dolga az építésznek. Nem csupán az eredeti épület kötöttségeit kellett átvennie, hanem valamilyen módon reflektálnia kellett a szomszédos épített kontextusra is: a többszörös magasságú panelházak világára. Az ebből fakadó feszültségeken segített egyfelől a parkos telek beépítési módja is, azaz a kvázi-pavilonos (épülettömegekre bontott) rendszer, illetve a növényzet, a diák-otthon szárnya előtt húzódó magas fasor is. Másfelől a tervezőnek sikerült megtalálnia egy olyan hangot épületével, amely szikárságával partnere, de mívességével, erős és karakteres színkezelésével jótékony ellenpontja képes lenni a közeli panelházak uniformizált képleteinek.

 

Az első, ami a messziről jött belépőt jólesőn fogadta, az a régi-új iskola, az „alma mater” atmoszférája volt. Mint sikeres történetekben általában, az érzés okát nehezen lehet analizálni, a szervező igazgató, a használó diákok és maga az építész ezért vélhetően egyaránt felelős. Az előcsarnokba lépve lényegében azonnal világossá válik minden: látható a közösségi tér tengelye (szélfogó-előcsarnok-aula), és az ahhoz képest értelmezhető funkcionális szárnyak (étterem-konyha, a Tillai-féle meghagyott oldalfolyosós tantermi szárny, majd az új, főképp a diákotthonnak helyet adó épületrész). Ez az átláthatóság rendet sugall, de nem öncélú vagy rideg, hanem jókedvű, vidám rendet. Apró, de jelzésértékű példa, hogy a korszerű étterem-konyha egység kézmosói kike-rültek az előcsarnokba, ott egy színes, szépen formált bútorszerű, térben úszó elemet alkotva. Vélhető, hogy az ilyenfajta trükkökből fakadó játékos rend visszahat a használókra is, az egy éve birtokba vett terek lényegében vadonatúj hatást mutatnak. Jó lehet ide járni. Az említett közösségi térsor rafináltan varrja egybe a régi és új részeket, olyan módon, hogy miközben nem mos egybe és nem semlegesít, az eltérő építési korú, szintbeli elhelyezkedésű és funkcionális egységeket érthető és logikus kapcsolatokkal fűzi össze. Ez éppúgy vonatkozik a szép és rafinált átlátásokra, mint az elegánsan kialakított lépcsőkre, a régiből az újba, illetve az újból a régibe „átszivárgó” megoldásokra. Kétségtelen, hogy az együttes leginkább nagyvonalú és reprezentatív tere az aulatér. Ez a galériás, elől és hátul nagy üvegfelületekkel nyitott, azaz átlátható tér az iskola szimbolikus és valódi központja, szíve-lelke is egyben. Egy aula akkor jó, ha ünnepélyes alkal-makra, előadásokra, de a mindennapi iskolai élet „zsibongó” funkciójára éppúgy alkalmas. Esetünkben ez így van: erre rásegít az a kényszernek tűnő megoldás is, hogy a diákott-hon szárnya az iskola többi részével az aulán vagy nyitott galériáján át közelíthető meg. Az aula tehát ilyen módon képes az iskola nagyméretű „nappalijává” válni.
 

Az új szárny földszintjén csoportszobák, két emeleti szintjén a kollégiumi szobák és a hozzájuk tartozó kiszolgálóhelyiségek kaptak helyet. Míg a homlokzatok, a térstruktúra (szobaegységek sorolása) feszes, őszinte megformálásról beszél, a földszinti csoportszobák íves folyosói fala és az erre rímelő tetőfelépítmény formai játéka mintha feszegetné a Tillai-ház által meghatározott és a tervező magának felállított közös játékszabályát. A gondosság, mely a tömegek, a funkciók és a térkapcsolatok kialakításában is tetten érhető, a kollégiumi szobákra is jellemző (no meg a részletképzések-re is, de erről majd később). A közép-oldalfolyosó kapcsolata a kerttel, az aula-galériával vagy a felette lévő tetőterasszal változatossá és élményszerűvé teszi az egyébként talán mono-ton hatású tereket.

 

Kikacsintva a funkcionális elemzésből, meg kell, hogy jegyezzem: a tervező óvatossága Tillai építészeti fordulataival szemben (az épülettömbök körbefutó, keretszerű szegélye-zése, a hosszfalas szerkesztésű ál-sávablakos homlokzati rendszer, vagy a meglehetősen zárt, noha forgalmas útra néző Szigeti úti homlokzati struktúra megtartása) mintha túlzó lenne. A kérdést azért vetem föl csupán, mert érezhető a lendülettörés a külső megformálását tekintve az átalakított régi és az új között. Az újonnan formált épületrészek fegyelme, szikársága és mégis érzelmes részletképzése sajátos ízt képvisel. Olyan egyedi, talán részben belső-építész indíttatású hozzáállásról beszélek, mely elég karakteres ahhoz, hogy identitást adjon az iskolának és a már említett ellenpontot képezze annak épített környezetével. Ez legmarkánsabban az együttes vöröses-terrakottás homlokzati színezésében jelentkezik. A homlokzat e markáns megjelölése a lakótelepi egyen-szürké-vel is határozottan vitázik, amellett inger-gazdag, vidám és élettel teli hatást kölcsönöz az épületnek. Persze, az anyagi keret is szűkös volt, így érthető, hogy a régi tantermi szárny hőszigetelésén, nyílászáró-cseréjén és színes vakolásán kívül merészebb beavatkozásra nem futhatta.

