Design/Formatervezés
Soóki-Tóth Gábor: Pillanatkép a fővárosi irodapiacról (hol az építészet?)
2002.08.13. 12:29
Ma a különféle becslések és az ingatlanközvetítők által közzétett adatok alapján egy millió négyzetméternél több a korszerű irodák összes alapterülete a fővárosban.
A száraz tények: irodaházak Budapesten a számok tükrében
1989-ben a magyar gazdaság a piacgazdasági átmenet időszakába lépett. Nyitás történt a nyugati piacok felé, ezért - s a privatizáció választott stratégiája következtében - új gazdasági szereplők jelentek meg Budapesten, amitől megnövekedett a minőségi (bér)irodaterületek iránti igény. Jól érzékelték ezt a magán ingatlanfejlesztők, - akik jórészt szintén a gazdasági átmenet kínálta lehetőségek miatt léphettek fel a piacon - és új irodaházak építésébe fogtak.
Kezdetben éves szinten mintegy 20-30000 m2 irodafelületet adtak át Budapesten, az 1990-es évtized közepére már átlagosan 50-60000 m2 új irodafelülettel bővült a kínálat évente. Az évtized közepére ez a tendencia túlkínálathoz vezetett, ezért az 1995-öt követő években némi visszaesés volt tapasztalható. Majd 1998-ban az új építésű kínálat már meghaladta a 70000 m2-t, 1999-ben 100000 m2 fölé emelkedett, 2000-ben és 2001-ben pedig 170-180000 m2 új irodafelületet adtak át, és hasonló tervszámokat publikáltak 2002-re is.
Ma a különféle becslések és az ingatlanközvetítők által közzétett adatok alapján egy millió négyzetméternél több a korszerű irodák összes alapterülete a fővárosban. Ezen alapterület közel negyede bérlő híján ma üresen áll. Az üresedés azonban nagy különbséget mutat az egyes részpiacokon. Leginkább azokat az épületeket érinti, melyek beosztása rossz, alacsonyabb minőségi színvonalat képviselnek, illetve kevésbé jól megközelíthető helyen vannak. Elhelyezkedés szempontjából a legjobban kihasznált irodaházak a Váci úton és Budaörsön találhatók, míg a legnagyobb kihasználatlanság a Belvárosban tapasztalható.
Az irodaszektor és a város
Az elmúlt évtized fejlesztéseit az elhelyezkedés szempontjából elemezve három karakteresen eltérő ”befektetési hullámot” különböztethetünk meg. A gazdasági átmenet első éveiben a fejlesztők szinte kizárólag belvárosi foghíjakon építkeztek. Ennek hátterében egyfajta óvatosság állt, a kibontakozóban lévő piac a jól pozícionált beépíthető telkekre koncentrált, s ide irányult a kereslet is. Az irodabérlet iránt érdeklődő cégek többsége külföldi érdekeltségű volt, melyek képviseleti irodákat illetve fióktelepeket nyitottak, néhány fős állandó személyzet, illetve a hosszabb-rövidebb időre Magyarországra érkező különféle szintű külföldi vezetők igényeinek megfelelő irodai infrastruktúrát alakítottak ki, amire akár egy jó állapotban lévő belvárosi lakás is megfelelt. A reprezentatív megjelenést biztosító helyszíneken épült belvárosi irodaházak (a Zalaváry Lajos jegyezte East-West Business Center, Finta József Váci utcai, illetve Bajcsy-Zsilinszky út - József Attila utca sarki épületei) mellett a belváros ”kiterjesztésére” tett kísérletnek tekinthető a fejlesztők részéről azon megvalósított házak sora, melyek a hagyományos üzleti negyed szomszédságában találhatóak a VI., VII., VIII. és IX. kerület Nagykörúton belüli részein (Rumbach Center, Madách Trade Center, SÜBA I. és II., City Gate stb.).
Az elmúlt évtized fejlesztéseit az elhelyezkedés szempontjából elemezve három karakteresen eltérő ”befektetési hullámot” különböztethetünk meg. A gazdasági átmenet első éveiben a fejlesztők szinte kizárólag belvárosi foghíjakon építkeztek. Ennek hátterében egyfajta óvatosság állt, a kibontakozóban lévő piac a jól pozícionált beépíthető telkekre koncentrált, s ide irányult a kereslet is. Az irodabérlet iránt érdeklődő cégek többsége külföldi érdekeltségű volt, melyek képviseleti irodákat illetve fióktelepeket nyitottak, néhány fős állandó személyzet, illetve a hosszabb-rövidebb időre Magyarországra érkező különféle szintű külföldi vezetők igényeinek megfelelő irodai infrastruktúrát alakítottak ki, amire akár egy jó állapotban lévő belvárosi lakás is megfelelt. A reprezentatív megjelenést biztosító helyszíneken épült belvárosi irodaházak (a Zalaváry Lajos jegyezte East-West Business Center, Finta József Váci utcai, illetve Bajcsy-Zsilinszky út - József Attila utca sarki épületei) mellett a belváros ”kiterjesztésére” tett kísérletnek tekinthető a fejlesztők részéről azon megvalósított házak sora, melyek a hagyományos üzleti negyed szomszédságában találhatóak a VI., VII., VIII. és IX. kerület Nagykörúton belüli részein (Rumbach Center, Madách Trade Center, SÜBA I. és II., City Gate stb.).
