Svájci építészek Magyarországon, "Industria bűvöletében"
Különös, ahogyan az idő felértékel sokat vitatott épületeket is. Ki hitte volna az 1950-es években, vagy akár a közelmúltban, hogy a huszonegyedik század második évtizedében svájci építészek érkeznek majd a monumentális ipari csarnokok megtekintésére? Markus Peter és kollégái látogatásáról Vámos Dominika írt cikket.
„Industria: az ipar, az iparosítás istennője a 20. századi mitológiában, a tervezők és mérnökök patrónusa. Attribútuma a gyárkémény. Kultusza Európában 1945 után erősödött meg, a legnagyobb hatást az ötvenes-hatvanas években fejtette ki. Tisztelői feltétlenül hisznek az ipar felsőbbrendűségében, s az erőszakos térítéstől sem riadnak vissza. Az utóbbi időben követőinek száma erőteljesen megfogyatkozott, ám ideológiai hatása különféle áttételeken keresztül ma sem elhanyagolható.” (Germuska Pál)
Június közepén Markus Peter, a zürichi műegyetem (ETH) Peter Märkli vezette tanszékének professzora és egyetemi kollégái egy szokatlan tanulmányútnak lehettek részesei kis hazánkban. A háromnapos utazás kizárólagos célja az ötvenes években, helyszíni vasbeton előregyártással épült ipari csarnokok bejárása volt, amelyre meglehetősen felkészülten és céltudatosan érkeztek a svájci építészek.
Hónapokkal ezelőtt Markus Peter egyik asszisztense, Tibor Pataky keresett meg, hogy partnert keresnek az előregyártás történetével foglalkozó kutatásukhoz, amelyben kihagyhatatlan mérföldkőnek számít a magyar építészek, mérnökök egykori - részben úttörő, de mindenképpen heroikus - teljesítménye. Természetszerűen a Műegyetem Ipartanszéke, Dobai János, Bartók István, az Iparterv képviseletében pedig Borostyánkői Mátyás kapcsolódott be az immár közös kutatási programba, amelynek első állomása volt a mostani felfedező kirándulás.
A professzort szenvedélyes szakmai érdeklődése navigálta ezekre a történelmi kataklizmáktól sújtott helyekre. Számára a gazdasági értelemben meglehetősen elkényeztetett és kiüresedéssel fenyegetett svájci építészeti környezetben a szerkezeti perfekcionizmus, a technológiai szellemesség jelentik a megújulás egyik fontos alternatíváját. Markus Peter egyik legismertebb munkája, a Biel-i Faipari Egyetem épülete, amely előre gyártott vasbeton elemek és fapanelek kifinomult és szofisztikált összjátéka, önmagában is jól tükrözi ezt a szemléletet.
Kíváncsiságát valójában az 1956 óta Németországban élő és nemzetközi tekintélynek örvendő Stefan Polónyi(Polónyi Károly építész testvére) előadásai szították fel, aki szerkezettervező mérnökként és egyetemi tanárként nagy lelkesedéssel számolt be a német és svájci hallgatóknak korábbi mesterei, Menyhárd István, Gnädig Miklós és más iparterves mérnökök (Mátrai Gottwald Gyula, Wolf Johanna, Mokk László, stb.) virtuóz alkotókészségéről. Polónyi szaktekintélyét nemcsak a héjszerkezetek számításában való jártassága révén szerezte meg, hanem mert tanárként lankadatlan elkötelezettséggel munkálkodott azon, hogy a mérnöki, konstrukciós gondolkodást az építészeti tervezés szerves részévé tegye. (Polónyi Istvánról bővebben itt).
