Találkozási pontok a fronton - a venezuelai pavilon
Venezuelai pavilon anyagát a szegények építési lehetőségeinek és technikáinak a megértése és segítése iránti elköteleződés jellemzi, azonban kérdéses, hogy egy ilyen ellentmondásokkal rendelkező országban milyen sikeres építészeti beavatkozások képesek születni. A bemutatott programok legvégső célja nem maga az építmény, hanem a közösségek önszervező és építő képességének a támogatása. Kovács Fruzsina írása.
A venezuelai folyamatok megértéséhez elengedhetetlen némi háttérismeret az ország gazdaságát, politikáját illetően. Venezuela Latin-Amerika fejlettebb államai közé sorolható, ám jellemző a jövedelmek rendkívüli mértékű szóródása - a megtermelt jövedelem túlnyomó hányadát a népesség egy szűk rétege birtokolja, míg széles néprétegek nyomorban tengődnek.
A 30 milliós országban a viszonylagos jólétet a nagy mennyiségben rendelkezésre álló kőolaj kitermelése és exportja adja. Az 1980-as és 90-es évek elhibázott gazdaságpolitikája, a nyomában járó zavargások és katonai puccsok az országot anarchiába sodorták, miközben megerősödött egy helyi ízű szocialista mozgalom. A Hugo Chávez vezette Egyesült Szocialista Párt végül az 1998-as elnökválasztásokon elsöprő győzelmet aratott, s Chávez az ország elnökeként hozzáláthatott a bolivári forradalom megvalósításához. Az adórendszer átalakításával, államosításokkal, a szociális-jóléti juttatások körének kiszélesítésével néhány év leforgása alatt jelentős fordulatot hajtottak végre. Az állam ugyanakkor a rendelkezésére álló bevételek fölött költött, erőteljesen beavatkozott a gazdaság más szektoraiba is, korlátozta a szabad piacot.
Chávez 2013-ban bekövetkezett halálát követően a „chavezista“ mozgalom és ellenzéke között fölerősödött a politikai küzdelem. A sorozatos sztrájkok és tüntetések, az elmélyülő áruhiány, a magas infláció széleskörű elégedetlenséget váltott ki. Tovább fokozta a nehézségeket az olajárak világpiaci árának drasztikus csökkenése, ami az egyoldalúan a kőolajbevételekből élő ország gazdaságát roppant instabillá tette. Venezuela népességének 89%-a városokban él, ezzel Latin-Amerika legurbanizáltabb állama (ENSZ, 2015). Itt is komoly gondot okoz, hogy a népesség jelentős része (kb. 30%) nyomornegyedekben él. Ezek a hatósági engedély nélkül épített illegális városrészek az elzárt, nehezen megközelíthető területekre (pl. folyók ártere, hegyoldalak) települtek. Ezeken a rendkívüli gyorsasággal növekvő informális területeken az épületek 90 %-át az ott lakók építik fel minden professzionális háttértudás és segítség nélkül, így óriási a kockázata a katasztrófa beköveztekzésének földrengések és földcsuszamlások esetén.
Ezen problémák megoldására a politikában és a közéletben számos új mozgalom alakult, míg az építészek körében is egyre elterjedtebb a szegények építési lehetőségeinek és technikáinak a megértése és segítése iránti elköteleződés. Azonban kérdéses, hogy egy ilyen ellentmondásokkal rendelkező országban milyen sikeres építészeti beavatkozások képesek születni. A lentebb bemutatott programok legvégső célja nem maga az építmény, hanem a közösségek önszervező és építő képességének a támogatása. Egy olyan modell kidolgozására törekednek, amely tanuló- és fejlődőképes, és átvehető a kormányzati politikában is. Ez adja a venezuelai esetek különlegességét a többi latin-amerikai projekthez képest.
A Jelentés a frontról mottójú Biennále témájához tökéletesen igazodik a venezuelai pavilon, melynek Urban Forces (“Városi Erők”) elnevezésű programja 15 különböző 2014 és 2016 között megvalósuló projektet mutat be. Nelsón Rodriguez építész a program biztosa, akinek vezetésével állt össze a kurátori csapat, melynek tagjai: Miguel Braceli, Rolando Carmona, Marcos Coronel, Alejandro Haiek, Maximillian Nowotka, Jose Naza Rodríguez és Gabriel Visconti.