1994-től a kereslet kiterjedt a tömegközlekedéssel jól feltárt belváros-közeli területekre, különösen a Váci út vonalára is, és ebben az időszakban épültek az első jelentősebb bérirodaházak Belbudán. A változás hátterében az irodaterületet használó gazdasági társaságok dinamikus fejlődése állt, amely a foglalkoztatottak létszámának jelentős növekedését hozta. Olyan megoldást kerestek, amely fajlagosan olcsóbb területhasználatot nyújt, jól megközelíthető nemcsak személygépkocsival, hanem a dolgozók nagyobb része számára tömegközlekedési eszközökkel is (ezek között is kiemelt szempont a metróvonalak közelsége), és van lehetőség további terjeszkedésre.
A harmadik hullám során az irodafunkció szuburbanizációjának lehettünk tanúi, amikor az agglomeráció délnyugati szektorában (Budaörs, Törökbálint és bizonyos értelemben ide tartozik a XI. kerület is) jelentek meg fejlesztések. Ebben a fázisban történtek illetve teljesedtek ki azok a beruházások, amelyek szinte önálló városrész léptékűek. Itt a beruházók már nem a hely meglévő presztízsére kívántak alapozni, hanem arra a vonzerőre, amit önálló arculatával az általuk meghatározott, immár városléptékű beépítési mozaik teremtett meg. Az első fecske a nem hagyományos helyszínválasztású, erőteljesen az építészeti minőség kommunikációs erejére építő Graphisoft Park volt, de ide tartozik a jóval kommerszebb építészetet képviselő budaörsi Terrapark, vagy a városi szövet összetettségét imitáló MOM Park együttese, ahol az irodaházak mellett bevásárlóközpont és lakónegyed is épült.
Az elhelyezkedés és a termék jellemzői alapján szegmensekre osztják fel az irodapiacot az irodaházakban területet bérlők és a kínálatot biztosító épületeket létrehozó fejlesztők, illetve a hosszabb távú hasznosításban érdekelt befektetők. Az épületek minősége és felszereltsége alapján A, B és C kategóriájú termékeket különböztetnek meg. Az ´A´ kategória magas minőségű műszaki megoldásokat és drágább anyagokat takar, a ´B´ kategóriás épületek lehetnek új vagy felújított házak, amelyek inkább a nyújtott szolgáltatások színvonalában térnek el az ´A´ kategóriától, mintsem a konkrét műszaki megoldások terén. A ´C´ kategória az 1960-as és 1970-es években épült irodaházak korszerűsítés nélküli felújítása után biztosítható minőséget jelzi. Elhelyezkedés szempontjából az irodapiac szegmensei az alábbiak:
- Belváros (a Kiskörúton belüli városközpont és az Újlipótváros területe a Nagykörút vonaláig, elsősorban a Parlament és a Nemzeti Bank környéke, de ide próbálja pozícionálni magát a legtöbb Andrássy úti irodaház is).
- A Belváros peremvidéke (ún. off-center területek) a Nagykörút és a Hungária körút között, illetve Belbudán. E a terület elhelyezkedési sajátsága, hogy megközelíthetősége viszonylag kedvező mind a Belváros, mind a külső területek felől.
- Elővárosi zóna (az autópályák bevezető szakaszai mentén található ”városkapu” területek, illetve Budaörs).
Az irodaház, mint építészet
Ha az irodaépületről, mint építészeti alkotásról, a tér formálásáról gondolkodom, két belső tér, illetve az ezekről készített és számos, a modern építészetet tárgyaló könyvben fellelhető fotográfia jut eszembe: a Larkin ház, illetve a Johnson´s Wax épületének belső terét ábrázoló korabeli fényképek. Mindkettő Frank Lloyd Wright munkája és mindkét kép hatalmas, szinte katedrálisokat idéző belső térben katonás rendben elhelyezett íróasztalok végtelen sorát mutatja, az asztaloknál hivatali egyenruhájukban (öltönyben, illetve kosztümben) dolgozó hivatalnokokkal. A Johnson´s Wax épülete esetében a mennyezeti felülvilágítók, illetve a tányérszerű fejezetekkel készített vasbeton oszlopok még inkább erősítik a gótikus templomtér hatását.
