Szakadék

„A hézag a nyílás, amelyen át kimenekülhetünk, és a szakadék, amelyen át kell jutnunk, hogy szabadok legyünk" – írja Hannes Böhringer. Vargha Mihály az Eiffel tér irodaházról és a térről.

Egyik partján oldalára fektetett felhőkarcoló, üvegbe csomagolva. Mint óriás fal, hosszan terül – irodaház. A másik oldalon a sokarcú, ám szomorún elhanyagolt műemlék, a Nyugati pályaudvar a pénztárcsarnokkal, az odavezető folyosóval, a Ceglédi Csarnokkal, egyebekkel. Köztük mint gödör az új, mélyített kert – szakadék. Szeptemberben megtartották az avatóünnepséget. Ám azóta is dolgoznak rajta, s a mélytéri vendéglátásra jövő tavaszig biztos várni kell – így csak előzetes benyomásokon alapuló vélemény adható az együttesről. A szabad tér, a lenti kert kellemes, ígéretes, a rábámuló ház közel sem ennyire megnyerő.

Mindent akar nyújtani egyszerre: pedánsan viselkedni, integrálódni, az új – Eiffelnek keresztelt – tér részeként sokat adni az erre járó városlakóknak, kommunikálni a közelálló régebbi házakkal. Például a Podmaniczky utca sarkán álló postaépület felé kiemelkedik egy „saroktorony", mint túlnőtt üvegkalicka: most egy csillogó kristályokkal díszített, méregdrága, sötét műtehén* díszíti. S nem utolsósorban a tervezők nyilvánvalóan úgy fogtak hozzá az együtteshez, hogy feltétlenül teljesüljön megbízóik üzleti terve.

De ez a csoda ritkán következik be. Ami biztos: jó építészetet ilyen esetekben csak nyílt tervpályázatot követően lehet remélni. És még akkor is hosszú folyamat következik, amíg a pályázat győztese kiérleli tervét, s közben tájékoztatást kaphat alakulásáról bárki, akit érdekel épület és város sorsa. Majd jöhet a szintén alapos és körültekintő megvalósítás, szintén megfelelő tájékoztatással kísérve, elsősorban a város igényeit figyelembe véve. Ma mindez szinte lehetetlen – az ellentétes példákat lehetne, de felesleges sorolni (a végén egy említődik mégis)... Amit leggyakrabban világválság szóval illetnek mostanság – az építészetre nézve például, tetézve az ingatlanpiaci megingásokkal –, nyugodtan nevezhető világháborúnak, melynek fő terepe mostanság Kína. Dubai elesett.

Lehetetlenül sok mesterségesen felkorbácsolt igényt kell irreálisan rövid idő alatt teljesíteni. Ezért van város, ami a folytonos gyarapodás ellenére egyre inkább a pusztulás képét hordozza magán, s ezen a házak elkészülte már alig-alig tud segíteni. Budapest különösen így fest. Nem remélhetjük, hogy áttörés következne be, és minden új építést megelőzően modelleznék: milyen módon fog öregedni (más megfogalmazásban: kizsigerelését követően mikor bontják majd le?), s mik a várható hatásai a meglévő környezetre. Pedig a technikai lehetőségek egyre inkább adottak ilyesmire. S nem egy esetben idő is lenne rá.

Az Eiffel téri irodaház építése sokáig nem indult meg, bár nagy reklámlepedők zengzetesen beharangozták a posta melletti kis toldalékon – melyet azután lebontottak, hogy helyére elkészüljön a ház körúti darabja. Az építéshez csak akkor fogtak látványosan hozzá, amikor megvolt a később csúfos kudarccal végződött kormányzati negyed elhelyezési pályázatának eredménye. Most ott áll az új épület – a kormányzati negyednek viszont annyi. Vajon mi a konkrét összefüggés?

Két észrevétel. Az új gödör mintha egyfajta „elkülönítő" lenne. A valószínűleg inkább tehetősebbek közül kikerülő használók ebben az elrendezésben nem nagyon kevered(het)nek majd az aluljáró meg a pályaudvar népével. E megfontolás lehet a zsákszerű mélyített tér hátterében, és csak erre rakódtak rá a formai-szépészeti megoldások. Ezzel együtt a „külsőépítészeti" kialakítás nem tűnik rossznak.

A másik: az építmény – a fő attrakció – viszont gőgösre, zártra, tagolatlanra sikerült. Ami pozitívumként említhető, édeskevés: körúti végénél a három nagy platán megőrzése, befogadása a házformálásba; a magasban mindkét oldalon végigfutó tetőterasz, amit csupán az épületben dolgozók élvezhetnek, például dohányzáskor. Feltűnően hiányzik kis áttörés, legalább egyetlen földszinti lyuk – miáltal viszonyba kerülhetne egymással a Podmaniczky utca és az új tér. Vegyük észre, még a darupálya miatt hosszúra épített panelházakra is jutott ilyesmi! Ehelyett szomorúan kell látni, hogy e hosszú ház méltatlanul kétarcú.

„A hézag a nyílás, amelyen át kimenekülhetünk, és a szakadék, amelyen át kell jutnunk, hogy szabadok legyünk" – írja Hannes Böhringer (a Szinte semmi című kötet A nadrágzseb című fejezetében). A tervek, melyek építészetnek álcázva jönnek szakmányban, egyre gyakrabban vezetnek fojtogató eredményekhez. Most már a szó szoros értelmében is (Allee, Budapest, Finta-opus, átadva novemberben).

Vargha Mihály

Nyomtatásban megjelent az Élet és Irodalom 2009. évi (LIII. évfolyam) 49. számában.

* 2009. decemberében kivilágított díszfa virít benne, lecserélték a tehenet.