Az Urban Forces (“Városi Erők”) egyfajta figyelemfelhívás a meglévő terek, épületek publikus terekként, illetve középületekként történő hasznosítására, újrahasznosítására és ennek szükségére. Fontos, hogy meglegyenek a különböző társadalmi-gazdasági és kulturális hátterű emberek találkozásának színterei, hiszen alapvető és szükséges stratégiai elv egy olyan társadalom szervezése, melynek tagjai érintkeznek és kommunikálnak egymással. Ebből adódóan a projektekben olyan épületek, építmények, azokhoz kapcsoló teresedések, közterek és kilátók valósultak meg, melyek mind találkozási pontként szolgálnak. Az épületek esetében elmondható, hogy nagy hangsúly került azok multifunkcionalitására (például gyakorta keveredik a közösségi ház funkciója különféle rekreációs és oktatási lehetőségekkel), az adaptálódásra, így minél praktikusabban és változatosabban képesek a közösség igényeit kielégíteni. További meghatározó elem a fiatal generációk számára való sportolási lehetőségek biztosítása és játszóterek kialakítása volt.
Bár a beavatkozások nem csak Caracasban, hanem a fővároson kívül további hét nagyobb településen találhatóak, mégis anyaghasználatban mind megegyezést mutatnak. Formailag gyakorta jellemző, hogy ezen szerkezetek acél háromszögletű elemek moduláris sokszorosításával épülnek fel. A projektek több mint harmadában meglévő épületek rekonstrukciójára és azokra való fémszerkezetű bővítésére került sor. A helyszínen található építőanyagok és a újrahasznosított anyagok alkalmazása is általános szempont volt, tekintettel a környezetvédelemre és a fenntarthatóság kérdésére.
A programok elsődleges célja, hogy az alapvető városi szolgáltatásokhoz mindenki hozzáférhessen, és a barriokban élők ne másodosztályú lakosokként legyenek a társadalmi kirekesztettségre ítélve. Az említett beavatkozások olyan kísérletezések, melyek egyben tanulási folyamatnak is tekinthetőek, hiszen a közösségi összefogás létrehozására és erősítésére, a kollektív felhatalmazás kialakítására irányulnak. Utóbbinak célja, hogy minimalizálja a bürokratikus procedúrákba fektetett időt és energiát, illetve csökkentse a kivitelezések során szükséges külső felügyeletet, ezáltal is további spontánabb beavatkozásokat generálva. Minden egyes projektre jellemző a közösségi részvétel, vagyis az adott negyedben élő idősek, felnőttek és gyerekek egyaránt megfogalmazhatják igényeiket, illetve részt vehetnek az azokra adott válaszok kidolgozásában a találkozók és rendezvények során.
A kivitelezések során igyekeztek helyi munkaerőt alkalmazni, ugyanis annak hosszú távú következményeként az emberek nem csak megtanulják környezetüket óvni és gondozni, hanem azt később nagyobb potenciállal képesek tovább alakítani. Rendszerint a közösségek fiatal munkaképes tagjait is bevonták az építési munkálatokba annak érdekében, hogy idejük elvesztegetése helyett ismereteiket bővítsék, és elsősorban ők is felelősséget éreznek a megvalósított beavatkozások iránt. A projektek kidolgozása során az építészek, mérnökök és technikusok aktív jelenléte nemcsak szakértelmük miatt elengedhetetlen, hanem a közösségekkel folytatott közvetlen párbeszéd is a tervek javát szolgálja. Mindebből a szakemberek is profitálhatnak, ugyanis bármilyen kézműves tevékenység ismerete már a tervezési folyamat során segíti az anyaghasználat és a megoldás gondolatának paralel fejlesztését. Egyes beavatkozások nem csak venezuelai, hanem ecuadori, kolumbiai, argentin, chilei, costa ricai, spanyol építészirodák közreműködésével valósultak meg - mindez jelzi, hogy a téma nem csupán hazai, hanem nemzetközi érdeklődésnek is örvend.
A megvalósításban több szereplő vesz részt, nem hierarchikus szerkezetű, a kormányzati szereplők mellett szakértők (építészek, mérnökök, művészek), számos közintézmény, és a szerveződő közösségek együttműködésével valósult meg. Főbb szervező a közreműködő intézmények, a kormányzati szervezetek mellett egy építőipari vállalat (Construpatria) mely a beavatkozások acélszerkezeteit biztosította.
Az építészet szociális vonatkozásainak kérdésköre egyre erősebben foglalkoztatja a szakmát világszerte. Csak Latin-Amerika területét nézve példaértékűnek számítanak az Urban-Think Tank stúdió (U-TT) venezuelai munkái, vagy az Aravena vezette ELEMENTAL csoport megoldásai a szociális lakásépítésre Chilében, illetve a szintén Biennálén szereplő kolumbiai pavilon által bemutatott kezdeményezés, mely a víztározók környezetének felhasználását gondolja újra. A venezuelaihoz képest magasabb építészeti minőség a Kolumbiában lévő kevésbé erős kormányzati befolyás és korlátozás eredményeként jött létre. Ezzel szemben Venezuelában tagadhatatlanul a kormánypropaganda része a projektek állami támogatása, ezért ebben az esetben felmerül a kérdés, hogy valóban olyan őszinte, minőségi, és teljes értékű-e a városi erők használata, mint amilyen lehetne?
Kovács Fruzsina
