Sulyok Miklós: „Normálisak vagyunk?”

„Elhunyt a magyar építészet egyik legeredetibb, legismertebb és egyik legnagyobb hatású mestere, s mi összejövünk, hogy megvitassuk az őt és követőit vitriolosan bíráló szöveget. Normálisak vagyunk?” Janáky István ”Levelek Árkádiából” című előadása először Debrecenben hangzott el, majd a FUGA Akadémia sorozatában Budapesten is hallható-látható volt. Az alábbi szöveg a november 24-i FUGA esten Sulyok Miklós művészettörténész, mint felkért opponens hozzászólásának szerkesztett változata.

„Elhunyt a magyar építészet egyik legeredetibb, legismertebb és egyik legnagyobb hatású mestere, s mi összejövünk, hogy megvitassuk az őt és követőit vitriolosan bíráló szöveget. Normálisak vagyunk?” Janáky István Levelek Árkádiából című előadása először Debrecenben hangzott el, majd a FUGA Akadémia sorozatában Budapesten is hallható-látható volt. Az alábbi szöveg a 2011. november 24-i FUGA esten Sulyok Miklós művészettörténész - felkért opponens - elhangzott hozzászólásának szerkesztett változata.

Kedves barátaim!

Lépjünk hátra egy apró lépést és szemléljük csak meg a helyzetet, amelynek itt és most mindannyian részesei vagyunk! Elhunyt a magyar építészet egyik legeredetibb, legismertebb és egyik legnagyobb hatású mestere, s mi összejövünk, hogy megvitassuk az őt és követőit vitriolosan bíráló szöveget. Normálisak vagyunk? Janáky István asztali eszmefuttatása helyett Makoveczre kell ma emlékeznünk.

De előbb még essék pár szó arról az emberi helyzetről, ami két építészünket összeköti, helyesebben, szembeállítja. 

Tudjuk, mindig is szakadék választotta el Makovecz és Janáky építészetszemléletét. Ennyire éles hangnemet azonban, mint amilyet ebben az írásban tapasztalunk, valószínűleg csak egzisztenciális sérelem indokol. És bizony éppen ilyesmi történt közöttük. Közismert, hogy az 1991-es sevillai világkiállítás magyar pavilonjának tervezésekor éles összecsapás zajlott közöttük, és ebből Janáky került ki vesztesen. Bár Janáky nyerte meg a tervpályázatot Lepkeház nevű épületével, végül mégis Makovecz terve épült meg. És aratott azóta is tartó világsikert. Mondjuk ki: nehéz ilyet földolgozni. Éppen ezért sokkal-sokkal óvatosabbnak kellett volna lennie Janáky mesternek, amikor ilyen opusszal kívánt előrukkolni. Tudhatta, hogy legtöbben, mint most én is, lélektani okokat sejtenek írásában. Nem építészeti mondanivalót. A ressentiment most sem bizonyult jó tanácsadónak. Megszívlelendőek – többek között – Nietzsche sorai erről a lélekrontó jelenségről.

Valljuk be, a máskor rendkívül szellemesen író, éles elméjű Janáky olyasmit mond, mint a tudatlanok a nonfiguratív művészetről: „Ugyan, ez nem is művészet! Mi máshoz szoktunk, hogy lehet ilyesmit csinálni?” Meg azt is hallottuk már, hogy „na ne, még hogy zene lenne, ha a komponista a koncerten kinyitja az ablakot és az utcazajt hallgatjuk ahelyett, hogy szép finoman hegedülne? Á, ez nem zene, ez valami más....” Döbbenetes, hogy egy ilyesfajta, a gyökeresen új művészetre adott laikus reakció Janáky tollából származik. Nem érvel, pusztán kijelent, értetlenségét fejezi ki egy hihetetlenül sokrétű életművet hátrahagyott, világszerte elismert építész művei felett. Írása egyetlen minősítést próbál árnyalni tucatnyi szinonimával, az értéktelen-től az alacsonyrendű-ig.

Egy pillantás a múltba: Janáky már 1984-ben ezt írja a Magyar Építőművészetben (1984/1.szám, 21. oldal) „A mai magyarországi építészet stíluskérdései” című tanulmányában: „Aztán itt vannak a szuper-individuális stílusdemonstrációk. Ezek bemutatóinak egy jellegzetes csoportja a régi (vizuális stílusköznyelvek kebelében létrejött) építészet hagyatékának felszínén mozog és – a társadalmi vizsgálódás módszerét elvetve, a bírálatot sértetten elutasítva – az egykori összefüggő tárgyi környezetek egyes kiragadott stílusmozzanatait tessékeli át a jelenbe. Ez a gyakorlat abszolút sterilitást kíván, az építészeti stílusáhítatot semmilyen másfajta külső tárgyalakítási effektus nem zavarhatja.” A cikket kísérő fotók pedig Erdei András és Makovecz épületeivel példázzák az iménti mondatot. Szövegrészletünkből azonban nemcsak azt láthatjuk, hogy Janáky már harminc évvel ezelőtt sem kedvelte Makovecz építészetét, amit azért többen sejtettünk, hanem azt is – és ez a lényeg: tud ő tagoltan írni. Ha akar. Amikor ezt az árkádiás szöveget papírra vetette, nem akart.

