Skardelli György: Bábel belülről

Az építészet hirtelen a középpontba került. Végre! Talán lassan újra rájövünk arra, hogy az építészet, ha akarjuk, ha nem, drágán vagy olcsón, szépen vagy csúnyán, de része az életünknek, hatással van ránk, meghatározza életterünket, ahol élünk, ahol dolgozunk, ahol pihenünk, és a dolgok szerencsés egybeesése folytán mindez még művészetté, műalkotássá is válhat. Ahogy ez így is volt évszázadokon keresztül, és ahogy ez jó néhány országban még ma is így van. Nálunk azonban egy hihetetlenül eltorzított, betegesen értelmezett közösségi gondolat (miénk az ország, magunknak építjük...) nyomán eltűnt az alkotó építész szerepe, felelőssége, a kontár döntéshozók pedig elbújtak a képviselt közösség mögé. Az építész és a nevéhez köthető alkotás teljesen más értelmet nyert a második világháború után: a produktum elszakadt szerzőjétől. Egy a napisajtóban megjelenő fotó esetében a fotó készítőjének neve természetesen szerepel a kép alatt, de a cikk, amely az épületről szól, és amelyről a fotó is készült, meg sem említi az épület tervezőjének nevét. Márpedig a mű és az ahhoz köthető szerző ismerete egyfajta természetes kiválasztódás alapja lehetne, akárcsak az irodalomban, a zenében, a képzőművészetben. A kiválasztódás folyamatával sajnos más gond is van.

 

Értékzavarral küszködő világunkban az jut folyamatosan feladathoz, aki minél gátlástalanabbul, sok esetben a törvénynek csak betűjét és nem a szellemét követve, sokszor szándékosan félreértelmezve még azt is, téves, csupán a beépíthető maximális alapterület bűvöletében élő megbízói elvárást szolgál ki.

 

Ebben élünk ma, miért csodálkozunk a végterméken? 

Jellemző példa a lakáspiac képének alakulása. Pesten a százötven évvel ezelőtti spekulációs lakásépítés eredményeképp jött létre a zártudvaros, körfolyosós beépítés, amelynek következtében a lakások túlnyomó részben komfort nélküliek, félkomfortosak, szinte csak az utcai traktus biztosít élhető teret. Ennek a mára már történelmivé vált ”lakószövetnek” a megújítása, rehabilitációja elemi érdeke minden városlakónak. A szövetek belső, életképtelen elemeinek visszabontása, a tömbbelsőben kialakuló zöldfelületek nemcsak az adott ház komfortját szolgálják, az összefüggő zöldfelületek egy tömb, egy városrész hangulatát, légállapotát javíthatják. Ehelyett, szinte követve a régi, kizsigerelt beépítési lenyomatot, az egykori 4-4,50 méteres belmagasságú lakásokat 2,50-2,70 méter belméretűekkel felváltva, legalább kétszeres sűrűséget generálunk, és mindezt még tetézzük a kapcsolódó gépkocsiforgalommal. Átgondolatlan, elfogadhatatlan gyakorlat, mindennek lehet nevezni, rehabilitációnak semmiképp sem (lásd régi zsidónegyed ”rehabilitációja”).

 

A terület laksűrűsége még inkább növekszik, hiszen az új lakások túlnyomó többsége 25 és 50 négyzetméter között készül, a keresletre hivatkozva. Hozzá kell tenni, hogy a fizetőképes kereslet és a banki kölcsönök között nagyon szoros az összefüggés, mivel 300 ezer Ft/négyzetméter ár alatt nemigen lehet új lakáshoz jutni, egyszerű szorzással el is jutunk a korábban említett lakásméretekig. Ezek azonban alkalmatlanok még a legkisebb család normális életvitelére is, tömegesen építve pedig egy szociológiai katasztrófa rémképét is felidézhetik. Összehasonlításképp: a sok gonddal küszködő lakótelepi lakások átlagosan 54 négyzetméteresek.

 

Az építészet minőség kérdése, hatása a városlakóknak megkerülhetetlen, minden épület egy nyilvános tett. Éppen ezért közügy. Így is kellene kezelni.

