Szemléletek

...az „értelem- és ízléshiányos” közegben szerinte csak a kivételesen tehetséges építészek nem kényszerülnek súlyos kompromisszumokra a megélhetésükért. (Iványi)
Bardóczi az Integrált Városfejlesztési Stratégia Budapest-centrikusságát bírálta, ami szerinte abban érhető tetten, hogy a program kiemelt szerepet szán a decentralizációnak, pedig a magyar városok közül ez egyedül Budapesten értelmezhető.
Török Tamás beszámol a május 26-ai építész embe®-ről

Bardóczi Sándor tájépítész és Iványi György közgazdász párosa jól működő konstellációt képezett az Építész ember sorozat május 26-ai beszélgetésén a Godot kávézóban. Kettejük közül talán utóbbi volt érdekesebb az építészek és hasonlók számára, mert személyében egy nagyon másfajta szemlélet jelent meg a porondon, jótékonyan tágítva a beszélgetés körét.

Nem ők voltak az első vendégei a beszélgetéssorozatnak, akik láthatóan tisztában vannak a triviális ténnyel, mennyire hiányzik a budapesti városházáról a koncepcionális és stratégiai megközelítés. Iványi György ezzel kapcsolatban úgy fogalmazott, hogy a főpolgármesternek nem a konkrétumokkal való foglalatoskodás a dolga, hanem a keretek kialakítása (miközben fontos, legitim célnak mondta az újraválasztatást). Úgy vélte, nincsenek prioritást érdemlő projektek, az egyenlően fontos feladatok sokaságából ezen a szinten nem emelhető ki egyik vagy másik.

Hasonlóképpen Bardóczi Sándor a jelképszerű beavatkozásokkal szemben a hiányzó köz- és zöldterület-gazdálkodásra helyezné a hangsúlyt. Szerinte Budapesten rossz politikai válaszok születnek az egyes városproblémákra, például amikor a szakmai érvek dacára reflex-szerűen szélesítik az elduguló utakat.

Pozitív várospéldaként Londont, Dublint és Szingapúrt hozta fel. A brit fővárost a dugódíj miatt említette, Dublinban a fejlesztési politikát tartja példaértékűnek, itt külön kitért az egyes fejlesztések vonzáskörzetében szedett fejlesztési adóra, amit az ingatlanok értéknövekedése után rónak ki. Szingapúrt azért a koncepciózus döntésért értékeli, hogy „zölden lesz gazdag” illetve abból a fajta gyarmati állapotból való tudatos kitörésért, amiben szerinte Magyarország jelenleg is vergődik.

Iványi György ellenérzésének adott hangot a szingapúri példát illetően, mondván, az egy diktatúra terméke, nem pedig demokratikus vívmány. Ő a párizsi Periferique, a lisszaboni EXPO-terület és a hamburgi HafenCity példáján keresztül világította meg a köz által kijelölt keretek között tevékenykedő magántőke áldásos hatását, a természetes fejlődés pozitívumait. London szerinte nem a dugódíj miatt élhető város, hanem a toleranciája és a kultúrája miatt. Felhívta a figyelmet arra, hogy a dugódíj bevezetésének nagyon komoly infrastrukturális feltételei vannak (pl. tömegközlekedés). Ezek hiányában csak egy újabb társadalmi szegregációs faktor lép életbe azzal, hogy a kevésbé tehetősek nem tudnak szabadon közlekedni a belső városrészekben. Szerinte először Budapest negyven éves lemaradását kell behozni a tömegközlekedésben. Már csak azért is, mert a drasztikus korlátozás akár a város kárára is válhatna, amennyiben csökkenti a vonzerejét.

Bardóczi Sándor elmondta, hogy mestereként tekint Mőcsényi Mihályra, Rácz Tamásra és Csemez Attilára. Iványi György gimnáziumi magyartanára, Németh G. Béla, valamint Jánossy Ferenc közgazdász mellett két építészt is felsorolt ebben a körben: Dévényi Tamástól a fejlődés és megőrzés, a múltból a jövőnek való építkezés folyamatosságát tanulta. Janáky István kapcsán pedig a „költészet kőből” kifejezést használta.

Nagy kudarcukról is beszámoltatták a vendégeket, Bardóczi a kivitelező által átértelmezett kálváriadomb-rendezést említette Polgárban, ami után megfogadta, hogy soha többé nem mellőzi a tervezői művezetést. Ami a sikert illeti, szerinte egy tájépítész munkáját annak háttérbe húzódó jellegéből fakadóan leginkább egy posztumusz életműdíjjal lehet elismerni. Ezzel együtt a Szigetköz-projektre a legbüszkébb, amit tíz év után minden érintett fél elfogadni látszik, csak épp nincs pénz a megvalósítására.

