Terek, tapasztalatok, közösség – Interjú Szuhay Mártonnal a pécsi Szabadkikötőről

A pécsi Szabadkikötő egy több év óta formálódó, folyamatosan átalakuló közösségi tér. A nem építész alkotók ismétlődő, kísérletező beavatkozásai magukban hordozzák az eseti megismételhetetlenséget. Szuhay Márton alapítótaggal Szuszik Dóra beszélgetett a vendéglátóhely megnyitásának előzményeiről, történetéről és működéséről.

Szuhay Márton 1998-ban tanulmányai miatt költözött Budaörsről Pécsre. Elmondása szerint az addigi alvó város helyett egy teljesen más közeg fogadta. A nyüzsgő, közösségi, alkotói lét hamar beszippantotta és kommunikációs tanulmányai mellett elkezdték érdekelni aterek használatát befolyásoló, közösségi funkciójú, ideiglenes beavatkozások. Erre alapozva több év kísérlet után nyitották meg munkatársaival együtt a Király utcai Szabadkikötőt. Munkái arra ösztönözték, hogy továbbtanuljon, így ma a Pécsi Tudományegyetem Műszaki és Informatikai Kar Levelező BSc Építészmérnöki szak hallgatója. Márton az interjú során a tereket összetartó szellemiségről mesélt, ami szerinte a használati sajátosságokban összpontosul. Az épület ajtaján belépve egy olyan közösségi tér fogadott, ahol minden egyszerre és egy helyen létezett.

Szuszik Dóra: Milyen téri beavatkozásokkal kísérleteztetek miután Pécsre költöztél?

Szuhay Márton: A barátaimmal Pécsett több kisebb fesztiválon és közösségi eseményen is részt vettünk. Olyan utcai területeket foglaltunk el ideiglenesen, amelyeket vagy nem, vagy arra a fajta tevékenységre nem használtak. A térnek egy másfajta funkciójú használatát és új atmoszférák teremtését próbálgattuk. Ilyen volt például amikor az egyetem botanikus kertjéből kiállítóteret csináltunk, a fák közé bowden huzalokra feszített hallgatói munkák között dj-k keverték a zenét. Vagy amikor a Jókai tér közepére építettünk egy kilátót és a becsatlakozó utcákat óriási függönyökkel és zászlókkal zártuk le. Jó volt nézni kommunikációs emberként is, hogy hogyan változik meg a beavatkozásokkal a tér használata.

Sz.D.: Hogyan alakult meg az irodátok?

Sz.M.: A szakdolgozatomban az üres terek személyes részvétellel történő újrahasznosítását kutattam. Így került elő a foglalt ház fogalma is, amivel kapcsolatban meglátogattam egy francia gyárat, ahol közel 35.000 m2-en 400 művész, művészeti csoport és magánszemély alakított ki magának kisebb alkotótereket. Ez egy olyan elementáris élmény volt nekem, hogy mindenképpen részt szerettem volna venni egy ilyen hely kialakításában. Ez volt az előzménye annak, hogy 2007-ben a Zsolnay gyárban megcsináltuk a Labor Kísérleti Kultúrtér elnevezésű projektet. Egy tucat emberrel minimális összegből alakítottunk ki egy önfenntartó kulturális teret. Itt sajátítottuk el azt a tudást, hogy hogyan kell üzemeltetni egy ilyen helyet. Két évet töltöttünk el underground módon, aztán a pécsi kulturális főváros program miatt el kellett hagynunk az épületet. Szerintem a város részéről ez hibás döntés volt, ami azóta is rányomja a bélyegét a Kulturális Negyedre, ugyanis nincs ott valódi civil alkotói lét! Ennek az elvesztése hatalmas űrt hagyott bennünk, így emiatt nyitottuk meg a közösségi irodánkat és kezdtünk el kulturális-szociális szövetkezetként dolgozni hasonló munkákon.

Sz.D.: Milyen előzményei voltak a Szabadkikötő megnyitásának?

Sz.M.: Szociális szövetkezetként a majdani Szabadkikötő épületének a felső szintjére költöztünk be. 2010-ben kibéreltük a házzal szembeni üres telket és az eddigi könnyűszerkezetes építményeinket, a kilátótornyot és a Zsolnay gyár galériáját visszaépítve csináltunk egy koncertteres vendéglátóhelyet. Szerették az emberek, de csak fél évig üzemeltethettük.

Ekkor még az iroda alatt a Borostyán étterem üzemelt, azonban az évek alatt tönkrement, nem jól üzemeltették. Így a hellyel kapcsolatos tapasztalatink miatt adott volt, hogy itt csináljunk közösségi helyet. Egy folyamatosan változó és színes kulturális palettát képzeltünk el, ahol a programokat nem mi határozzuk meg, hanem befogadó intézetként működünk.

Sz.D.: Hogyan alakítottátok ki, terveztétek meg a Szabadkikötőt?