Ha az irodaépületről, mint építészeti alkotásról, a tér formálásáról gondolkodom, két belső tér, illetve az ezekről készített és számos, a modern építészetet tárgyaló könyvben fellelhető fotográfia jut eszembe: a Larkin ház, illetve a Johnson´s Wax épületének belső terét ábrázoló korabeli fényképek. Mindkettő Frank Lloyd Wright munkája és mindkét kép hatalmas, szinte katedrálisokat idéző belső térben katonás rendben elhelyezett íróasztalok végtelen sorát mutatja, az asztaloknál hivatali egyenruhájukban (öltönyben, illetve kosztümben) dolgozó hivatalnokokkal. A Johnson´s Wax épülete esetében a mennyezeti felülvilágítók, illetve a tányérszerű fejezetekkel készített vasbeton oszlopok még inkább erősítik a gótikus templomtér hatását.
Annak ellenére, hogy Francis Duffy néhány éve megjelent kitűnő könyve (The New Office: With 20 International Case Studies by Francis Duffy and Kenneth Powell, Conran Octopus, $63.00, Hardcover - 256 pages (October 1997) ISBN: 1850298912 ; Dimensions (in inches): 1.30 x 12.53 x 10.04 ) szintén főleg a belső térképzésen keresztül foglalkozik az iroda-architektúrában bekövetkezet változásokkal, a mai irodaház építészetre - legalábbis nálunk - legkevésbé jellemző a nagyvonalú belső terek képzése, sokkal inkább a célracionális pénzügyi logika diktálta optimalizálás vezeti a tervező kezét. Duffy idézett könyvében az észak-amerikai tradíció sorában említi - és az ismert, hivatkozott fotókkal illusztrálja is - a két említett Wright épületet, azonban e hagyománynak jóval meghatározóbb reprezentánsai a new yorki, chicagói várossziluettet meghatározó toronyház-kubusok. Azokban pedig a közlekedő mag köré szervezett, üveghomlokzatokkal határolt, nyitott, nem túl nagy belmagasságú tér, amelynek belső elrendezését a választott pillérosztás fesztávja határozza meg.
E tradíció szellemében tulajdonképpen egy héjból és a benne foglalt szintek kiadható felületéből áll az épület, különösen azok a házak, amelyeket szabadpiaci bérbeadásra szánnak és több bérlő befogadására is alkalmasak. A héj, illetve a héjhoz szorosan kapcsolódó bejárati közös terület az, amit az építész architektúraként megformálhat, a belső tér kialakításánál a meghatározó szempont a minél jobban kiadható felület, a flexibilitás és igazodás a kiszolgáló technológia követelményeihez. A legtöbb épületnél a belsőket a majdani bérlők reprezentációs, vizuális kommunikációs igényei szerint - nem a házat jegyző építész alakítja ki. E szabály alól kivételt jelenthetnek azok a házak, amelyek a leendő bérlő ismeretében, sajátos elvárásainak ismeretében, annak megfelelően készülnek, illetve amelyeket egy vállalat saját részére épít (ld. a MATÁV épületeit a Krisztina körúton és a lágymányosi Info Parkban).
Mint minden épületnél, az irodaháznál is tetten érhető az időtényező fontossága. A héj-mag (shell-core) rendszer hátterében az a megfontolás áll, miszerint a tér alapstruktúráját meghatározó szerkezetek élettartama 80-100 év, a belső életteret kiszolgáló gépészet már csak 10-15 évre szolgál, a térhasználatot meghatározó osztások, az elektromos és gyengeáramú infrastruktúra ciklusideje pedig erősen a bérleti időszak függvénye, nem több 5-10 évnél. Az irodaház, tetszik nem tetszik, pénzből épülő pénztermelő, befektetési eszköz (investment vehicle), és ennek megfelelően létrehozása során nem elhanyagolható a gazdasági, gazdaságossági szempont. Ez nem feltétlenül jelent olcsóságot, de mindenképpen feltételezi a befektetői logika érvényesítését, ami az építész számára morálisan küzdelmes, függ az alkotó temperamentumától és tehetségétől, s nem egy esetben éppen a kényszer által inspirált kreatív kompromisszumok megkötését jelenti.