 

Nagyon fontos része a folyamatnak az alkotók (a létrehozott épületeik általi) kiválasztása. Közpénz esetében ez nem is lehet kérdéses, minden épületre tervpályázatot kellene kiírni. Hatványozottan közpénznek számítanak az ún. PPP-beruházások, ahol a mai gyakorlatnak megfelelően az építészeti minőség nulla százalékkal szerepel a döntési mechanizmusban. A városképet meghatározó magánbefektetéseknél is előírható a tervpályázat. Szerencsésebb történelmű országokban ez bevett szokás, egy-egy kulturált befektető, tulajdonos pontosan tudja, hogy egy miőségi épület ”ingyen” reklám a cégének, egy kiugró alkotás bőven hoz a konyhára.

 

Sok kiváló magyar építész van, teremtsünk tehát olyan körülményeket, mint ahogy tennénk egy nemzetközi tervpályázatnál egy-egy kiemelkedő jelenőségű épület esetében, hívjunk a zsűribe nemzetközi szaktekintélyeket, hátha így kiderül, hogy van alkotó erő a hazai építészek vénájában is.

 

Van elkeserítő példa középületre is, a Budapesti Corvinus Egyetem új tömbje. A feladatra: kiemelkedő funkciójú épület (egyetem), a városszerkezetben jelentős helyet elfoglaló telek (a Kiskörút közelsége), kiugró városképi jelentőség (Duna-parti sétány, Gellért-hegyi látvány részese) öt pályázati terv készült. A mai napig nem ismert az öt terv, a mai napig nem ismertek azok a ”szakértők”, akik építészeti szempontból minősítették az öt tervet, nem ismert, mi az, ami meg fog épülni, és miért pont az lesz.

 

Mint az öt építész egyike, levelet írtam a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának új miniszteréhez, a fővárosi főpolgármesterhez és a főépítészhez, hogy kövessenek el mindent az öt terv nyilvánossá tételéért. Lássuk, ki mit tett le az asztalra, mi közül lehet választani, hogy később már ne sopánkodhasson senki: már megint nem sikerült valami.

 

A főépítész próbálta bekérni a terveket az általa vezetett Fővárosi Tervtanács elé, de javaslata merev elutasításra talált a közbeszerzésre hivatkozva. Elképesztő a helyzet, miközben az üzleti ajánlatok a borítékbontás során minden résztvevő előtt ismertté váltak, az épületet bemutató tervek azóta is, több hónapja el vannak dugva a szekrénybe, senki sem láthatja őket. Titkosak a köz(beszerzés)re hivatkozva, elzártak a köz elől, a beavatottak játékszerévé silányultak ahelyett, hogy közügyként kezelték volna a közügyet.

 

A minisztériumtól írásos válasz érkezett: az ügy nem oda tartozik. Akta szerint biztosan nem. Ám ha az az épület, mely a pesti Duna-part belvárosi szakaszának meghatározó eleme lesz, mely jól látható majd a Várból, a Citadelláról, a budai és pesti Duna-partról, egy nagy múltú egyetem új tömbjeként legalább százéves időtartamra készül, nem tartozik a kulturális örökségünk felelőseihez, akkor egyetlen szót is kár ejteni, felesleges bármilyen cikksorozat, felesleges szerepelni tévében, rádióban, napilapokban, minden úgy jó, ahogy van. És akkor ebben az áttekinthetetlen zavarosban mindenki ”evezzen” úgy, ahogy tud, és a homályból majd előbukkan egy-egy újabb épület, és nyugodtan vagy idegesen rácsodálkozhatunk: ezt már megint mi csináltuk.

 

Ha azt akarjuk, hogy az építészet újra megkapja a kellő társadalmi elismertséget, azért sokat kell tenni egy épület megvalósításánál. A tervezés eredményeként elkészülő épületek egy olyan egész részei lesznek, melyet egy nagyobb közösség visel el, használ, örömét vagy bánatát leli benne. Minden építtetőnek, döntéshozónak és építésznek tudomásul kell vennie, hogy a terve megszületése után a nyilvánosság része lesz, s a kiválasztást befolyásoló döntések nyilvánosságot kell hogy kapjanak. Az nem járja, hogy a potenciális használók csak a ”készterméket” látják, de az odavezető folyamatba semmilyen betekintést nem nyerhetnek.
Ha azt akarjuk, hogy az építészet újra része legyen a közgondolkodásnak, akkor az építészeknek, szaktestületeiknek meg kell felelniük a köz igényeinek a nyilvánosságban is.

 

 

A cikk előzménye: Vargha Mihály: Bábeli Budapest (Magyar Hírlap, 2005. június 22.)

 

A cikk megjelent a Magyar Hírlap 2005. július 19-i számában.