Spiritualitás, luxus kivitelben

Korábban már bemutattuk, de most személyesen is ott jártunk Sopronbánfalván az utolsó nyilvános látogatási napon a volt pálos kolostorban. Talán épp az ötezredik kíváncsi látogatóként, akik ha nem is ide fognak spirituális céllal elvonulni és föltöltődni, közelről is látni akartuk a hely szinte mindenre kiterjedő figyelemmel elkészült építészeti részleteit. A ház újjászületésének feltételéül szabott puritán luxusra kitalált, ötletes program és az eredeti történeti funkció ellentmondásait a tervezők, Magyari Éva és Pazár Béla építészek számos apró szakmai trükkel oldották fel. Mizsei Anett írása. 

A történelem viharai nem kímélték a Sopron melletti kis dombon álló egykori pálos kolostort. A 21. század hajnalán azonban egy elkötelezett beruházó és építész csapat munkájával visszanyerte egykori formáját, és új funkcióval várja a betérő vándort. Az épület bejárása után Magyari Évával és Pazár Bélával beszélgettünk a feladat nehézségeiről, örömeiről és a legfőbb kitűzött célokról. „Magával ragadó, varázslatos volt, amikor először láttuk a kolostort romosan, hóval borítva.” – emlékeznek vissza a tervezők.

Múlt és jövő ad találkát egymásnak az egykori kolostor falai közt.  A 2010-es évben szálloda létesült benne, mely a szerzetesi élet befelé forduló lelkiségét nyújtja festői környezetben. A refektórium autentikus szerzetesi ételekkel, az egykori noviciátus a kortárs spirituális magyar művészet kiemelkedő alkotásaiból válogatott kiállítással várja vendégeit. Az országban egyedülálló pálos történeti múzeum a nagyközönség számára is nyitott.

Olykor a szerencse, olykor a kitartó kutatómunka segítette a tervezőket. A 15. századi első kolostorépület nyomait megtalálták bár, de sajnos a rendelkezésre álló adatok és a feltárások után sem rekonstruálható az akkori állapot. Ugyancsak feltárták a kolostorból induló pincerendszert, ami a hegy belsején át a közeli majorsági épületbe vezet, de egyelőre ez használaton kívül marad. Az eredeti gótikus pálos templom a mai templom helyén állt. Kiindulási pontnak tehát az 1643-as új kolostor tekinthető. Egyik fő törekvés volt, hogy korhű anyagok és szerkezetek kerüljenek vissza. Így például a kolostorépület homlokzatának kialakítását csak a vakolat teljes leverése után lehetett megtervezni a kolostori szárnynak a hozzáépült templom felőli falán megtalált eredeti színezetű vakolatrészletei alapján, hogy a kőkeretek és vakolatsávok csatlakozása, illetve átfordulása egyik homlokzatról a másikra mindenütt hibátlan legyen. Egyenetlen, durva szemű vakolatot alkalmaztak, anyagában színezve, hogy az összhatás minél inkább megközelítse az egykori kézi technológiát.

Ugyancsak fontos volt, hogy minél kevesebb bontással járjon a modernizáció. Végül minden boltozati mezőt sikerült megőrizni, egy kivételével, ahol az akadálymentességhez szükséges mozgássérült-felvonót helyezték el. A noviciátus mestergerendája és födéme az 1600-as évek óta szolgál – s fog is még jó ideig, hiszen megmentették azt is. Az egykori lépcső jócskán pótlásra, javításra szorult, de a kő, amin lépkedünk, nem vékony burkolólap: valódi tömbkő került vissza, s a kémények is eredeti helyükön állnak, ma is a szellőzést és füstelvezetést oldják meg.

Komoly fejtörést okozott a szobákhoz csatlakozó vizesblokkok elhelyezése, hiszen a cellákból kialakított kicsi lakosztályok, illetve a régi szerkezeti rend védelme érdekében a beavatkozási lehetőségek igen szűkössé váltak. A földszinti mosdók dobozszerkezetként készültek, az emeleten a megoldást a boltozati mezők közti szokatlanul széles boltvállak adták. Ebben a mintegy másfél méter széles sávban lehetett a vizes helyiségeket megépíteni a régi szerkezeti rend megzavarása nélkül.