Budapesten a számok tükrében igen jelentős új irodai szintterület létesült, a mennyiség azonban nem csapott át minőségbe: az elmúlt tíz év alatt felépült házak döntő többségének nincs köze az architektúrához. Lehet, hogy ebben szerepe van a beruházók által diktált szempontoknak, a harmadosztályú import tervek honosításának, vagy annak, hogy a hazai építész szakma képtelen alkotó módon kezelni a szorító gazdasági kényszereket - s lehet mindezek bonyolult együtthatásának, nem tudom. Csak sejtem, hogy a magyar építészeti kultúra válságának, vagy - fogalmazzunk másként - a megváltozott feltételek közötti útkeresésének is köze van mindehhez. A semmilyenségnek is vannak természetesen fokozatai. Egy Déli Point, Krisztina Plaza, Madách Trade Center, River Estates - és sorolhatnám a hol vakolt, hol üveg, hol pedig gránitba öltöztetett unalom és ötlettelenség vasbeton dobozait - hátteréből nem nehéz kiemelkednie az építészeti értékekeket valamiképpen mégis megjelenítő házaknak, mint Finta József - kevésbé sikeres próbálkozások sorozata után megszületett - Bank Centerének, vagy a Kálvin téri, Virág Csaba-ZHJ tervezőpáros által jegyzett irodaház párosnak. Előbbi vegytiszta stílusgyakorlat, a fentebb már idézett észak-amerikai tradíció szellemében, utóbbi, bár még nincs is teljesen kész, máris erősen vitatott épület - oly jellemző módon az értékről vallott közmegegyezésünkre vagy éppen annak hiányára. Mindkét épületre jellemző az illeszkedés és az öntörvényűség közötti feszültség megjelenítése: a Bank Center homlokzatai igazodni látszanak az utcán sétáló számára, a Várból azonban már szembetűnő a város-sziluettből kitüremkedő üvegdoboz, a Kálvin téri együttes pedig falanszterként fedi el a mögöttes látványt (tegyük hozzá a háborús pusztítás és a térnek a 70-es években kialakított új közlekedési felületrendszere által létrehozott ”látvány-töredék” nagyon is kívánta a pozitív takarást).
A korai darabok közül a ”kedvencem” a citromsárga vakolt homlokzattal és mélykék, illetve piros nyílászárókkal, rátett ornamensekkel díszes Király utcai volt Budapest Bank épület, amely választott megoldás mögött a viszonylag szűk utcában, skurzban is figyelemfelhívó homlokzati megjelenés feladványát vélem felfedezni (és a suhogós, fluoreszkáló színű tréningnadrág divatjával tudom rokonítani). A Váci úti River Estates hasonló színvonalú invencióval, egy több szintet átfogó kidőlő üvegfelülettel artikulálja a bejáratát, belépve az épület nevéhez méltó vízcsoboly és némi klórszag teszi egyedülállóvá az ily módon szinte összművészetivé magasztosuló élményt. A sor folytatható, és elfogadom, gonoszkodni, élcelődni könnyebb, mint jó házakat tervezni (valamint tervezőként az ilyen-olyan ízlésű és pénztárcájú megrendelőkkel együtt ezeket meg is valósítani). Mégis szomorúnak tartom, hogy Budapest irodaházain főleg kajánkodni, rosszabb esetben bosszankondni tud a városlakó, ahelyett, hogy a város terét architekturálisan gazdagító művek között járhatna.
Új irodaházak Dél-Budán
Buda déli része érdekes módon metró nélkül is vonzónak bizonyult a kínálatot termelő fejlesztők, s úgy tűnik, a keresletet támasztó felhasználók körében is. Tény, hogy az elmúlt évtized első felében megvalósult infrastruktúra beruházások nyomán ezen városrész megközelíthetősége javult, és a Bécs-Budapest közötti autópálya köldökzsinórjára felfűződő fejlesztések kapcsán ma már nemcsak a lakosság, de a munkahelyek szuburbanizációjáról is beszélhetünk. A legnagyobb összefüggő fejlesztési terület az elmaradt 1996-os világkiállítási helyszín, ahol a városban egyedülálló földbérleti konstrukció keretében két nemzetközi társaság, a német IVG és az amerikai AIG/Lincoln hajtott végre fejlesztéseket. A területre részletes beépítési, sőt az építészeti arculatot is meghatározó szabályozás készült, ami részben a létesítendő épületek kubatúrájára, részben anyagválasztására ad útmutatást. Ebbe a rendszerbe illeszkedően készült el Szász László irodaháza, amelynek egyik első, és egyben legnagyobb bérlője az IBM, és amely azon tucatnyi budapesti bérirodaház közé tartozik, amelyet a fejlesztője sikeresen értékesíteni tudott az ingatlanbefektető felé. A másik épület a Kertész András Tibor által a MATÁV számára tervezett épület. E két ház között, az előre eldöntött programot folytatva épült fel két új irodaház, amelyek anyagválasztásukban ugyan követik a megadott orientációt, architekturális gondolatokat viszont már nemigen tartalmaznak. Két betonkocka épült, amelyet téglával és zöldes, illetve szürkés színű üveggel burkoltak, az egyik homlokzatán pirosas oszlopok virítanak, el sem tudom képzelni miért volt erre szükség, talán unaloműzőnek szánta az építész. A két épület számomra annak is ékes bizonyságául szolgál, hogy a városrendezők és főépítészek által hőn szeretett korlátozó eszközök (ebben a példában a megálmodott látványterv részletes rendezési tervbe fagyasztott változata) normatív kontrollja nem elégséges a kreatív szellemi teljesítmények kierőszakolásához. A kreativitás tere sokkal inkább a beszélgetés, a kommunikáció, az egymást partnerként tiszteletben tartó felek együttműködése, ahol mindegyik fél érdek- és értékrendszere megjeleníthető. Ilyen partnerépítésre van intézményes példa is, jelesül az angolszász típusú fejlesztési tervezés, ill. engedélyeztetés gyakorlata, de hasonló elvekkel találkozunk Hollandiában is.
