Szubjektív gondolatok a küldöttgyűlés elé

Már minden bizonnyal megkapta minden küldött a meghívót a március 19-i országos küldöttgyűlésre, a hivatalos programmal együtt. A küldöttgyűlés mindazonáltal sorsdöntő kérdésekről fog tárgyalni, és mindenki figyelmére számot tart. Ezért szólalok meg nem-hivatalos formában, mint azt már megtettem korábban is. A „szubjektív” számomra objektív.

Már minden bizonnyal megkapta minden küldött a meghívót a március 19-i országos küldöttgyűlésre, a hivatalos programmal együtt. A küldöttgyűlés mindazonáltal sorsdöntő kérdésekről fog tárgyalni, és mindenki figyelmére számot tart. Ezért szólalok meg nem-hivatalos formában, mint azt már megtettem korábban is. A „szubjektív” számomra objektív.

Először is hadd köszönjem meg a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Kamarának, hogy bizalmukkal megtisztelve jelöltek az alelnöki tisztre. Ez nem jutalom, hanem nehéz feladat, ezért kötelez. És kötelez a példátlanul magas szavazati arány, melyet a küldöttektől novemberben kaptam (~95%). Ez legitimitást ad, amivel csak élni és nem visszaélni szeretnék.

Mi történt 2009 novembere óta?

A reformot magunkon kezdtük. Az új elnökséggel átvilágítottuk a MÉK működését, egyszerűsítettünk, karcsúsítottunk, a tavalyi veszteségeket – némi lemondás árán (a tisztségviselők lemondtak tavalyi, megválasztásuk óta esedékes kéthavi díjazásukról) – lenulláztuk. A MÉK gazdálkodása most takarékos és hatékony, bár igen szerény. És nyilvános.

Ezt követően áttekintettük a területi kamarák gazdálkodását és kidolgoztuk egyéves munkatervünket, illetve stratégiánkat az elkövetkező 4 évre. A stratégia nem voluntarista elképzelés, mint azt néhányan szemünkre vetették, hanem inkább tűzoltás.

A munkaterv fő célja kettős, a dereguláció és a munka általános feltételeinek javítása. Le vagyunk pusztulva, az ország és mi, építészek egyaránt. A bankok rekordnyereséget realizáltak, ennek ellenére az építőipar áll, lakásokat árvereznek és eközben is sorra születnek a munkát akadályozó jogszabályok, hízik a bürokrácia. A tűzoltáson belül is kétlépcsőssé kell tennünk az égetően sürgős feladatokat, az azonnali megoldást kívánó kérdéseket, amit egy új kormány azonnal meg tud oldani – ha akar – és a törvényalakítást igénylő kérdéseket, melyekhez hosszabb időre van szükség.

A munkaterv mellé pénzt rendeltünk. Nem a ma szokványos ügyvédi óradíjat, ami alsó hangon 20.000 Ft, hanem - összhangban a mérnök kamara díjazásával - kb. 3.000 Ft/óra díjat. Ez nem sok, az belátható. Ha összeadjuk, sok. Mit nyújtunk érte?

Szándékaink szerint egy éven át 60 ember professzionális munkáját, amiben a legégetőbb kérdésekben javaslatokat fogalmaznak meg, egyeztetnek le széles körben, majd eljuttatják a jogalkotókhoz és lobbi tevékenységet szerveznek mögé.

Kiszámoltuk ennek költségét, és összevetettük a MÉK jelenlegi költségvetésével, mely a területi kamaráktól származó 20 %-os befizetésekből áll össze, s levonva a karcsúsított költségeket, marad mintegy 5-7 mFt, ami semmi érdemi munkára nem elég. Tízszer ennyi kéne, legalább. És ott minden forintnak helye van. Ezért fordulunk a tagsághoz.

Két éve változatlan a tagdíj, ami közel 10 % reálértékbeli csökkenést jelent a két évvel korábbi állapothoz képest. Tagdíjreformra van szükség, amit halogattunk, mint minden mást. Reformra, mégpedig a legnehezebb helyzetben, mert amikor nem volt ennyire nehéz, nem tettük meg.

