Svájci lassú

Akinek van türelme és hajlamos arra is, hogy építészeti ügyekben a virtuális világban messzebbre is elkalandozzék, hamar rádöbben arra, hogy nem csak a magyar építészeti gyakorlat, de még gondolkodás is alig, vagy csak nagyon távolról követi a legújabb, és gyakran nagyon elgondolkodtató irányzatokat. (lásd például: The Times Online 2007. dec. 19-i számát, melyben Tom Dyckhoff érdekes cikket publikált; az írás címe „Slow architecture that tastes good” – Lassú építészet, ami ízlik). Ebből megtudható az is, hogy a „lassú építészet” fogalma Peter Zumthortól, a világhírű svájci építésztől származik.

Szerinte az ilyen építészet a gyorséttermekkel szemben a meghitt vendéglő, a „restauránt” megfelelője. Azé, ahová az oda betérő nem csak bekap valamilyen sztenderd kaját, hanem válogathat a séf konyhaművészetének legjobb alakításai között. Ahol udvariasan és előzékenyen szolgálják ki, ahol nem fogyasztó, hanem vendég. Ahol a kulináris élvezet mellett – ha ehhez van kedve – akár meghitt beszélgetésbe merülhet társával, vagy éppen pezsgő diskurzust folytathat baráti társaságával.

Ez a fajta építészet egyáltalán nem új, sőt forrása a távoli múlt, amikor ez volt a természetes. Modern, sőt posztmodern visszatérése mégis annyira váratlan, hogy a fogalom magyar nyelvre történő pontos átültetése eddig talán még senkinek sem sikerült.

Bejátszás No. 1.
Ha jobban utánagondolok, gyermekkoromban még számos ilyen hely létezett Budapesten, és számos kisebb-nagyobb városban is. Ezért hát ezt társadalmi érintkezési formát, életérzést, a „lassú építészet” fogalmát talán fordíthatnánk békebelinek is? Ámbár ebben az esetben elvesztené a szemtanú szavatolta hitelességét.

Édesapám ugyanis akkoriban a fővárosi elektromos művek mérnöke volt. Édesanyám képzettségét tekintve tanítónő, valójában háztartásbeli, mi pedig hárman voltunk testvérek. Szüleim családi háza 1935-ben lett kész. Bankkölcsönből épült. Nem voltunk szegények, de spórolni kellett. Étterembe nem jártunk, ámbár szüleim olykor-olykor néhány hasonló státusú házaspárral együtt vacsorázott a Sípos kerthelyiségében, mert apám igen szerette a halat, anyám pedig szívesen legurított a torkán egy-két pohár seritalt. Mindent, amit én az előkelőbb vendéglátásról tudtam, a Magyar Úriasszonyok Lapjából merítettem, melynek olvasása anyám egyik ebéd utáni gondűzője volt.
A lassú építészet talán a nálunk „organikusnak” mondotthoz áll a legközelebb. De azért annál több. Mindenekelőtt sokkal „zöldebb”. Mert nem csak abban környezettudatos, hogy igyekszik főként helyi építőanyagokat, például követ, fát, téglát használni. Egyrészt azért, hogy a ház minél jobban belesimuljon a környezetébe, másrészt azért, hogy a szállítás okozta környezet-terhelés minél kisebb legyen. További szempont az is, hogy az építkezésen lehetőleg minél több helyi munkaerő dolgozzék, s ha ezek képzetlen segédmunkások, annál jobb.  Ez a törekvés szembeszökő például a chilei Frohn & Rojas illegálisan felhúzott favellákat idéző lakóegyüttesei esetében.

De zöld ez az építészet azért is, mert mind az építés közben, mind a kész épület működtetése során az energiaszükséglet minimalizálására törekszik, és él a helyben megvalósítható energiatermelés lehetőségeivel, azaz igyekszik a fenntarthatóság követelményeinek megfelelni.

Ámde zöld a lassú építészet formai értelemben is, mert még a mohát is felveszi eszköztárába, és még olyan helyen is alkalmazza, ahol az épület használója csak sejtheti jelenlétét. Mint például a tokiói Taketo Simohigosi rögtönzött tetőkertjeiben.
Ám a lassúság két fő jellegzetességnek egyike főként látványként ismerhető fel. Nem más ez, mint az egyedileg megoldott részletek gondos kidolgozottsága, megformáltsága.

A Pritzker-díjas japán építész és urbanista, Maki Fumihiko professzor munkáiban nem az anyag használata sajátos. Ő bátran alkalmazza a legkorszerűbb anyagokat és eljárásokat, de soha nem azért, hogy ezeket önmagukért hangsúlyozza. Ő a környezet egészét tekinti meghatározónak. Legjellegzetesebb épületeinek megvan az egyes évszakokra utaló módon megkomponált más környezete és jellegzetes nézete. Az egész minden darabkájából a japán szellemiség szűkszavúsága és méltósága sugárzik.

Szerinte a nyugati posztmodernizmus történeti idézetei Japánban egyszerűen elpárolognának. A mai modernizmus problémája ugyanis nem a formaalkotás, hanem az élet teljességének az a fajta általános leképezése, amire a nyugati posztmodern képtelen.

Ennek az idézett gondolkodásnak és érzelem világnak a középpontjában tehát nem a befejezett, kész épület áll, hanem az építés folyamata maga. Lépésről lépésre. A ház ama képessége, ami az emberhez teheti hasonlatossá. Az, hogy bár folyamatosan átalakul, alkalmazkodik, de eredendő, egyszeri lényege mégis élete végéig ugyanaz marad.

