Sokféleség és ideológiamentesség
A Miskolci Építész Műhely története • Részletek Sulyok Miklós művészettörténész könyv-szinopszisából, kapcsolódva az október 3-án Miskolcon kezdődő rendezvénysorozathoz.
Részletek Sulyok Miklós művészettörténész könyv-szinopszisából, kapcsolódva az október 3-án Miskolcon kezdődő rendezvénysorozathoz.
A Miskolci Építész Műhely története
Az észak-magyarországi nagyvárosban 1976 és 1990 között, az ÉSZAKTERV építészeti tervező vállalaton belül működött Miskolci Építész Műhely (a továbbiakban: MÉM) a huszadik század végi magyar építészet egyik legkarakteresebb csoportja, építészettörténetünk megkerülhetetlen tényezője. 1988-ban, amikor kiállításukat gondoztam a Budapest Galériában, először foglaltuk össze a teljesség igényével az akkor még nagyobb részt együtt lévő társaság munkásságát. Jelen kötetben célom a MÉM történetének méltó, építészettörténeti igényű, történeti-társadalmi-építészeti környezetébe ágyazott feldolgozása.
A nemzetközi építészettörténeti korszakolás szerint a posztmodern időszakában működött MÉM a történelem, a hely, az idő, a lépték kérdéseire a korban kontextualizmusnak, nem sokkal később, Kenneth Frampton által, kritikai regionalizmusnak nevezett felfogásban adott választ. Mindezt a kortárs nemzetközi építészeti törekvésekkel egyidejűleg, nemegyszer azokat megelőzve tette. Országunk helyzetéből következően nem juthatott a nemzetközi fősodor sajtójának homlokterébe. Ez azonban a tényeken nem változtat.
A nemzetközi modernizmus évtizedeiben a fősodor építészete mellett azonban létezett, és ma is él, egy „másik modern”-nek nevezett áramlat, amely az iparosított építészet funkcionalizmusa, technicizmusa és monumentalizmusa helyett a hely és a történelem iránti érzékenységet helyezi előtérbe, anélkül, hogy elmúlt korok építészeti formáinak utánzását javasolná. Ide sorolható a MÉM tevékenysége is.
A hetvenes évek végére lezárult a modernnek nevezett gondolkodás és építészet korszaka. Ekkor Magyarország kulturális életére és különösen építészetére még rányomta bélyegét a szovjet tömb országainak második világháború utáni elzártsága. A szürke hetvenes években a brezsnyevi Szovjetunió politikája által meghatározott magyar helyzetet a kultúrában is a stagnálás állapota jellemezte. Az úgynevezett új gazdasági mechanizmus politikai okokból történt visszafogása után továbbra is a központi állami szervek határozzák meg a gazdaság és benne az építőipar működési törvényeit.
A központi újraelosztáson alapuló, tervutasításos gazdaság- és társadalomirányításban a társadalmi igények és az azokat kielégíteni hivatott intézmények, mint például az építészeti tervezés, közé szilárdan ékelődött az állami bürokrácia. Ferkai András írja: „A hosszú távú tervekben előirányzott tömeges építési feladatokat az építésügy irányítói szerint csak a tipizálás és előregyártás segítségével lehetett teljesíteni, ezért hozzáláttak az építőipar nagyiparrá fejlesztéséhez és a tervezés átszervezéséhez. Ekkor vásárolták a házgyárakat és kezdték építeni a városok peremén a paneles lakótelepeket. Ekkor lett az addig műtermi munkára épülő állami tervezőirodákból ’tervgyár’.” Szintén Ferkai idézi Magyari Beck István pontos megállapítását: „...az itt tervezett épületek, lakótelepek nem a társadalmi igényeket, közízlést tükrözik, hanem azt az elképzelést, amelyet a tervező intézeteknek valamilyen úton-módon fölé rendelt bürokratikus szervezetek – mint egyfajta szociális mítoszt – ápolnak magukban.”
