Térbe ágyazott illúziók

Hol kezdődik az absztrakció és hol ér véget a díszlet? Épített környezetünk és a színpadi tér értelmezése Zöldi Anna recenziója a Színház városa konferenciáról és a Bajor Gizi Színészmúzeumban 2010. május 2-ig nyitvatartó kiállításról - Vargha Mihályra emlékezve.

2010. március 26-27-én a budapesti FUGA építészeti központban nemzetközi konferencia zajlott a színház építészetéről, illetve tágabb értelemben a színház és a tér viszonyáról, A színház városa címmel. A konferencia apropóját a Bajor Gizi Színészmúzeumban május 2-ig látható kiállítás adta. A hétköznapokon túl című tárlat öt Közép-Európai ország színházépítészetét mutatja be szellemes gondolati váz és installáció segítségével, megnyerő esztétikával. A kiállítás kurátora egy cseh építész, Igor Kovačevič, a nemzetközi kutatás kezdeményezője a Prágai Nemzeti Színház volt. A cseh, szlovák, szlovén, lengyel és magyar színház-építészetnek a kiállításon bemutatott dokumentumait egy angol nyelvű, májusban megjelenő kiadvány foglalja majd össze, az interneten pedig egy ennél is gazdagabb adatbázis áll az érdeklődők rendelkezésére. A kiadvány magyar vonatkozású fejezetét Vargha Mihály írta, (Molnárné Aczél Eszter művészettörténész segítségével ő végezte az anyag szakértői gondozását is), de a kiállítás megnyitását már nem érhette meg. A konferencia programjából mégsem maradt ki az előadása – a szinopszis és az elkészült prezentáció Szabó-Jilek Iván (Mihály színház-technikus mestere) közreműködésével elhangzott.

A képsorozat kísérő szöveg nélkül is kirajzolta azt a gondolati ívet, ami az előadás vázát alkotta. Ugyanakkor töredékes mivoltában tág teret engedett az egyéni interpretációnak, akárcsak a modern színház, amely a műfaj kezdetén általános, egyértelmű szöveges közlés helyett ma már az érzékekre ható vizuális és hang ingerek segítségével tölti be mediátori szerepét. A közvetítés célja ma is a hétköznapokba darálódott tömeg-ember és a csak misztérium révén elérhető transzcendencia találkozása. E találkozás színhelye egyre kevésbé a színház épülete, illetve egyre inkább színpad-térré válik/válhat minden épített tér. Az épített környezet egyre díszletszerűbb, a tényleges díszlet egyre inkább elvontságra törekszik. Ez az ellentét valójában párhuzam. A funkcionális korlátok nélkül, önmagáért létrehozott tér (pl kiállítási pavilonok) és a vicenzai Teatro Olimpico illúziója végső soron ugyanarra szolgál – összemosni a valóság és a képzelet határait, átemelni a látottakat az értelmezés, érzés szférájába. A tényleges médium valójában az ember, aki megfoghatatlan működési mechanizmusa révén megjeleníti magában a misztérium lényegét.

A valóságos téri közeg, (adott esetben a színház tere), rásegíthet, rombolhatja vagy akár lehetetlenné teheti az átlényegülést. Ez az építészet felelőssége, ez a hosszas vajúdás után világra jött Nemzetinek titulált Színház igazi vétke.

Ferkai Andrásnak az előadás másnapján, a Farkasréti Temetőben, építészek sokasága előtt elhangzott búcsúbeszédéből belém fészkelte magát egy gondolat: Az emberi viszonylatokhoz képest milyen csekély a jelentősége annak, hogy mi épül, és az hogy néz ki. Valóban, és mégis…

A fenti szellemi csapongást Vargha Mihály prezentációjának szöveges értelmezés nélküli, sokféle utalást tartalmazó, idézetekkel teli képsorozata ihlette. Számtalan változat lehetséges, ki-ki megkeresheti a magáét.

Zöldi Anna

Cellái a térnek
Vargha Mihály építész, az Építészfórum alapító főszerkesztője (1952-2010)

Az építészet a tér formálására hivatott elsősorban. A modern, nemzetközi modern, vagy bauhaus építészet – egyik jelző sem pontos – kibontakozása a 20. század elején már egyértelműsítette, hogy mind a települések térszerkezetében és térviszonyaiban kiemelt jelentősége van a fontosabb épületeknek, középítményeknek, mind az épületeken belül a tér kialakítása döntő jelentőségű.

Fokozottan így van ez a színházak esetében, ahol a színpadi tér alakítása, előadásról előadásra történő megformálása még egy további dimenzió a téri viszonyokban. Speciális eset ebből a szempontból a stúdiószínpadok kialakulása – szoros kölcsönhatásban a film- és tv-stúdiókkal. Messze vagyunk már attól, amikor a kukucska színházban a fix nézőhelyek elfoglalása után nyílik a súlyos bársonyfüggöny és kezdetét veszi a színpadi játék, amit mint egy képkeretben, ámulattal figyel a publikum. Többek között a villanyvilágításból eredő végtelen lehetőségek, és egyéb technikai feltételek szinte kivételessé tették – bár nem szüntették meg teljesen ezt a hagyományos, a 19. század folyamán gyorsan elterjedő formát.

A színház azonban sokkal élőbb valami, és ezért – párhuzamosan az építészetben is egyre-másra bekövetkező változásokkal –, újabb és újabb helyet keres magának. A meglévő színházakon belül is folyik az új téralakítások keresése – nem egyszer a nézők a színpadon foglalnak helyet. Gyakran a színházi produkció keresi meg a maga helyét, reneszánszát éli a „vándorszínészet”, és egyre inkább kezdenek elmosódni a határok építészet – színház – előadó-művészet – képzőművészet között.

A színház erősíti meg leginkább, de az építészet is nap mint nap rádöbbent bennünket, hogy mesterséges környezetünk nem más, mint tárgyiasult emberi magatartásforma. „Az ember eleven szoborhoz hasonlítható, térviszonylatokat kiváltó térbeli teremtmény” – vagy egy még tömörebb idézettel kifejezve „mi magunk vagyunk cellái a térnek”.