Buda déli része érdekes módon metró nélkül is vonzónak bizonyult a kínálatot termelő fejlesztők, s úgy tűnik, a keresletet támasztó felhasználók körében is. Tény, hogy az elmúlt évtized első felében megvalósult infrastruktúra beruházások nyomán ezen városrész megközelíthetősége javult, és a Bécs-Budapest közötti autópálya köldökzsinórjára felfűződő fejlesztések kapcsán ma már nemcsak a lakosság, de a munkahelyek szuburbanizációjáról is beszélhetünk. A legnagyobb összefüggő fejlesztési terület az elmaradt 1996-os világkiállítási helyszín, ahol a városban egyedülálló földbérleti konstrukció keretében két nemzetközi társaság, a német IVG és az amerikai AIG/Lincoln hajtott végre fejlesztéseket. A területre részletes beépítési, sőt az építészeti arculatot is meghatározó szabályozás készült, ami részben a létesítendő épületek kubatúrájára, részben anyagválasztására ad útmutatást. Ebbe a rendszerbe illeszkedően készült el Szász László irodaháza, amelynek egyik első, és egyben legnagyobb bérlője az IBM, és amely azon tucatnyi budapesti bérirodaház közé tartozik, amelyet a fejlesztője sikeresen értékesíteni tudott az ingatlanbefektető felé. A másik épület a Kertész András Tibor által a MATÁV számára tervezett épület. E két ház között, az előre eldöntött programot folytatva épült fel két új irodaház, amelyek anyagválasztásukban ugyan követik a megadott orientációt, architekturális gondolatokat viszont már nemigen tartalmaznak. Két betonkocka épült, amelyet téglával és zöldes, illetve szürkés színű üveggel burkoltak, az egyik homlokzatán pirosas oszlopok virítanak, el sem tudom képzelni miért volt erre szükség, talán unaloműzőnek szánta az építész. A két épület számomra annak is ékes bizonyságául szolgál, hogy a városrendezők és főépítészek által hőn szeretett korlátozó eszközök (ebben a példában a megálmodott látványterv részletes rendezési tervbe fagyasztott változata) normatív kontrollja nem elégséges a kreatív szellemi teljesítmények kierőszakolásához. A kreativitás tere sokkal inkább a beszélgetés, a kommunikáció, az egymást partnerként tiszteletben tartó felek együttműködése, ahol mindegyik fél érdek- és értékrendszere megjeleníthető. Ilyen partnerépítésre van intézményes példa is, jelesül az angolszász típusú fejlesztési tervezés, ill. engedélyeztetés gyakorlata, de hasonló elvekkel találkozunk Hollandiában is.
