Szertorna és más bonyhádi emlékek – Mőcsényi esszék 9.
Mőcsényi professzor most gimnáziumi éveibe avat be bennünket történelmi kontextusban. A visszaemlékezésből nem csak az derül ki, hogy milyen tornászmúlt vezetett ahhoz, hogy még 85 éves korában is függeszkedve másszon fel a kötélre, hanem az is, hogy egy különös közép-európai értelmiségi-kisebbségi sorsot miként formáltak a korai diákévek.
Hetedikes gimnazista voltam, amikor a tornaórán öreg tanárunk ’Molnár bácsi’ azt mondta: - Kedves fiúk, nagy kérésem van. Kis szünet után hozzátette: - Tudjátok ketten élünk a már nem fiatal lányommal. Bajban vagyunk, mert nyugdíjazni akarnak, mégpedig azért, mert a gimnázium tanulói nem vesznek részt országos versenyeken, mert sehol sem szerepelnek. Tudjátok, van az a ’MOTESZ’, a szertornász minősítő; a vas, bronz, ezüst jelvényeket adó szervezet, ha ők mondanák, hogy Bonyhádon is vannak jó tornászok, talán kegyelmeznének és maradhatnék még pár évet. Miután ezt elmondta, kérte álljunk klott-gatyásan sorba, mustrára. A magasabbakkal kezdte, én közel a végén álltam. Rám nézve azt mondta: - Nem vagy hosszú, erős a karod, vékony a lábad, te jó lennél szertornásznak. Csinálod? Mondtam: - Igen. Örült. Harminchét tavasza volt, ősszel volt a ’jelvényszerző’. Molnár bácsinak azt mondtam, mindhárom jelvényt egyszerre szeretném megszerezni, mert harmincnyolc őszén már nem leszek Bonyhádon. Azt mondta nehezen fog menni, de ha igen, az neki is jó. Útmutatásai alapján – társaimmal együtt – munkába fogtunk. A talajgyakorlatokkal és a lóval volt gondom, mert a csípőm merevnek bizonyult. A tornaórákon kívül is, szinte minden délután gyakoroltunk. Az évzáró után otthon azon törtem a fejem, hogyan folytathatnám. Öreg kocsi-tengelyből a falusi kováccsal nyújtó rudat ’kalapáltattam’, a bognárral korlát rudakat faragtattam, gyűrűféle is akadt, kötél is volt bár mászáshoz vékony. Minden nap szorgalmasan gyakoroltam. A nyújtóval majdnem megjártam. Óriáskört próbáltam, a függőleges kézállásban ’elfogyott a lendületem’, visszaestem a rúdra, mivel nem volt elég erős, középen behajolt, azt hittem végem. A két tartóoszlop is összehajolt, a rúd azonban szerencsére nem csúszott ki belőlük. Azért nem, mert amikor a nyújtót összeszereltem óvatos voltam. A kocsitengelyből lett rúd két végén, a lőcstartó ’szegek’ lyukaiba egy-egy hosszú szöget dugtam. Megmentették az életem; a rúd nem csúszott ki a tartóoszlopokból. Fejjel lefelé, több mint két métert zuhanni, nyaktöréssel járhat. A nyári szünet után, a tornateremben még sokat gyakoroltunk, hogy a Budapestről érkező minősítő bíráktól megkapjuk a jelvényeket. Ha jól emlékszem ketten voltunk, akik három jelvényért indultak. Végig kellett csinálnunk az egyes jelvényekhez tartozó minden gyakorlatot a hat szeren, illetve a talajon, ezért a végére nagyon elfáradtunk. A legvégén – az ezüstért – meg baj lett. Tanárunk hibásan tanított be egy lólengést. A bírák ragaszkodtak az előírthoz. Egyikük ’lóra pattant’ és bemutatta az előírt mozdulatot. A fáradtságtól eltekintve ’merev’ csípőm is hátrányomra volt. Az ezüstöt végül is megkaptam. Nemcsak én, Molnár bácsi is boldog volt.
