Az újhelyi vár legkorábbi említése egy 1261-es királyi oklevélben található. Végső formáját a 16. század első felében nyerte el, de Sárospatak várának megerősítésével párhuzamosan a század közepére már felhagyták és rommá vált, a 20. századra pedig felszíni nyomai is eltűntek. Lapunk is beszámolt már arról, hogy a terület feltárását követően nemrég Albert Tamás tervei szerint épült a romok fölé egy új kilátósétány. Az építményről, valamint a vár bemutatásának további új elemeiről ezúttal Rácz Miklós véleménycikkét közöljük.
A történeti emlékként számon tartott vagy védett helyek megőrzése és gondozása két nagyobb kört foglal magába: a műemlékek, álló épületek mellett történeti jelentőségű helyszínekét, emlékhelyekét is, ahogyan arra a nemzetközi műemlékvédelmi szervezet neve (ICOMOS – Műemlékek és Műemlékhelyszínek Nemzetközi Tanácsa) is utal. A helyszínek egyrészt jelenthetnek régészeti lelőhelyeket, de a jelentősebbekre biztosan jól illik a magyarban használatos történelmi emlékhely megnevezés. Ez az emléktípus utal arra, hogy egy adott helyszínt elsősorban az ottani múltbeli események, már nem látható, de a közösség részéről őrzött emlékek, régészeti leletek, illetve az emlékezés hozzá kapcsolódó gyakorlata(i) révén különböztetünk meg. Az álló, látható emlékek helyett az emlékhelyeken az emlékezés, megismerés, ismeretátadás módjai, keretei, gyakorlatai vannak előtérben.
A sátoraljaújhelyi vár a középkori Északkelet-Magyarország méreteiben, építészeti kialakításában is egyik legjelentősebb, és történelmi szerepe szempontjából is egyik legfontosabb vára volt, amely az újkor évszázadaiban teljesen elpusztult. A város feletti Várhegy tetején a 20. század elejére az utolsó falmaradványok is eltűntek, és 2007-ig semmilyen látható felmenő fal vagy jelentős terepalakulat nem jelezte a vár nyomait.
Az újhelyi vár legkorábbi említése a sátorelői telepesek (vendégek) jogait leíró 1261-es királyi oklevélben található. A vár végső formáját Perényi Péter építkezései által érhette el a 16. század első felében, de Sárospatak várának megerősítésével párhuzamosan a század közepére már felhagyták és rommá vált. A sátoraljaújhelyi Kazinczy Múzeum Ringer István által vezetett, 2007-től kezdődő feltárásain az épületegyüttes egészen nagyszabású falrészletei kezdtek kibontakozni, kezdve a külső várat észak felől lezáró, drámai módon hegyes, kb. 37 fokos csúcsban végződő háromszögletű toronnyal, amelynek bejárati kőkeretes kapuja, sarokvasaival együtt szinte épen, eredeti helyén állva került elő.
A nagy erőfeszítésekkel megvalósult ásatásoknak köszönhetően kibontakozó vármaradvány a múlttal való találkozás különleges, revelatív élményét jelenti, ami az adottságok, az épületek és a feltárások léptéke révén magyarországi viszonylatban egyedülálló.
A feltárások a háromszögletű toronytól a külső vár csúcsától kiindulva dél felé haladtak, megtörtént a várat osztó, kb. 10 méter széles és 5 méter mély sziklaárok azonosítása, és az árok déli oldalán a belső vár, a tulajdonképpeni birtokosi rezidencia bejárati épületszárnyának feltárása. Földszintjének legfeljebb parapetmagasságig álló falaiban felismerhető a belső vár középső, ülőfülkés bejárati kapualja eredeti kőpadjaival, ahová a sziklaárkon átvezető híd érkezett, a tőle keletre levő helyiségben pedig a belső vár nagy méretű ciszternája volt azonosítható. Egyes falrészletek helyenként teljes vastagságban, akár két méter magasságig fennmaradtak, máshol viszont a járószint alá is lepusztulva kerültek elő.
Ezeket a falrészleteket a feltárásokat követve védő felfalazásokkal látták-látják el. A külső vár nyugati oldala mellett négyzetes torony került elő. Tőle északra találták meg a külső vár ciszternáját, amelyben a másik ciszternához hasonlóan a belső kőburkolat hatalmas, faragott kőtömbjei fekszenek – aljukat még nem tárták fel. A helyszínen meghatározó a jelenleg is folyamatban levő, és még további évekig tartó ásatások dinamikája, amely által újabb és újabb részletek tárulnak fel.
A belső vár közepén még a feltárások első éveiben készült el a hegy csúcsát elfoglaló kompozíció, egy árbocokról kábelekkel belógatott kereszt, amelynek elhelyezésekor még nem tudták számításba venni a vár épületrészeinek helyét. Jelenleg egyik nagy méretű, ferde tartórúdja a belső vár bejáratának közvetlen közelében áll.
A feltárások során sok építészeti kőtöredék is előkerült, így 2021-ben látott napvilágot egy Pálóci-Rozgonyi közös címert ábrázoló reprezentatív kőfaragvány, amely a vár 15. század végi építkezéseire utal. A kutatások eredményeit két kiállítás mutatta be a Kazinczy Ferenc Múzeumban.
A feltárás jelenleg dél felé haladva a szárazárok vonalánál tart. Még csak körvonalazódnak a várkapu részletei, feltáratlanok a hatalmas ciszternák és a belső vár területe, a voltaképpeni birtokosi rezidencia nagy része, valamint a vár déli csúcsára lokalizálható nagy, kör alaprajzú torony is. A belső várban épült, három árbocra lógatott keresztet a feltárások folytatásához szükséges lesz ennek okán áthelyezni máshova majd.