Az Infopark előkészített, infrastruktúrával ellátott fejlesztési területe furcsa módon megközelítés szempontjából meglehetősen mostoha helyzetben van - kivétel a személygépkocsi, melyek parkolását szemlátomást nem tudják megoldani, így a területet szervező sétány mellett kaotikusan álldogáló autók képe határozza meg ezt a ”technoparkot”. S jellemző a helyzetre, hogy e terület tőszomszédságában sikeres irodaház beruházás zajlik, nem nagy ötlettel ”Science Park” néven. A svéd eredetű nemzetközi építőipari óriáscég, a Skanska egyik hazai leányvállalata által épült házzal megvalósul az a térfal, amelyet a Petőfi hídfő 1940-es évekbeli rendezése megálmodott. A terület története igazi rendszerváltás utáni spekulációs história, már az EXPO kapcsán volt, aki itt kívánta megalapozni szerencséjét, mondván, hogy a kiállítási terület bejáratánál, de mégsem annak területén egy hídfőállás igazi kincsesbánya lesz néhány év alatt. A Világkiállítás elmaradását követően több tulajdonosváltás is történt, sorra készültek a rendezési tervváltozatok, a legnagyobb problémát az okozta, hogy a rendkívül körültekintő és jogszabályokkal körülbástyázott városrendezés bizonyos értelemben túl, bizonyos értelemben pedig alulszabályozta a területet. Így egy ponton még az is felmerült, hogy a telek nem is tekinthető építési területnek, hiszen nincs közúti kapcsolata. Mint tudjuk, Magyarországon a városrendezés elsősorban a gonosz befektetőkkel szembeni időhúzásra (és alkupozíciók megalapozására) teremtett eszköz, és nem az értelmes kompromisszumkeresést, netán valamiféle konszenzus által a legitimált értékválasztás következetes megvalósítását szolgálja. Ezért e helyen a jótékony idő s némi utánajárás meg tudta oldani a bizonytalanságokat, és ma a terület közterületről való megközelítése megoldott. Sőt környezetvédők sem akarták - tiltakozásképpen a park megszüntetése ellen - odaláncolni magukat azokhoz a fákhoz, melyek az évtizedek alatt kiterebélyesedtek és a területnek a közpark csalóka látszatát biztosították*.
A megvalósult háznak, mint architektúrának mindehhez vajmi köze van. A fák jó része megmaradhatott, az épület alaprajzi kontúrjában a korábban a kerület által elfogadott szabályozási tervet vélem felfedezni, a néhány évvel ezelőtt megkérdőjelezett funkció immáron elfogadást talált. Jó érzés elsétálni a zöld parkrészlet mögött előtűnő nyugodt, fehér tömeg előtt, bekukucskálni a födszinti étterem üvegablakán a kecses, funkcionális bútorok meghatározta belső térbe. Nagy Iván és munkatársainak háza (Építész Stúdió) azt a skandináv modernet idézi, amely az 1930-as évek óta folytonosságot mutat, mi több folyamatos megújulásra képes. A fő megközelítési irány az Irinyi József utca felől új térfal-lezárást és egyfajta ”homlokzatot” ad a mögötte elhelyezkedő, madártávlatból rendezettnek, közelről inkább kuszának tűnő egyetemi együttesnek (gondolok itt az egyházi épületekre és az egyetemi létesítményekre, meg a befejezetlenül álló sportcsarnokra). Számomra az épület másik erénye, hogy bebizonyítja, nem feltétlenül kell gránitlapok, netán rafinált üveghomlokzat mögé bújni, ha nagyobb léptékű házat építünk, a vakolt felület, a tagolt tömegformálás játékossága legalább olyan izgalmas tud lenni, mint egy önmagában szép felületet adó burkolat, ez utóbbit ráadásul építészet-pótlékként felrakva a házra, talán még groteszkebb az eredmény, még fájóbb a hiány.
Szintén Budán - valamivel északabbra
Az M1-M7 közlekedési folyosó mentén többszörös városkapu jött létre az elmúlt közel húsz év során. Az agglomeráció nagy kereskedelmi területei a személygépkocsi közlekedés mobilitása által formált szuburbán térrel nyitnak kaput, különösen Budaörs térségében. Ez a városkép a városhatárt átlépve egy ideig követi az érkezőt, majd a hagyományos városi szövetbe érve már csak a korábbi zöldterület egyben maradt foltjain, illetve az egykor a lakónegyedbe ágyazott ipari sziget területén alakul ki egy új, immáron urbánus kapu. Melyről azonnal megállapítható, hogy a szuburbia homogén módon elterülő nagy dobozaival s végeláthatatlan parkolóival szemben markánsabb gesztusokat, architektonikus formálást kívánt.
Az M1-M7 közlekedési folyosó mentén többszörös városkapu jött létre az elmúlt közel húsz év során. Az agglomeráció nagy kereskedelmi területei a személygépkocsi közlekedés mobilitása által formált szuburbán térrel nyitnak kaput, különösen Budaörs térségében. Ez a városkép a városhatárt átlépve egy ideig követi az érkezőt, majd a hagyományos városi szövetbe érve már csak a korábbi zöldterület egyben maradt foltjain, illetve az egykor a lakónegyedbe ágyazott ipari sziget területén alakul ki egy új, immáron urbánus kapu. Melyről azonnal megállapítható, hogy a szuburbia homogén módon elterülő nagy dobozaival s végeláthatatlan parkolóival szemben markánsabb gesztusokat, architektonikus formálást kívánt.