Nehézséget jelentett az épület „szabálytalansága”. A síkok nem síkok, a derékszögek nem derékszögek, a nyílások nem egyformák. A folyosó padlójának jelentős egyenetlenségeit kivitelezéskor boltozati mezőnként kicentizve korrigálták, hiszen a szobaajtók csatlakozó kőkereteihez igazodni kellett. Ezeknek is csak töredékes részletei kerültek elő, amik alapján azonban sikerült visszaállítani az eredeti állapotot. Mezőnként egy kiemelhető követ terveztek, alatta elektromos bekötési lehetőséggel, hogy a közlekedők szükség esetén kiállítótérként hasznosítva változatosan megvilágíthatók legyenek. Az olajozott, viaszolt tölgy ajtók ugyancsak kiváló mester munkái, speciális pántolással készültek, hogy a tok és az ajtószárny vizuálisan minél kevésbé váljanak el egymástól.  

A tetőtér eredeti állapotában is viszonylag magas térdfalakkal épült. A kétállószékes 19. századi tetőszerkezet belmagassága alkalmassá tette a padlásteret közösségi funkciók, nagyobb társalgó, illetve több kis meditációs szoba kialakítására – az épület eredeti arányainak megtartása mellett.  A héjalás új, de az egyenes vágású tetőcserép hűen idézi a hagyományos anyagot. A folyosókat solnhofeni kőburkolat borítja, a falak lábazat nélküliek, egyszerű, fehér vakolattal. Csak a legalsó (erősen igénybevett) mintegy 6 cm mosható fehér festék.

Az egyik folyosón látható szürke felületű pilaszterek nem tévedésből térnek el a többitől: a kutatások szerint a templomtól a refektóriumig húzódó reprezentatív útvonalat kívánták az építkező elődök így kiemelni. A refektórium ma is az épület egyik legfőbb büszkesége, habár egykori berendezéséből jóformán semmi nem maradt. Rekonstrukcióként valósult meg a teljes fa falburkolat, melyhez előképül a trencséni jezsuita és a soproni domonkos refektórium szolgált. Végleges formáját a templomban megtalált, 1860-ból fennmaradt stallum és gyóntatószék faragásai alapján nyerte el – meglepő módon az ottani ~40*70 cm méretű táblák rasztere jóformán tökéletesen illeszkedett a refektórium falára. Az átszellőztetett, kettős lécvázra ültetett burkolat autentikus anyaga, motívumai teremtik meg ma az egykori atmoszférát.

A megtalált ablakok mindegyike új volt, de utóbb előkerült három eredeti ablakszárny. Ezek alapján több próbadarab elkészítését követően sikerült a bekerülő újakat legyártani úgy, hogy profilvastagságuk közelíti az eredetit, miközben hőszigetelő képességük, anyagaik a mai elvárásokat teljesítik.

A refektórium mellett a másik szemet gyönyörködtető tér a könyvtár, ami szintén a legfelső szinten kapott helyet, méghozzá a kolostor templommal összeépült fala mentén. Két nagy, mérműves ablakon keresztül átláthatunk a templomtérbe. Ezek a korábbi, 1950-es években zajlott rekonstrukciós munkák során készültek, Szakál Ernő kőfaragó munkái. A csúcsíves nyílásokat ugyan utóbb kosárívessé alakították, az elfalazást visszabontva azonban hiánytalanul feltárultak a korábbi nyílások. A bejárat is visszakerült eredeti helyére, szélfogóval ellátva, hogy a mai igényeknek is tökéletesen megfeleljen.

Talán szokatlan a funkcióváltás ilyen formája, habár ez az egykori kolostor bizony számtalanszor megélt már hasonlót. Egyvalami azonban bizonyos: az épület maga csak nyert ezzel a legújabb felújítással, ami hosszú távra előmozdíthatja fennmaradását, és elérte, hogy újra régi szépségével koronázza meg a Sopronbánfalva fölé emelkedő dombtetőt.

Mizsei Anett

Kapcsolódó oldalak
A sopronbánfalvi volt pálos-karmelita kolostor újjászületése
Luxuskolostor magánerőből