Sz.M.: 2015-ben a Szabadkikötő első térhasználati elrendezése a személyes megélésből adódott. Készítettünk skicceket és rajzokat is, de ezek a helyszínen tapasztaltak miatt változtak. Például volt egy elképzelésünk a bárról, de aztán úgy találta meg a helyét, hogy kiraktunk egy szekrénydarabot 1:1-es makettként és próbálgattuk. A koncerttéren is építettünk egy dobogót, valaki fölállt egy partvissal és megnéztük, hogy hogyan fog kinézni a zenekar. Jelen voltunk a térben, ott éltünk, dolgoztunk, mászkáltunk és ez határozta meg, hogy minek hol tudjuk elképzelni a helyét. Igazodtunk az adottságokhoz. Ezt a nagyon szerény költségvetés is erősítette, így csak minimális beavatkozásokat készítettük.

Sz.D.: Ma már egy másik elrendezés szerint működik a hely. Miért volt szükség az átalakításra?

Sz.M.: Elsőre nagyvonalúan gondoltunk valamit a helyről, de az évek gyakorlata azt mutatta, hogy nem működik jól. Abban hibáztunk, hogy viszonylag sok dolgot szerettünk volna egy kis területen elhelyezni, így azok használata ütközött. Másodjára látványterveket készítettünk, hogy modellezzük a működést. Ez a terv három évet pihent pályázati támogatást várva. 2021-ben, amikor elindulhatott az átalakítás, már határozottan tudtuk a tapasztalatink alapján, hogy mit szeretnénk. Itt már rajzokon és térben is vizsgáltuk, hogy bizonyos elemek hogyan szeparálják és határozzák meg a működést. A tér közepén elhelyezett galéria és az alatta lévő wc elkülöníti az elülső vendégteret az belső előadótértől, a galéria pedig lelátóként is működik.

Sz.D.: A szerény költségvetés mennyire határozta meg, hogy mivel dolgoztatok? Milyen anyagokat használtatok?

Sz.M.: Főleg az első építési ciklusnál volt jellemző, hogy emiatt bontott anyagokat használtunk. Az egykori álmennyezet farostlemezből volt, így azt a színpaddobogó és a gyerekjátszó építésénél újrahasznosítottuk. A kávézó bútorzatának egy részét vásárokban vettük, a többit pedig mi készítettük talált és bontott fadarabokból és kimaradt vasból. A csapatunkban asztalos, szobrász és lakatos is dolgozott, így mi magunk oldottuk meg a belső átalakítási munkákat. 2021-ben már nem forgattunk vissza több használt anyagot, de törekedtünk az olcsóságra. Az addigi „gyűjtögető életmódunk" miatt akkor sok mindent kiraktunk, de a fontosabb és értékes elemeket megtartottuk, mint például a bárpultot, a gyerekjátszót és a bútorzatot.  Az anyagokat nézve ma már van egy másfajta olvasata is az egésznek. Ami évekkel ezelőtt olcsó és könnyen beszerezhető volt, az most kifejezetten megdrágult a covid és az orosz-ukrán háború miatt. Ilyen az akusztikai panelként használt orosz kockanyír vagy a galéria tartóvázaként használt I gerendák.

Sz.D.: Miben rejlik a hely atmoszférája?

Sz.M.: A kinti és benti terekkel játszunk. Egy köztességet, egy átmeneti teret szerettünk volna létrehozni, ahova meg lehet érkezni és ahonnan tovább is lehet menni. Az a pillanat a fontos, amikor itt vagyok, ezt a hangulatot próbáltuk megfogni. Délutánonként, amikor éppen áll be egy zenekar, próbálnak az estére, de még itt vannak a családok is, a gyerekek motoroznak, ilyenkor az egész nagyon valószínűtlen. Ez az átmenetiség a fontos.

Sz.D.: Milyen hatással volt a környezetére a Szabadkikötő megnyitása?

Sz.M.: A Király utca ezen részének van egy kulturális újrafelfedezése, így elindult a terület felértékelődése. A Szabadkikötőtől pár méterre nyílt egy kézműves gerilla pékség, szembe egy street büfé, a Búza téren egy boros hely, illetve egy időszakos termelői piac is. Szombatonként el tudsz menni a piacra, utána be tudsz ülni egy kávéra és közben megebédelni a Szabadkikötőben. A helyit támogatva a konyhánk is a kistermelők portékáit forgalmazza.

Sz.D.: Mik a tanulságai számodra az elmúlt 15 évnek?

Sz.M.: A tapasztalataink és a francia példa is azt mutatják, hogy használat közben derül ki, hogy valójában mire is van szükség. Az visz életet és energiákat a helyre, ha az emberek valódi szükségletei mentén alakulnak a dolgok. Az, hogy építészekkel történik a tervezés természetes, de emellett az is, hogy nem egy adott pillanatra készülnek a dolgok, hanem vannak stádiumok a különböző használatokra. Szerintem mindig az a jó ezekben a kis költségvetésű, kisléptékű beavatkozásokban, hogy időben el vannak nyújtva, bizonyos részei ki vannak próbálva. Úgy látom, hogyha egy térnek jók az adottságai, akkor kell egy ember vagy alkotói közösség, akik tényleg magukénak érzik és tudják fejleszteni azt.

Szuszik Dóra
a BME Építőművészeti Doktori Iskola hallgatója

 

Szerk.: Winkler Márk