Egy jóval korábbi elképzelés az Alkotás út mentén toronyházak sorát vízionálta. Ezek közül csak egyetlen épülhetett meg, Nagy Elemér egyszerűségében monumentális téglahomlokzatú épülete, az Intranszmas székház. E terület számára - a korábban idézett skandináv tradíció korábbi, értő interpretációjaként - mindmáig jó értelemben vett iránypont (Kevin Lynch terminológiájával élve ”landmark”). A Déli Pályaudvar tornyát már ledöntötte a városkép-védő indulat (látva a megvalósult épületet, tegyük hozzá gyorsan: volt oka rá).
Némiképp e toronyház vízió utóéleteként valósult meg a BAH csomópontnál Finta József panelhotel és kongresszusi központ párosa (itt a kedvencem a csikós-gulyás országimázsból ittmaradt s talán máig ottfelejtett, muskátlikkal megtömött szekér az épület sarkán - erről Finta nem tehet, a kortárs harmadosztályú kommersz nyugati minták követése viszont számonkérhető), mely mögött két vadonatúj, nagyszabású együttes magasodik, a MOM Park és az Alkotás Point.
Előbbi az egykori Optikai Művek területének szanálásával felszabaduló tömb, utóbbi a Sportkórház zöldjének beépítésével jött létre, barnamező és zöldmező egymás szomszédaiként. A MOM Park irodáit Puhl Antal tervezte, a mögöttes lakópark nemes anyagokat is felvonultató, szikárságában mégis az NDK lakótelep-építészetét (nem a mai rekonstrukciókat!) idéző együttesét Noll Tamás, a bevásárlóközpont kubusát szintén Puhl Antal tervezte. Nem ismerem a fejlesztő Bayerische Hausbau németországi munkáit, annak idején a fejlesztés terveit bemutató rendezvényükön osztogatott prospektusok képei nem sok jót ígértek, de pozitívumként értékeltem, hogy hazai, jó nevű tervezőkkel dolgoznak. A végeredmény mégsem lelkesít, talán a színválasztás, az amúgy elegáns barnás fényű mészkő és a fémburkolatok teszik, meg az egész együttes monstrum jellege. Különösen a bevásárlóközpont ablaktalan épületén a tömör falfelület brutalitását még jobban kiemelő, csíkos burkolat, amit csak némileg old az Alkotás út felőli városiasabb, de unalmas homlokzat. Németes precizitás és ötlettelenség.
A túloldalon Keller Ferenc (Építész Stúdió) háza nagyvonalú gesztus, tegyük hozzá, jóval kedvezőbb feltárású pozícióban. Ide csak nagyon jó házat volt szabad elhelyezni. Ne felejtsük el, ez egy zöldmezős beruházás olyan helyen, ahol joggal féltünk minden talpalatnyi zöldet a beépítéstől. A MOM Parkkal ellentétben, ahol a belső udvar a kompozíciót szervező belső erő, itt a ”hegycsúcson” erőteljes építészeti felütéssel vállalta a tervező, hogy spekulatív bérirodaházat épít. Azaz karosszériát, amelynek homogén kiadható területét a majdani használó rendezi be, de amelyik - még ha nem is egy korporáció imázsát hivatott megjeleníteni - architektúrájával arculatot, identitást képvisel. Nem véletlen, hogy az épület reklámja is erre az építészeti minőségre hivatkozik. Nomen est omen, a ház nemessége, büszke merészsége a benne lakót is minősíti.
Az épület nyugati homlokzatának hármas pengeélével szemben az oldalhomlokzatok visszafogott acél-üveg felületek, nem próbálnak álságos módon valamiféle városias homlokzati osztást imitálni. A tömegformálás lendülete és ez az őszinte szerkesztésmód mintha szintén a gépjárműre, az autóval közlekedők sebességére lenne hangolva, gyalogosan egy nagy üvegfelületet érzékelünk, a kétszer három sávos Alkotás autópályán utazó számára az épület egy villanásként jelenik meg, hogy azután a csúcsról leereszkedve a Várhegy panorámája táruljon fel. Gyalogosan sem nyomasztó a ház mellett elsétálni, a park felőli oldalon elegáns vízmedencék sora tárul fel, innen a hármas osztású ”hátsó homlokzat” dinamikus ritmikával tárul fel. Ez azonban csak a szűk rálátásnak köszönhető, a Déli felől autózva a fák fölött már őszintén feltárul a ház tömegessége, nem véletlen a fenti mondatban a ”hátsó” jelző, bizony a BAH csomópont felőli lendületnek erről az oldalról nyoma sincs. Óhatatlanul a befejezetlenség, a ”szeleteltség” érzetét kelti ez a nézet és felveti az aggasztó kérdést, netán a Sportkórház zöld parkja rovására a beépítés továbbterjedhet? A sebességre komponált, az alapjában véve nagy felületet a homlokzati tagolással ”karcsúsító” szerkesztésmód a Győri út felől nézve ismét kérdőjeleket ébreszt, itt a homlokzatfelület töréspontjában kémény, illetve egy hasítékban a lift ad a tömeg (és alaprajz) szerkesztéséből következő játékos feloldást, ami azonban a szomszédos lakódominanciájú környezete felé forduló homlokzat szikárságát nem tudja feloldani, itt ismét az épület tömegének nehézkedése érvényesül, amit a nagy felületen megjelenő acélburkolat is felerősít.