Az optimális, szakemberek alkalmazását lehetővé tevő programhoz 30 % hozzájárulásra lenne szükség a területi kamaráktól. Ez egyébként azonos arány a Mérnök Kamara feladásával, akik ugyanebben az országban, ugyanilyen körülmények közt dolgoznak, professzionális módon. A mintaszerűen működő osztrák kamaránál – akik egyszerre indultak velünk a 20-as években, csak náluk a kontinuitás nem szakadt meg – ez az arány 40 %, a szubszidiaritás megőrzése mellett. Jó lenne egyszer ide eljutni. A Területi Elnökök Testülete tatai ülésén felvezettük a programot, aminek fő vonalaival mindenki egyetértett. Előtártuk a pénz kérdését is. Ebben már megoszlott a társaság. Volt, aki egyöntetűen és határozottan elfogadta a többletvállalást, de többen kifejezték kétségeiket, különösen utólag, telefonon vagy írásban. A kétségek fő oka a válságos helyzet, a tagdíjbevételek csökkenése, a sok kilépés, praxis-szüneteltetés, a kintlévőségek. Nem könnyű a helyzet. Hosszas mérlegelés, több variáns kidolgozása után egy mérsékelt programot párosítottunk egy mérsékelt, 25 %-os feladással, amit elviselhető tehernek tartunk. Ezt terjesztjük elő a küldöttgyűlésen.

A küldöttgyűlés egyik kérdése ez: mire kapunk felhatalmazást? Azaz: kapunk-e felhatalmazást? Munkára, tagdíjreformra, belső reformra, dolgaink rendbetételére.

Programunk világos, világosabb, mint bármely kormányprogram, annál is inkább, mert egy évre szól, utána megnézhetjük, mit sikerült elérni, s annak fényében kérhetünk újabb felhatalmazást. Ez egy tiszta helyzet. Mivel így van, nem vettük jónéven az olyan megjegyzéseket, hogy mi ne kotorásszunk mások zsebében, illetve „a reform emelést jelent”. Volt olyan területi kamara, aki nem vette jó néven, hogy belenéztünk a költségvetésébe. Ezek az adatok pedig nyilvánosak, amint a MÉK gazdálkodása is az.

Ne tévesszük össze a MÉK új vezetését egyes ígérgető és semmit be nem tartó politikusokkal, akik közben két kézzel tömik a zsebüket. Nem szolgáltunk rá.

Nézzük a tényeket: a MÉK elnökének tiszteletdíja az alapítás óta változatlan, bruttó 180.000 Ft. Annak idején ez miniszteri fizetésnek számított, ma nevetséges egy 10.000 fős szervezet elnökéhez mérve, napi 10 óra munkáért. Az alelnököké – mely feladat félállás, legalábbis az időráfordítás szerint - 60.000. Irigylésre méltó, nem? Nem a pénzért jöttünk ide, nem vitás. Amikor viszont a programért – munkáért – cserébe pénzt kérünk, a zsebben kotorászás vádja furcsán cseng, mikor tudjuk, hogy több kamara tartalékalapja 10-15-20 mFt, ami bankszámlán romlik, és vannak 350.000-es titkári fizetések is. Nem szeretnék megbántani senkit, aki takarékosan gazdálkodott, de a kamarai törvény olyan, amilyen. Testületeink a közösségnek tartoznak elszámolással, az aránytalanságokat nekünk, önként kell kiegyenlítenünk. Mindenkinek körül kell néznie, hol tud levenni valamit, és átadni saját, tágabb közösségünk céljaira.

A Kamara belső strukturális reformjának szükségességével szinte mindenki egyetértett Tatán is, és mondhatom, máshol is. Ismét arra kérek mindenkit, ne tévesszen össze minket holmi levitézlett politikusokkal. Mi nem erőszakolunk át semmit a tagság ellenében. A szerkezeti reformra vonatkozó alternatívákat nem azért tárjuk a tagság elé, mert titokban régiókba akarjuk szervezni a területi kamarákat, vagy a hatalmat akarjuk koncentrálni. Javaslatainkról Önöknek-Nektek kell dönteni. A három változat közül a területi kamaráktól beérkezett vélemények is különböznek, de abban a többség egyetért, hogy az adminisztrációt és az etikai bizottságokat ésszerű központosítani, mást nem. Ezzel olcsóbbá és gördülékenyebbé tennénk a működést, a Kamarák azzal foglalkozhatnának, ami a dolguk, és azzal, amit elmulasztottunk, átaludtunk az elmúlt 20 évben.

Tanulságos leveleket kapunk, azt várják tőlünk, hogy „a kezdeti lelkesedést megtartva” húzzuk ki a Kamara szekerét a sárból, ja, de pénzt, azt nem tudunk adni hozzá. Pedig a költségvetéseket átnézve nem lenne lehetetlen.

Ez a küldöttek felelőssége. Előttünk egy ország sorsa áll. Áldozat nélkül nem megy. A „Fogjuk meg és vigyétek” nem járható út. Partnerekre van szükség, egymás közt elsősorban. Amit mi nem oldottunk meg, unokáinkra nem hagyhatjuk. Az építészek néha képesek voltak szinkronban cselekedni a korszellemmel, ezt tettük 1989-ben is. Most is erről van szó.

Gondoljátok meg, barátaim.

2010. március 15.

Ertsey Attila
alelnök

A levél hasonló, de nem azonos tartalommal már megjelent a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Kamara lapjában.