Templomok most — A debreceni Modem kiállításáról
Érthetetlenül ritkán rendeznek Magyarországon olyan átfogó igényű, komplex gondolati hátterű építészeti kiállítást, mint amilyen a debreceni Modemben nemrég nyílt „A mindenség modellje – Kortárs magyar templomépítészet” címmel.
Haba Péter írása
Érthetetlenül ritkán rendeznek Magyarországon olyan átfogó igényű, komplex gondolati hátterű építészeti kiállítást, mint amilyen a debreceni Modemben nemrég nyílt „A mindenség modellje – Kortárs magyar templomépítészet” címmel. Míg a hasonló volumenű mustrák a képzőművészet terén mindennaposak, addig a hazai építészeti kiállítási kultúra még mindig kénytelen megelégedni az – egyébként nagy elismerésre méltó – N&n galéria (és a hozzá hasonló apró, kispénzű kiállítóhelyiségek) szűk tereinek behatárolt lehetőségeivel.
A debreceni, több mint ötven épületet bemutató válogatás a lehető legszélesebb metszetre törekszik, hogy az elmúlt húsz év hazai templomépítészetében felfedezhető fő formálási és szemléletbeli tendenciák mind feltárulhassanak. A kurátor, Wesselényi-Garay Andor szigorú minőségi szűrést követően dolgozta ki koncepcióját, ami több tartalmi síkon fut. Egyfelől a kezdő és a záró pont, az új lendületet kapó 1980-as évekbeli templomépítészetet mint előzményt kezelő szekció és a ma még csak tervek, pályaművek formájában létező jövőbeli fejlemények közötti „tartományt” többféle mélységben és eltérő médiumok (fotó, modell, audio-vizuális eszközök) segítségével ismerteti. Másfelől kísérletet tesz arra, hogy a mai templomépítészet természetére és az építészek ezzel kapcsolatos általános problémáira is utaljon.
A kiállítóterem adottságaiból erényt formálva egy kápolnasoros templomhajót idéző installáció készült, mely azonban erős formai redukciója, absztraháltsága révén seholsem válik túlzottan didaktikussá, inkább a keresztény szakrális terek ideáját jeleníti meg. A középtérben, a pillérek közötti falakon a „kápolnákban” részletesen is megismerhető templomok kinagyított részletfotóinak sora látható – a tudatosan leszűkített színvilágú képek a vizuális egységesítés mellett az idézetszerűséget is szolgálják. A téri mélységüktől jórészt megfosztott képek tehát síkbeli kompozíciókként, grafikákként tűnnek elénk, finom kontrasztot alkotva a tér tengelye mentén felsorakozó modellekkel, az építészeti alkotás teljességét, térbeli lényegét leginkább megközelítő szemléltetőeszközökkel. Ezekhez kapcsolódnak a két végfalra vetített animált képsorok: a bejárati oldalon a kezdetként megjelölt edelényi és halásztelki templom (tervező: Török Ferenc, 1983, illetve Csete György, 1982) áll szemben a kiállításon szereplő összes templommal, melyek a „szentély” falán jelennek meg lassú váltakozásban. Ez a tér tehát egyszerre világít rá az általános értelemben vett építészet és azon belül a szakrális építészet filozófikus elemeire, s a kortárs hazai templomépítészet történeti vonatkozásaira.
Az oldalkápolnák szinte kínálták magukat arra, hogy bennük tematikus csoportok szerint rendezzék a bemutatandó épületeket. A kurátor jó érzékkel tapint rá az elmúlt húsz év templomépítészetét átívelő szemléletbeli és formaképzési vonulataira, de hangsúlyozza a mester-tanítvány-kapcsolatokon keresztül érvényesülő kontinuumot és egy-egy életműnek az egész hazai templomépítészetet meghatározó jelentőségét is (Nagy Tamás, Lengyel István, Makovecz Imre). A mester-tanítvány témakörében Török Ferenc, Balázs Mihály és Fejérdy Péter alkotásaiban megfigyelhető formai és térképzési rokonságok éppúgy érzékelhetők, mint az őket megkülönböztető sajátosságok. „A kortárs templomaink önreferencialitása (...) óhatatlanul háttérbe szorította azokat a modernizmusból ismert formai kísérleteket, melyek olyannyira jellemzőek voltak a közvetlenül megelőző időszak építészetére.” – írja a kiállítás egyik ismertetőszövege. Golda János és Madzin Attila valamint Gereben Gábor és Gereben Péter templomai mutatják, hogy ez a törekvés ma is él, ha nem is olyan élénken, mint a többek között Rostás László, Erhardt Gábor, Krähling János, Szoják Balázs vagy Simon Viktória tevékenységével jellemezhető vonulat, mellyel kapcsolatban Wesselényi-Garay feltételezi, hogy tulajdonképpen „kettő, egymást alapvetően idegenül szemlélő irányzat metszéspontjaként jön létre. Az északi modernizmus téglahagyományát a hely szellemének vizsgálatával ötvöző, jellemzően ideológiamentes irányzata és a Makovecz Imre által fémjelzett (...) organikus építészet »szelidített« formavilágán keresztül csatlakozik egymáshoz.” (A kurátor erre a posztorganikus építészet kifejezést használja.)