Markus Peter egyetemi előadássorozata, amelynek – a tervek szerint - legújabb fejezetét képezné a nagy magyar szerkezettervezők háború utáni munkássága, nem csupán praktikus statikai, építéstechnikai kérdésekkel foglalkozik, hanem – mint ezt az előadásokhoz összeállított szöveggyűjteményéből kiolvasható – szintén ezt a Polónyi által ambicionált hozzáállást, szemléletet igyekszik megalapozni, körbejárni. Az első fejezet például Rudolf Schwarz „Wegweisung der Technik” (A technika útmutatása) című, meghatározó jelentőségű írása 1928-ból, de olvasható benne egy Polónyi-tanulmány és több fejezet foglalkozik James Stirling munkásságával.
Mindezzel együtt mégiscsak megdöbbentő, hogy annyi kortárs igyekezet ellenére Magyarországról annyi évtized elteltével még mindig a kazincbarcikai sóraktár, a gyöngyösi váltógyár, vagy éppen a tiszapalkonyai vagy borsodi hőerőmű lehet az az épület, amely ma, 2013-ban igazán képes inspirációt adni a legmagasabb nívóhoz szokott zürichi építészeknek. A magyar építészettörténetnek ez a viszonylag rövid ideig tartó fejezete valójában az idők folyamán sokat veszített a fényéből, noha a vas és acél országában az erőszakolt léptékű és volumenű ipari építési teljesítmények annak idején a dicsőségtáblák legkitüntetettebb helyén ragyogtak. És nemcsak a Rákosi-rezsim emelte piedesztálra őket, de a helyszíni előregyártásban elkövetett nagyhatású, látványos újításokat 1961-ben az UIA is August Perret-díjjal jutalmazta.
Az iparterves mérnökök és építészek sikertörténete azonban – finoman szólva - nem esett egybe országunk gazdasági fellendülésével, hanem éppenséggel összefüggésben volt a súlyos gazdasági-politikai válság kialakulásával. Merényi László Mátrai-Gottwald Gyuláról szóló monográfiájában azonban egyértelműen elhatárolja egymástól a műszaki teljesítményt annak társadalmi összefüggéseitől: „Ismert tény, hogy az ötvenes években irreális gazdaságpolitika folyt Magyarországon. Ezért azonban nem lehel a mérnököket hibáztatni. Ők a kapott megbízásokat becsületesen hajtották végre. A hibát azok a vezetők követték el, akik egyszerűen nem vették figyelembe: az ilyen nagyarányú beruházások felülmúlják az ország teherbíró képességét.” – írja.
A szellemi és művészeti teljesítményt többnyire politikailag rendszersemlegesnek és mindenfajta morális megítéléstől függetleníthetőnek tekinti a társadalmi köztudat, ebben a svájci építészek sem különböznek, akik különösképpen fontosnak tartják az építészeti produktumok sajátszerűségét, történelmi elköteleződésektől való távolságát.
Az Iparterv vezető építészei valójában elképesztő morális akrobatamutatványok főhősei voltak a háború alatti és utáni egy-két évtizedben. Az akkor átélt fordulatoknak csak a morzsái hagyományozódtak át az utókorra szórványos mendemondákban, így ma már komoly fejtörést és kutatómunkát igényel felfejteni ezeknek a monumentális vasbeton konstrukcióknak a valósághű eredettörténetét. A Merényi-féle kismonográfia és más korabeli visszaemlékezések, dokumentumok némi támpontot adnak a megértéshez.
A Rákosi-féle erőltetett nehéziparosítási tervek teljesítése elképzelhetetlen lett volna ezeknek a mérnököknek a bravúros produkciói nélkül, noha tudvalevő és bizonyítható is, hogy néhány évvel korábban magánpraxisban ugyanilyen erőbedobással és műszaki csúcsteljesítménnyel még a német és magyar hadiipar megrendelésére dolgoztak. A tervezés államosítása teremtette meg számukra a bizonyítás és „jóvátétel” lehetőségét, jóllehet minimális feltételek álltak rendelkezésre. A nagy csarnokok építéséhez nem volt elég alapanyag, se acél, se gömbvas, se elegendő faanyag a vasbeton zsaluzásához, de a munkaerővel is takarékoskodni kellett, jóllehet elítéltekből, internáltakból némileg pótolni lehetett a hiányt. (csak két híresség a hosszú listáról: például Cziffra György politikai fogolyként, Hamvas Béla „bélistázott” író önkéntes száműzetésben dolgozott a nagy erőmű építkezéseken).