 

Egy épületben mindig a részletek a legbeszédesebbek. Azok megformálása ugyanis hosszú évek múltán is pontosan jellemzi a kort, melyben épült, az építtetők és a tervező elszánását és szándékait, a kivitelezői morál aktuális állapotát. Ugyanakkor ami kézzelfogható, ami szemközeli, ami az érzékeinkkel közvetlenül tapasztalható, az lassan és alig észrevehetően, de alakít és formál is, adott esetünkben bizonnyal tanít is. Érezhető, hogy az építész és a belsőépítész (Rádóczy f. László) szoros együttműködésével valósult meg ez az épület. A részletek kialakítása, szerkesztési elve külsőben és belsőben is hasonló, emiatt a részek és az egész is sajátosan bútorszerű hatást keltenek. És most sorolhatnám: az egyedileg kirajzolt, előregyártott szálbeton lábazatok rafinált beépítését, az ablakárnyékoló szerkezetek közötti fával burkolt mezők mívességét, vagy par excellence az aula hatalmas függőleges, motorral mozgat-ható árnyékoló falamelláit, a hátsó kaput, vagy éppen a főbejárat melletti „láblóbáló” pad-tárgyat — ha az épület külsejét vizsgáljuk. Vagy kiemelhetem: az aula — kicsit a pécsi táblabíróság tömegének negatív lenyomataként is értelmezhető — álmennyezetének mozgalmasságát, a mobíliák, a korlátok, a fürdőszoba-blokkok, álmennyezetek túlrajzolt izgalmát — ha a belsőt tekintjük. Mivel ezek mellett a rész-letek mellett évekig mennek-rohannak el az iskola felcseperedő diákjai, nyilvánvaló, hogy a beléjük fektetett ilyen mérvű (szakmai oldalról nézve: természetesnek vélt) odafigyelés sok-sok vizuális órával érhet fel.

 

Regionális közelítések

 

Mély meggyőződésem, hogy nincs az az őszinte, vagy akár hamis indíttatású építészeti narráció a kortárs (pécsi) építészeti nyelvben, mely beszédesebb, a használót (ha tetszik a befogadót) hosszú távon jobban megragadni képes hatással bírna, mint az elébb elemzett részletek érzékelés által keltett élménye és azok üzenete vagy a horvát iskola neutrálisnak tűnő, ám csendesen érzelmes alapállása. Ha a jelen írás elején megfogalmazott töprengéseimre gondolok, bátran állítom, hogy a jó értelemben vett regionalitást is az efféle megközelítések építik leginkább. Nem a mindenáron új-élményről és nem az egyébként máshol és máskor esetleg fontos progresszióról beszélek ezúttal. A halk, de szívós, értékteremtő, a hamis illúziókat kerülő felelős építészi hozzáállásról.

 

A regionális ízeket az építészeti fősodortól időnként hátrébb lépő alkotók türelmes és kitartó munkája hozhatja elő. Olyan házak születhetnek, születnek így, melyek nem feltétlenül az építészeti lapok címlapjaira valók — hivatásuk sokkalta lényegesebb. Ebből a csendesebben zajló, ám mégis markáns és észlelhető építészi magatartásból alakulhat ki az adott régió új építészeti világa. Ráadásul a főváros oppozícionálásával, vagy az EKF-projekttel a közeljövőben olyan serkentő impulzusok érhetik a térséget, amelyekben komoly lehetőségek lappanganak.

De tágítva a kört, Pécsett jó ideje ott van példának okáért Pelényi, Patartics, Koller vagy éppen Köves. No, meg a fiatalok. Nyilvánvaló: csupán idő kérdése, hogy az új megközelítések és a regionalitás határozott képviselői legyenek a pécsi közeljövő építészeti (ön)képe megformálásának új letéteményesei.

* Generáltervező: Pécsépterv Stúdió
építészet: Köves András és Rádóczy (f) László
belsőépítészet: Rádóczy (f) László
statika: Maros József, Motyovszki Ágnes
épületgépészet: Jeszták Urszula
villamos tervező: Hegyi Béla
kert: Denke Anikó
mélyépítés: Gyimesi József

Szabó Levente írása megjelent az Echo 2006/4-5. számában

Cikkinfó

Földrajzi hely:
Pécs, Magyarország

Építészek, alkotók:
Szabó Levente

Dosszié:

Európa Kulturális Fővárosa (EKF Pécs) 2010