Ez a helyzet a nyolcvanas évek közepén indul változásnak, amikor a pártállam a gazdasági kényszer szorításában piacosítani kezdi a gazdaság működését meghatározó szabályokat. A hetvenes-nyolcvanas években zajlik a magyar településeknek az a katasztrofális átalakulása, amelyet sokan a háborúk okozta károknál is súlyosabb hatásúnak tartanak. A városokat antiurbánus, léptéktelen lakótelepek kerítik körbe, s nem ritkán a belvárosokig hatolnak, a falvak képe a kockaformájú, sátortetős, szürke palafedésű családi házak nagymértékű terjedésével gyökeresen átalakul.
„Az építőművészet néhány védett műterembe, illetve a korlátozott magánpraxisba szorult vissza. A tervezőirodában gépies munkát végző építészek közül sokan a munkaidő utáni „maszek” tervezésben élték ki formálási vágyaikat: a sematizmus és formalizmus ugyanannak az éremnek két oldala.” Az építészeti tervezővállalatoknál uralkodó fojtogató viszonyokra éles fényt vet a később Pécs Csoport néven ismertté vált, a magyar organikus építészet ma már nemzetközi hírű építésztársaságának története. A Csete György által a Pécsi Tervező Vállalat keretein belül 1973-ban alapított Ifjúsági Tervező Irodát Major Máténak, az állampárt teljhatalmú építészeti ideológusának vezetésével előbb sajtóbírálatokban részesítették (az ún. Tulipán-vita), majd 1978-ban ténylegesen is feloszlatták. Akkoriban a magyar társadalom nem viselte el, hogy az alkotó értelmiség a hivatalostól gyökeresen eltérő elveket hirdessen. Amit a rendszer nem tudott ellenőrizni és magába integrálni, azt megsemmisítette.
Plesz Antal, akit Makovecz Imre kiállítási megnyitójában találóan „szakmánk csodálatos igricé”-nek nevezett, a magyar építészet egyszemélyes intézménye. Az országban számos tervezővállalatnál megfordult Plesz, aki a háború előtti modern magyar építészet nagyjaitól tanulhatta még a szakmát, mint Kiss, Nyíri vagy Lauber, a magyar építész szakma egyik legnagyobb hatású, katedra nélküli professzora. Közvetlen tanítványa a MÉM vezetőjén Bodonyi Csabán, valamint Ferencz Istvánon kívül Bán Ferenc és Kulcsár Attila, a budapesti Dobó János, a Szentendrén dolgozó Kocsis József, és a szegedi Vesmás Péter, de az ő szelleme él tovább a Miskolci Építész Műhely egész építészetszemléletében is.
Felfogására a modernizmus szerkezeti tisztasága és szigora jellemző, fő műve a miskolci Hotel Juno (1964), hatását azonban nemcsak megvalósult munkáival, hanem főként szakmai-emberi lélekvezető tevékenységével fejtette ki. Bodonyi Csaba tömör kifejtése szerint: „Mit lehetett Plesz Antaltól tanulni? /.../ Módszere nem a közvetlen ismeretátadás volt (hiszen ez csak a rutint konzerválná) hanem ’Szókratészi bába’-ként azt hozta elő tanítványaiból /…/ ami bennünk ’alvó képességként’ szunnyadozott. Minden más csak ehhez teremtett atmoszférát. /…/Szakmai érdeklődésünk körébe emelte a konstruktivitást, a tartószerkezet fontosságát, a benne rejlő drámai erőt, mint építészeti eszközt, a metszet és a szakmai részletek fontosságát, a technológiai kísérletezés izgalmát, az erőteljes, átfogó építészeti gondolkodást, a koncepció elsődleges fontosságát, az előírásoktól független, szabad próbálkozásokat, a tiszta szerkesztést, a gondos manuális munkát.” Honi építészkörökben elhíresült aforizmája szerint „Az építés ember-építéssel kezdődik.”