A kötélre ’erőből’ mászást (láb segítség nélkül) Györökön nyolcvanöt éves koromig naponta gyakoroltam. A földtől hét méter magasban, a közel vízszintes fenyőfa ágra akasztott mászókötél alatt betonlap védte a füvet a taposástól. Amikor a kötél felső végén ráütöttem a tartóágra, az elrohadt kötél elszakadt, a betonlapra zuhantam, az kettérepedt; engem tíz nap múlva tenyérnyi vérömlennyel műtöttek, nehezen gyógyult, kiestem a gyakorlatból. Azóta nem mászom kötélre. Kár.
Visszatérve a Bonyhádon töltött időmre, nem túlzok, ha azt írom, viharos időket éltünk. A német ’nemzeti szocializmus’, a ’náci’ mozgalom hatalomra jutásának hazai következményei ’e tájon’ igen korán jelentkeztek. Tolna és Baranya megye lakosságának jelentős részét, a törökök kiűzetése után idetelepült németek adták. Frankok, svábok, bajorok, osztrákok, és ki tudja milyen tartományból jöttek. A náci mozgalomnak ’vérbeli’ értelmiségiekre lett volna szüksége. Ilyeneket a bonyhádi gimnáziumban képeztek. A nyolc osztályos iskolába átlagosan háromszázötven diák járt. Ezeknek jó fele környékbeli frank ’fajzat’ volt. Náci részről egy Mühl Henrik nevű helybéli orvosnak lett volna dolga, gimnazistákat a ’Volksbundba’, a náci német mozgalomba szervezni. Nem járt sikerrel. Sőt!
Az evangélikus gimnázium tanárainak jó része cipszer származékként tudatosabban érezte magát ’röghöz’ kötöttnek, nemzethez tartozónak, mint az eleve magyar nyelvű közösségekből jöttek. Így volt ez az evangélikus Fasori vagy a soproni Ponzichter gimnázium tanáraival is. (Magam, mint az akkori hazai frankok többsége, katolikus vagyok.) Nos, nem tudnám megmondani hogyan, de a mindenkori elsősök, a szecskák osztályfőnöke, Marz tanár úr évfolyamát – amelyben az induláskor a tanulók jelentős része még küszködött a magyar nyelvvel – összeforrt közösségként adta át a végleges osztályfőnöknek. Az pedig, nevezték bár Loviknak, Demjánnak, Pozevicznak, Kunsztnak: magát szívvel, lélekkel a magyar nemzethez tartozónak érezte, vallotta. És a diák, nevezték bár Wielandnak, Reithnak, Böhm-nek, Swáb-nak vagy Schadt-nak nem volt hajlandó Mühl úr szolgálatába állni. Akkor sem, ha azt ígérték, hogy fedezik egyetemi tanulmányainak minden költségét.
Nos, történt egyik vasárnap, a konviktusi ebéd után, amint a diákok zárt sorban – talán százan – a vacsorára kapott két tojással a zsebükben az internátus felé menve azt látták, hogy Mühl doktor úr bricskájával a közúton feléjük galoppozik. Sohasem sült ki, ki hajította elsőnek a vacsora-tojásokat az orvosra, lovára. Pillanatok alatt ugyanezt százan tették. A ló megvadult, őrjítő vágtába kezdett, hajtóját árokba röpítette, és ki tudja hol állt meg. A tetőtől talpig horzsolt, sebes bőrű Volksbundos feljelentésére a ’hatóság’ intézkedett. Mühl úr – szuronyos csendőr kísérettel – meg akarta mutatni, hogy a gimnázium udvarára felsorakoztatott háromszáz diák közül ki dobott elsőnek. Nem merte, lehet tudta: tojás helyett már kő volt a zsebekben.
Basch úr egy másik fő-fő ’bundista’, országgyűlési képviselő szeretett volna lenni. Bonyhád főterére hirdetett kortes-beszédet. A környék falvaiból özönlöttek a bundisták a nagyközségbe. A gimnázium önképző körének választott vezetői a beszéd időpontját úgy másfél órával megelőzően a szónoki pulpitus köré csoportosították a diákokat. Ügyelniük kellett, hogy más, főleg ismert bundista ne férjen közéjük. Basch urat és néhány kísérőjét persze átengedték. Amint a szónok megkezdte beszédét németül, a diákok ordítani, pfujjolni kezdtek magyarul. Mivel a szónoklatot nem értette senki, Bonyhád főterén nem tartottak több bundista ’nagy rendezvényt’.
Mőcsényi Mihály