Iványi György legnagyobb kudarca és sikere egyazon vállalkozás, a Magház projekt volt. Sikerként könyveli el a Rottenbiller utcai épületet (építész: Dévényi Tamás), amely „a maga modernitásával keretbe tudta foglalni” a környezet heterogenitását. A kudarc a dologban az, hogy itt megállt a program, mert a partnereket a rövid távú haszonszerzés motiválta. Ugyancsak sikerként értékeli a néhai Inter-Európa Bank létrehozását (a székház építésze szintén Dévényi Tamás).

Jelenleg többek között a Várkert Bazár felélesztésén dolgozik, de mint mondta, „annyian védik az érdekeket”, hogy félő, végül nem marad más alternatíva, mint az objektum elpusztulása. Egyébként úgy látja, hogy a magyar tárgy- és környezetkultúra siralmas állapota mögött az értékrendek összeomlásának történelmi sorozata áll. Ebben az „értelem- és ízléshiányos” közegben szerinte csak a kivételesen tehetséges építészek nem kényszerülnek súlyos kompromisszumokra a megélhetésükért.

Bardóczi Sándor az Integrált Városfejlesztési Stratégia Budapest-centrikusságát bírálta, ami szerinte abban érhető tetten, hogy a program kiemelt szerepet szán a decentralizációnak, pedig a magyar városok közül ez egyedül Budapesten értelmezhető.

Iványi ezzel szemben elismerését fejezte ki a győri IVS-sel kapcsolatban, aminek szerinte nagy erénye, hogy a benne lefektetett kötelező metodika alkalmazása mellett nem marad helye a „hamis prioritásoknak”. Azt mondta, ez sem feltétlenül vezet jó következtetésekhez, de csökkenti a „nyegleségből fakadó hibák lehetőségét”.

A városfejlesztés lényegének a fenntarthatóságot tekinti, ami az ő értelmezésében egy pozitív értékmérleget jelent: a városnak több értéket kell termelnie és a városlakók számára hozzáférhetővé tennie, mint amennyit elvesz. Iványi itt a tartalékképzésről, a jövő költségeinek megtermeléséről beszélt.

A párkánymagasság szabályozásában is megtestesülő konzervativizmust okolta azért, hogy egy budapesti ma két és félszer akkora távokat tesz meg, mint más európaiak: a város csak laterálisan terjeszkedhetett. Ismét előkerült Szingapúr: Bardóczival ellentétben Iványi szerint a Dreamworks nem (csak) a jó közbiztonság és a tiszta környezet miatt választotta ezt a várost stúdiója számára, hanem mert „az imperialisták mindig is imádták a bolsi diktatúrákat”, ahol „csak egy emberrel kellett megegyezni.”

Bardóczi Sándor elhatárolódott az ökofasizmustól, amikor a dugódíj és a városi biciklizés mellett foglalt állást. Azt mondta, hogy a drasztikus korlátozásokkal ki lehet kényszeríteni „a látens alközpontok fejlesztését”. Iványi ezzel szemben a gyerekek és a lovak nevelésének példáján keresztül azzal érvelt, hogy nem lehet megnyomorítani azt, amit fejleszteni akar az ember. Márpedig szerinte Budapestre termelőerőt kell vonzani, különben csak a környező országok szórakoztató-zónája leszünk.

Előkerültek a magasházak is, amikről Iványi György őszinte lelkesedéssel beszélt. Azt mondta, „felemelik” azok az épületek, és csodálattal tölti el a gondolat, hogy emberek ilyet tudtak csinálni. Felidézte egy volt főnöke szavait, aki szerint New Yorkot csak az szólja le, aki vagy szerepet játszik, vagy kompenzál valamit. A metropoliszfóbiás szörnyülködésre válaszolva ezután Iványi azt az elsőre meglepő kijelentést tette, hogy „New York egy intim város”. A Bardóczi által propagált participációs tervezési módszerek kapcsán is a jó ízlésű, de erőszakos egyének teljesítményeit emlegette fel, inkább csak a rend kedvéért.

A fenntarthatóság és a kapitalizmus eszmerendszerének szépen ellenpontozott, közhelyeken túlmutatóan empatikus párbeszéde zajlott a kávézóasztalnál, a „kertész” és a „bankár” között.

kép+szöveg: Török Tamás