Bejátszás No. 2.
Lehet-e esélye nálunk a lassú építészetnek? Gondoljuk csak meg! Zaklatott világban élünk már jó ideje. A szabadságharc után Bécs és Metternich besúgói zaklattak, a kiegyezés után Ferenc Ferdinánd és az ő hű csehei, majd néhány boldog békeév után belesodortak minket az első világégésbe, ami pedig szükségszerűen torkollt a trianoni traumába. A béke-diktátumba azonban már be volt csomagolva a sárkányvetemény, a német orientáció, majd a második világháború, a náci, sőt a sztálini diktatúra is. A maga undorító szocreáljával. A brutális elnyomás jelképével. A rémuralom azután szinte törvényszerűen lobbantotta lángra az ötvenhatos forradalmat, és szabadságharcot.

Azt a hősi küzdelmet, melyet valójában jóval kitörése előtt már Jaltában előre levertek, és a halálos ítéletére Szueznél ütötték rá a pecsétet. Hogy közben nem olaj, csak piros vér folyt a pesti utcán, hogy a felkelt, ám magára hagyott nép döglégyként csapkodta agyon a szovjet zsarnokság tankjait, ebből a nézőpontból csak olyan epizód, ami propagandisztikusan hasznosítható epizód a nemzetközi adok-kapok rulettben.
Mint az is, hogy azok közül nagyon sokan, akik nem haltak hősi halált, vagy nem futottak idejében világgá, Kádár akasztófáján végezték vagy hosszú rabságot kellett elszenvedjenek.

Ha a lassú építészetet nem is, a lassú építést mindenki ismeri mifelénk. Itt ugyanis posztkommunista kormányzataink cezaromániája következtében a legtöbb dolog fordítva működik. Még az értelmező szótár is ellentétes a közhasznú magyar nyelvvel. Melyben a jólét szó tényleges jelentése elnyomorodás, a támogatásé pedig megsarcolás. A legjobban fizető munka pedig az, ami nem csak felesleges, amit be se szabad fejezni, hiszen az olyasmi lenne az, mint a vezetők számáras arany tojást tojó tyúkból levest főzni.

Siralmas lemaradásnak oka is nagyrészt ugyanez. A hazánkban ügyködő befektetők, építtetők nagy része is csak gyorsan lefölözhető profitban, sőt extraprofitban érdekelt. Különösen mostanság, amikor a gazdaság tényleges teljesítménye a negatív rekordot döntögeti. És amikor a bukás szakadékának szélén tántorgó kormányzatunk be is vallja, hogy ebben a helyzetben nincs arra ideje, sőt szüksége sem arra, hogy gondolkodásra vesztegesse az idejét. Nem mintha az ország, a köz érdekében valaha is ilyesmivel múlatta volna az időt.

Lehet-e csodálkozni azon, hogy ebben a lihegő helyben-futásban az árat és az értéket következetesen összemossa, és hogy az olyan kulturális érték, mint amilyen az építészet, végképp nem fér bele. Végtére ehhez a Nagy Pénz lába előtt farkcsóváló, és kizárólag saját zsebre érzékeny kormányzatunknak, és a tenyerét nyaldosók siserehadának már akkor sem fűződött semmilyen érdeke, amikor még a jéghegyek fenyegető közelsége miatt csak a legtapasztaltabb tengerészek aggódtak.

Az átlátszó kifogás notóriusan a pénzhiány volt. Ami nem csak böszme, de álságos mellébeszélés. Arról ugyanis szó sem esett, és nem esik ma sem, hogy ki és miért kártyázta el a családi vagyont, és hogy mekkora is volt az valójában? Nyilván nem, hiszen rögtön kiderülne, hogy a tettes nem csak léha, de tolvaj is.

Ami nem csak offshore svindlik tömegéből sejthető, hanem abból is, hogy olyan beruházásokra mindig sikerült pénzt kerítenie a kormányzatnak, melyről lerítt, hogy feleslegesek, vagy nem sürgősek. Ám megvalósításuk valakik (ugyan kik?) számára mégis kitűnő üzlet, trükkös umbulda, vagy éppen kibogozhatatlanul összekuszált pénzmosás lehetőségét kínálta.

Kijátszás
Mindezek ellenére e sorok írója, javíthatatlan optimista lévén, a lassú építészet hazai esélyeit nem tartja reménytelennek. Egyrészt azért nem, mert úgy véli, hogy valamiként orvosi értelemben sincs tökéletesen egészséges ember, ez nem jelentheti azt, hogy erre az állapotra nem kell, nem érdemes törekedni. Másrészt a bevezetőben említett cikkben azt olvastam, hogy sok kiváló amerikai építész-praxis, például a Wisconsinben bejegyzett Kubala Washatko Inc. főtervezője azt vallja, hogy a stúdió filozófiája a teljesség elvén alapszik, melynek integráns része a fenntarthatóság követelménye.

Nem hiú ábránd, hogy ebben az értelemben a lassú építészet hazánkban mégsem tűnik megvalósíthatatlannak. Makovecz Imre és néhány legjobb tanítványának munkái közül nem is egy akad, ami bizonyos értelemben ide sorolható. Másrészt dolgozik nálunk több olyan építész is, akit ebbe a körbe lehetne sorolni, anélkül hogy ennek a ténynek ők maguk tudatában lennének.

Miért is volna lehetetlen, hogy ha nálunk is elmúlik a neoliberális-posztkommunista leitatás másnapossága, majd lassanként kievickélünk a válságból, ha végre a dicstelen múlt szemétládájába kerül a szabad rablás gyakorlata, ha ezzel együtt felszívódnak a megélhetési építészek, olyan józan, hasznos, társadalmilag elkötelezett építészet korszakának esélye köszönthet ránk, mint amit a svájci Zumthor jelölt meg kívánatosként.