Ralph Erskine-nek van egy háza Londonban, amit néhány megoldása számomra az irodaház-építészet emblematikus példájává teszi. Az épületet bárkának (The Ark) nevezik, a megvalósító skandináv befektetők tudatosan egy tematikus épületet szerettek volna létrehozni. Amikor 1994-ben benne jártam még üres volt, és az épületet bemutató kalauzunk a bérbeadhatóságával kapcsolatban gondokról számolt be, ugyanis téralakítási koncepciója okán nem volt alkalmas a hagyományos, erősen hierarchikus felépítésű szervezet igényeinek kielégítésére, (lehet, hogy azóta ez a gond megoldódott). Mindenesetre a helyszínválasztás példaértékű: egy városi autópálya csomópont közepén üresen maradt holt térületen épült meg a tojásdad épület (kihasználva az aszfaltsávok feletti légteret is), a belsőben pedig a homogén irodaterek egy nagy átrium köré szerveződtek, ezáltal a külső tömegformálás nagyvonalúsága a belsőben a megtapasztalható tágassággal párosult. (Budapesten is lennének bőséggel ilyesféle hulladékterek, érdekes lenne elgondolkodni milyen lehetőséget rejtenek magukban. Persze amíg még bőséggel van a város szerkezete által jól pozícionált fejleszthető terület, illetve a fejlesztők által lehetőséggé érlelhető projekt-helyszín, addig nem feltétlenül kifizetődő ez a fajta kreativitás.)
Az észak-amerikai tradíció archetípusát jelentő toronyház elsősorban a várossziluettet formálja, a belső kevésbé hangsúlyos, illetve a belső is mintegy kifelé fordul (a nagy panorámaablakok nyújtotta kilátás lesz a bérleti díjra is lefordítható értékképző elem), ráadásul a vertikális terjeszkedés következtében a szintterület egyre nagyobb részét foglalja el a közlekedőmag, egyesek szerint megkérdőjelezve a gazdaságosság szempontjából kritikus alapterületi hatékonyságot is. A város szempontjából a köznek átadott terület, a belső, ”félprivát” zóna kialakítása építi a város bejárható léptékben megélhető szövetét, és ez a többlet, amit a fejlesztési alku során a szabályozó hatóság, illetve a befektető mérlegel, ki-ki sajátos érdekei szerint. Duffy idézett könyvében egy másik, általa észak-európainak nevezett hagyományra is felhívja a figyelmet, amelyben a közösségi térformálás sokkal nagyobb hangsúlyt kap, s amelyben a gazdaságosság sokkal komplexebb módon jelenik meg (példának többek között Ton Albers híres ING székházát említi). A hazai szabályozás az illeszkedést, a városzövetbe ágyazódás szükségességét sulykolja, amely - mint azt a példák sora tanúsítja - önmagában nem elégséges az építészeti minőség, az architektúra, mint térformáló gondolat létrehozásához. Úgy tűnik Budapesten az irodaház építés az elmúlt évtizedben - különösen a belső városrészekben - a XIX. századi várostestet respektáló arányok, nemesebb vagy egyszerűbb anyagokkal burkolt kulisszák mögé rejtetten inkább az észak-amerikai, jól bevált receptek mentén haladt, mintsem a kortárs európai élvonal kreativitásából merített volna ihletet. A két kiemelt épület, a Science Park és az Alkotás Point azért emelkedik ki a megépült házak sorából, mert helyszíni adottságuk szabadságával teremtő módon tudtak élni alkotóik, ezáltal valódi illeszkedést, értékteremtő hozzáillesztést biztosítva a városhoz. Nem állítom, hogy a szabályozott víziók a jó építészet ellenében hatnak, azonban hiszem, hogy a kreatív gondolat befogadására elég erős ez a város, kár lenne a középszert helyzetbe hozó normatív, kamuflázsra kényszerítő szemlélettel helyettesíteni az alkotó kreativitást.
Soóki-Tóth Gábor