A feltáruló romterületet csak felemelkedve lehet igazán áttekinteni. Egy romterületen bármilyen új építménynek ugyanakkor egyensúlyoznia kell a helyszín beláthatósága és a helyszín külső képében való megjelenése között. A helyszín megtekintését a lebegő, nyitott építmény, a messziről való felismerhetőséget, megkülönböztethetőséget pedig zártabb tömegek szolgálják a legjobban.
A vár helyszíni bemutatása hat elemből áll:
A külső várban épült kilátósétány tervezője, Albert Tamás építész a helyszín felfedezésének dinamikáját, a befogadást lehetővé tevő felemelkedést választotta vezérfonalául. A teljes pusztulás olyan horizontot jelent, amelyből lefelé csak a feltárás folyamata, felfelé pedig a látogatás, a befogadás, a megismerés jelen idejű élménye jelent átjárást.
A rácsos tartóként megkonstruált sétány a háromszögletű külső vár nyugati oldalához épült. A délnyugati részén egy rövid lépcsővel indul, és kissé emelkedve a négyszögletű toronynál körülbelül 5 méterig magasodik, a torony felett pedig egy négyzetes körüljáróval bővült. Az acélszerkezet lábai alatt egy-egy betontömb van, amelyeket a felmagasítás falazatába foglaltak. A külső fal mentén tovább haladva az északi toronynál a sétány alaprajzilag kétszer megtörik, és a kettő között további lépcsővel emelkedve kihegyesedő végpontja, éppen a torony – és az egész, háromszög alakú vár – északi, hegyes csúcsa felett áll, annak földszinti járószintje felett 13 méter magasságban.
Építészeti elemként a kilátósétány tehát a vár két egykori legfeltűnőbb része, végpontja közül az északi hegyes csúcsot, háromszögű tornyot ismétli meg, idézi fel modern formában. Megfelelőnek látszik a választás és a megoldás abból a szempontból, hogy az egykori vár valóban egyik legkarakteresebb vonását jeleníti meg. Ha kihívónak, provokatívnak tűnik a mai építmény, jegyezzük meg, hogy a középkori megfelelője nem kevésbé akart kihívó lenni a megjelenésével – ezt a karaktert, szándékot visszaadja a kortárs építmény.
A helyszín önmagában, és a sétány bejárása is egészen különleges térélményt jelent. Az áttört szerkezet olyan magasságba emel fel minket, ahová bármilyen tömör építménnyel elérni túlzó erőfeszítés volna, és feleslegesnek is tűnik. A sétány térben és időben vezető absztrakt „függvény" leképezéseként jelzi, hogy ugyanoda, ugyanúgy lehetetlen eljutni – de máshogyan mégis lehetséges.
Saját benyomásaim szerint a kilátósétány nagyon jól kapcsolódik a hely különleges, sajátos adottságaihoz, jó vizuális élményt és térélményt ad, képes az egykori tömegeket, az egykori épületegyüttes legmarkánsabb elemeit érzékeltetni és személyesen befogadhatóvá tenni. Tapasztalatom szerint a helyszínen járt látogatóktól eddig sok a pozitív visszajelzés.
A látogathatóság létrejövő körülményei, a folytatódó feltárások, a kiállítások, a látogatóközpont és a tájépítészeti eredmények (a tájépítész tervező Remeczki Rita) összességükben nagyon jó irányba vezetnek véleményem szerint. Az interneten megjelent tervek és képek alapján sok negatív megnyilvánulás látott napvilágot. Ennek kapcsán fontos szerintem a megkülönböztetés, amelyre a bevezetőben utaltam. Sajnos valószínű, hogy sokak számára nem világos, hogy amit látnak, nem egy évszázadok óta pusztuló, elhanyagolt várromra való ráépítés, hanem egy ásatással teljesen újonnan feltárt helyszín megtekinthetőségét szolgáló felépítmény.
Nem arról van szó tehát, hogy a várbarátoktól elvették volna kedvelt, megszokott várukat, hanem hogy a semmiből kaptak, kapnak egy fellelt várat régészeti leletekkel, feltárási eredményekkel együtt, és ráadásul felülről is meg tudják nézni.
Bár a kilátósétány fontos erénye az átláthatóság, a várhegy távolabbi megjelenését is figyelembe véve lehetséges, hogy a monumentalitás irányába is érdemes lehet további gesztusokat tenni. Úgy tudom, hogy a szerkezet eredeti tervváltozatán a támaszok tömör burkolata éppen a két külső várbeli torony helyének távolabbról való felismerhetőségét célozhatta, végül azonban ezek nélkül, áttört szerkezetekkel készültek el a támaszok.
Lehetséges, hogy idővel, a vár egészének kibontakozása nyomán bizonyos módon, esetleg lazán áttört felületű szerkezetekkel indokolt lehet egykori tömegeket is határozottabban érzékeltetni – a kilátósétányt majd esetleg kilátókkal egészíteni ki.
A helyszínt meglátogatva valóban felvetődik a kérdés, hogy olyan épületeknél, amelyeknek részleteiről semmit nem tudunk, és különösen régészeti helyszíneken tényleg a beépített kőtömeg – vagy betontömeg – jelenti-e a megoldást az egykori építészeti hatás közvetítésére – és mennyire jelenthet igazolást zárt közönségforgalmi terek igénye épületrészek eredetit utánzó visszaépítésére, ha ezek a funkciók a szorosabban vett helyszínen kívül jobban, kevesebb műemlékvédelmi szakmai kompromisszummal létrehozhatók. Az is fontos tanulság számomra, hogy legalább annyira tájépítészeti, mint építészeti feladat egy, a természettől visszafoglalni szándékozott várhely, régészeti helyszín kialakítása és fenntartása.
Rácz Miklós