A történeti templomtípusok újraértelmezése és a különálló harangtornyok (campanilék) kapcsolják össze Benczúr László, Ferencz István és Kocsis József épületeit. A kompozíciókban rejlő kozmikus utalásrendszer apropóján kerültek egymás mellé Csete György és Kőszeghy Attila templomai. A telepítés sajátosságai, a hasonló építészeti szituációkra adott eltérő válaszok kontrasztjai adták az ötletet Finta József és Makovecz Imre, illetve Kruppa Gábor és Pazár Béla alkotásainak szembeállítására. Vadász György, Sajtos Gábor és Kálmán Ernő épületeit a funkcionalitás vonzotta egymáshoz – mindhárom mű kápolna.
A kiállítás világosan felépített rendszere, idő- és térbeli, illetve tartalmi rétegzettsége (az előzményektől a jövőig és az általánostól az egyes művekben való elmélyülésig), határozottan értelmezett témacsoportjai sokat segítenek a mai templomépítészet belső viszonyainak, „mozgatóinak” megértésében – mégha az évtizedeket átfogó, nagyvolumenű kiállítás műfaja szükségszerűen leegyszerűsíti is az adott téma eredeti komplexitását, s nyilvánvalóan csak egy értelmezési lehetőséget villant fel a sok közül.
Csupán két momentum van, amely e frappáns koncepciónak ellentmondani látszik. A kiállítás feltételezi, hogy „a kortárs magyar templomépítészetnek létezik eleje, létezik egy bizonyos határa, amitől elválasztja a jelent a múlttól, a kortársat a történetitől.” E kezdetet egy konkrét épület felépüléséhez köti: „Edelényben Török Ferenc 1983-as görög katolikus temploma szerveződik először azon formálási elvek szerint, melyek később – úgy az anyaghasználat, mint a térbeli viselkedés tekintetében ősforrássá válik.” Természetesen mindig vitatható elgondolás egy egész időszak művészeti produkciójának ősforrásaként egyetlen művet megjelölni. Valószínű, hogy a szervezők inkább hatásos felütésnek szánták ezt, mondván, „valahol el kell kezdeni”, s egy keretes szerkezetű kiállításhoz erős bevezetés kell. Ebben igazuk van, de kár ezért egy bizonyos műre leszűkíteni azt, ami nyilvánvalóan sok eredőt tudhat magáénak.
Egyébként a tárlat vizualitásában ez a „kezdet” sokkal kisebb hangsúlyt kap, mint az ismertetőszövegekben, s erősebben rámutat az előzmények gazdagságára számos 1970-1980-as évekbeli épület felvillantásával (ráadásul a bejárati falra vetítve már két ősforrás tűnik fel: Csete György halásztelki temploma is betársul). Egyértelmű, hogy a kiállítás ilyen ősforrások megjelölése nélkül is megáll a lábán. Az utolsó kápolnában Kapitány András digitális kísérletei, építészeti jellegű építészeti térvizsgálatai kaptak helyet, mondván, „úgy, ahogy a kortárs építészetnek van kezdete, egy digitális kísérlet felvillantása jelenti az analóg jelen határát. A templomépítészet végletesen analóg műfaja különösen élesen teszi fel azt a kérdést, hogy létezik-e tervezéstechnikájában, metodikájában olyan egyéb lehetőségtér, mely alapvetően különbözik a jelenkori hazai gyakorlattól.” A szöveg megfogalmazója is érzi, hogy itt inkább az építészet jövőbeli „lehetőségteréről” van szó, amely inkább egy általános építészeti kiállításon tudna teljes gondolatiságában kibontakozni, s ilyen értelemben kissé erőltetett ezt egy kizárólag templomokkal foglalkozó kiállításba beilleszteni. A kiállítás enélkül is megáll a lábán. Mert ez a kiállítás jól felépített, elmélyült és látványában is méltó a legjobb hazai kortárs templomok kifinomult formavilágához.
Haba Péter
A mindenség modellje — Kortárs magyar templomépítészet
kiállítás a debreceni MODEM-ben 2009. június 28-ig
kurátor: Wesselényi-Garay Andor PhD
templomleírások: Wesselényi-Garay Andor PhD, Vukoszávlyev Zorán PhD, Kovács Dániel
installáció: Benedek Zsanett
animált képek: Rózsás László
filmek:
szerkesztő: Csontos Györgyi
rendező: Csontos János
utómunka: Novák Lajos
operatőrök: Bucsek Tibor, Farkas Antal, Novák Lajos és Tóth Gábor
grafikai előkészítés, arculatterv: Petromán László
nyomdai munkák: Szekeres Tibor