Most tehát nem Janáky írásáról kell beszélnünk, mert a kiváló tollú építész-író korábbi esszéihez nem méltó színvonalú pamfletet adott ki a kezei közül. A mai összejövetelünk valódi tárgya – mint Janáky írásáé is – Makovecz Imre építészete.

Szeretnék ezzel kapcsolatban néhány – természetesen nem általam fölfedezett – alapvető tényt leszögezni, amelyről épületeit szemlélve gyakran megfeledkeznek a róla nyilatkozók, mintha nem látnák a fától az erdőt. Mint most Janáky István sem. Elnézést kérek, ha talán csapongó lesz a rövid gondolatmenet: nem pár napra, de évekre lenne szükség Makovecz rendkívüli terjedelmű munkásságát akárcsak címszavakban is összerendezni.

Makovecz építészete képzőművészet is. Paradox, de így van. Éspedig nem amellett, vagy közben, hanem egyidejűleg és lényegénél fogva képzőművészet IS. Gesamtkunstwerk ez a javából, de ez kézenfekvő többek között Rudolf Steiner-i és persze Richard Wagner-i eredete miatt. Épületeinek elemzését is a steineri metamorfózis-elv felől kellene kezdenünk.

Makovecz modernsége: „A steineri művészeti koncepciónak az volt a lényege, hogy – de ővele egyidőben még sokan ugyanígy gondolkoztak a művészetről, hiszen ez volt az egész századforduló kalandja – a művészet olyan megjelenítő erőt produkáljon, amely megváltoztatja a világot.” – mondja egy interjúban. Mi ez, ha nem a modernista építészet hitvallása, a társadalmi elkötelezettség (mint tudjuk, a Makovecztől egyébként távol álló baloldali politikai elkötelezettséget szülő), a környezet életjobbító voltába vetett hit kifejeződése.

Makovecz talán legtöbbet emlegetett koncepciója az építészetről - „Az építészetben engem az építés drámája érdekel.” – a fluxus-művészet kiteljesedése valójában. Egész munkássága, beleértve építészetét is, a „leg-beuys-ibb” művészet, valódi szociális plasztika. Persze az összefüggés hátterében az áll, hogy Beuys is Steiner eszméinek tisztelője volt.

Azután Makovecz színtiszta konceptuális művészetet művelt, amikor 1972-ben megvalósította a Minimáltér-pályázatát.

Makovecz építészete a teljes újrakezdés építészete. Szerkezeti, formai, plasztikai és társadalmi értelemben egyaránt. Hogy ez túlságosan nagyra törő elképzelés volna? Most ezt nem tudjuk megvitatni. Úgy látom, végül sikerült felvillantania a kitűzött program megvalósításának lehetőségét.

Itt vannak azután az intézmények, mondhatni a szociális plasztika alkotóelemei, amelyeket Makovecz létrehozott: a Kós Károly Egyesülés, az Országépítő című folyóirat, a Vándoriskola, a Magyar Művészeti Akadémia. Fölösleges hangsúlyoznom: ezek egyenként sok-évtizedes, nagylélegzetű projektek. Számosan hallgattak rá.

Engedtessék meg egy szubjektív fölvetés. Nagyon fontosnak tartom, hogy megszólalásaiban visszahelyezte jogaiba a beszéd komolyságát. A kádárizmus korának dupla-fenekű, sanda egymásra vigyorgása és összekacsintása közepette.

Kedves Barátaim, hadd hívjam föl a figyelmüket egy nem jelentéktelen koincidenciára: ugye most hét óra tájban járhat az idő, ebben az órában, a mi összejövetelünkkel egyidőben zajlik a velencei Accademia di Belle Arti auditorium maximumában a Makovecz Imre és az organikus építészet című szimpózium, többek között Paolo Portoghesi és Giorgio Cassano részvételével. Egy Makovecz kiállítás megnyitó eseményeként.

Most pedig szeretném Önöknek idézni Edwin Heathcote angol építészettörténészt, aki 1997-ben könyvet is írt Makoveczről „A lélek szárnyai” címmel, a Financial Times építészeti kritikusának október 1-i nekrológját Makovecz Imréről.

Befejezésül pedig ennyit mondanék: bár nem gondolom, hogy csakis az antropozófia képes a jövőbe vezetni bennünket, ahogyan ő gondolta, de látom, amit látok: lángelme volt, akinek munkáit épp olyan nehéz elemezni, mint más lángelmék alkotásait. Komoly feladat a mi építészettörténész nemzedékünk számára, akik ismertük őt és láttuk civil kezdeményezéseinek kialakulását. Biztos vagyok benne, hogy sok művészettörténész generáció tölti majd az idejét műveinek és írásainak elemzésével.

Ha elmúlt a gyász ideje, meg is kezdjük a munkát. De most meghajtom fejemet nagysága előtt.

Sulyok Miklós

Sulyok Miklós művészettörténész (1958)