A kihívás tehát adott volt, kevés, újrafelhasználható zsaluzattal, nagyméretű, de könnyített elemekkel, kezdetleges emelőgépekkel, de furfangos megoldásokkal kellett a gigantikus méretű terek lehatárolását megoldani. Merényi a magyar helyszíni előregyártás európai viszonylatban páratlan ütemű fejlődését azzal magyarázza, hogy nálunk az építőipar ekkor már államosított óriáscégekkel működött, ami lehetővé tette a nagyobb teljesítményű emelőgépek beszerzését.
A technológia építkezésről építkezésre fejlődött, alakult: a Gnädig-féle kazincbarcikai műtrágyagyár sóraktárát vasbeton félívekből állították össze, amelyek közé 9 méteres kazettás elemeket helyeztek. Mátrai Gyula elsőként a Marczibányi téri Ganz csarnokon kísérletezett a gördülő állványzattal, a hajógyári üzem esetében pedig már helyszínen gyártott, 40 méteres előfeszített tartókat készítettek és használtak fel, így érve el jelentős anyag-, munkaerő- és időmegtakarítást. Később a Váltógyár és a nagy erőművek építése során egyre nagyobb elemek gyártásával, beemelésével próbálkoztak, ráadásul a tartószerkezeteket sikerült egyre karcsúbbá tenni (rácsostartók, Vierendeel-tartók).
A történeti igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy mások másképpen ítélték meg mindezt. A „köztis” Farkasdy Zoltán életút-interjújában például meglehetős szkepticizmussal számolt be ezekről az erőfeszítésekről: „Az Iparterv, amivel európai hírét kiváltotta, hogy csodálta az egész világ, hogy mi lehet a magyarok trükkje ebben a marhaságban - akkor ők még nem marhaságnak hívták, de ma már azt hiszem ők is rájöttek, hogy a csodálatuk marhaságon alapult -, hogy többszörös Kossuth-díjakat adnak olyan dolgokért, hogy lent a földön, helyszínen előregyártanak egy bazi nagy, irgalmatlan fesztávolságú, ebből kifolyólag nagy súlyú vasbeton gerendát, amit aztán teljesen kezdetleges emelőeszközökkel - mert toronydaruk akkor még nem voltak szokásosak -, bikák, meg ilyen himbák, csigák, mifenékkel húzták föl ezeket a többtonnás marhaságokat, hogy rátegyék a pillérre, mert bejött az előregyártás gondolata, míg ők könnyebb, alumíniumból csavarozva, fitty-fitty készen voltak. Jöttek hozzánk, hogy ebben biztos valami nagy trükk lehet, hogyha ezt a természetes egyszerű utat a magyarok nem csinálják. Nahát ezt én mint nem iparterves mondom, nem kis malíciával!” (Oral History Archivum)
Később aztán nemcsak a gazdasági válság, hanem a technológiai továbblépés, a nagyipari előregyártás, a komplett építési rendszerek, típustervezés, a panel lett az a következő fejezet, amely végül betette a kaput ennek a heroikus korszaknak. A hatvanas évektől az egyéni furfangnak mind kevesebb, a gazdasági potenciálnak mind nagyobb szerep jutott a nemzetközi építészetben, építéstechnikában, és ebben a versengésben bizony már – mi magyarok – könnyebbnek találtattunk.
Vámos Dominika
Források:
Germuska Pál: Industria bűvöletében. 1956-os Intézet, 2004
Szabóné Dér Ilona: Farkasdy Zoltán interjú (1986-87). Oral History Archívum, 52. (1956-os Intézet)
Dr. Merényi László: Mátrai Gottwald Gyula, Építési Piac melléklete, 1997.