Az 1970-es évek közepén a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karán tanuló hallgatók baráti csoportja az egyetem utáni közös munka és letelepedés lehetőségét keresi. Talán a kor Kelet és Nyugat-Európában egyaránt népszerű kommunisztikus életeszményei, talán az ifjúkori barátságok akkor soha el nem múlónak tűnő ereje hajtja őket, ma már valószínűleg kibogozhatatlan, s végül a borsodi megyeszékhelyen lelnek fogadókészségre. „De benne volt még a levegőben a beat-nemzedék új kollektivitás-mítosza is…” írja Golda János 1988-ban.
Miskolc a hetvenes évek végén még mindig a szocialista iparosítás lázában él, teljes erővel folyik az ország második legnagyobb városának erőltetett átalakítása a szocialista városépítés szellemében. A város és a vállalat vezetői tárt karokkal fogadják a közös munkát és életet kereső csoportot, munkát kínálnak számukra. Sőt mi több, lehetőséget adnak jövendő közös lakóházuk megtervezésére a megadott házgyári technológia és az állami lakásépítés paraméterei szerint, nagypaneles építési rendszerben. Az erre kiírt pályázatot Bodonyi Csaba nyeri meg, az ő tervei szerint épül fel a létező szocializmus egyetlen magyarországi kollektív háza, ahová a Műhely tagjai 1979-ben Teampannon lakóegyesület néven költöznek be, s változó létszámban a kilencvenes évek elejéig élnek.
„Közben azonban, már a tervegyeztetések időszakában létrejött az a szellemi áramkör, melynek révén Bodonyi Csaba, Ferencz István, s rajtuk keresztül Plesz Antal a mesterünk lett.” -írja Golda. Ferencz István, miskolci származásúként, sohasem lakott a kollektív házban, de a vállalatnál és a közösségi életben a Műhely egyik vezető alakjának tekintették.
A Miskolci Építész Műhely felfogásának tárgyalásakor tekintettel kell lennünk kinyilvánított sokféleségükre és ideológiamentességükre. (...)
A miskolciak építészetszemlélete homlokegyenest ellenkezik a modernitás utópiákban, azaz hely nélküli, elvont igazságokban, főként a rációval megközelíthető igazságokat kereső szemléletével. Nem kívánnak univerzalisztikus eszmék nevében rendszerkritikát gyakorolni, ellenkezőleg, a távolságtartás helyett jelen akarnak lenni. Jelen lenni, belülről építkezve, Plesz tanítása szerint, előbb az embert aztán a házat megalkotni. A miskolciak építészetszemléletét kontextualizmusnak nevezi a szakirodalom, de pontosabb és mélyebb értelmű a regionalizmus kifejezés használata. Kötetünk bizonyítani kívánja, hogy a Kenneth Frampton által a nyolcvanas évek közepén kidolgozott kritikai regionalizmus magyarországi előfutárai voltak. Az általa megfogalmazott kritériumok szinte teljes egészében lefedik a Műhely építészeti filozófiáját: a modernizmus utópizmusával az építészeti örökség és a kis terv előnyben részesítése; a hely-forma tételezése, azaz a kötöttségek építészete; az építészetet tektonikus, nem látvány alapú tevékenységnek tekinti; az építési hely természeti tényezőinek figyelembe vétele; a tapintási és látási tapasztalat egyenrangúsága, azaz információ helyett tapasztalat; helyi formakincs használata utánzás és érzelgősség nélkül, helyi kultúra a világkultúra mellett és ellenében; a centrum-periféria elméleti modell elvetése.
Ezek a gondolatok tehát Magyarországon is megszülettek, természetesen anélkül, hogy céljuk bármiféle nemzetközi igazodás lett volna. Jól érzékelhető, hogy a kritikai regionalizmus nem stílus, vagy formanyelv, még kevésbé ideológia, hanem szemléletmód, sőt – a miskolciak kedvenc szavával élve – viselkedés.
Sulyok Miklós
