Térey terei

Hogyan szólt Térey az építészetről? Hogyan hallottam én, aki mások alkotásainak tisztelete és megértése okán merem építésznek nevezni magam? Gáspár Anna megemlékezése. 

Igen. Elvégeztem a Műegyetem Építészmérnöki karát, és sok-sok évtized kellett, hogy megértsem, miért érzek büszkeséget emiatt. Nemigen terveztem épületeket, pedig a Műegyetemen tanítottak alapján csak ez számított. De ma már értem és érzem a szakmám velejét, a jó alkotások értelmét, létezésünk fizikai közegét és hatását, az elkövetett bűnöket és hamisságokat sőt, a határait, végességét, fölöslegességét is.

Térey János nem járta ki a Műegyetemet. Nem volt oklevéllel rendelkező építész, de nagyon értette, nagyon érezte, nagyon tudta láttatni azt.

Tereket varázsolt.

És számomra előbb talán a megrendítően könnyed áttűnést időben, korok között, amit csak ő tudott. Meg is tartotta e képességét a legutolsó műveiben is.

A Dunakanyarba megyünk irodalmi estre? Olvassuk el Térey Hadrianus Redivivus versét. Térey sokáig lakott a Római parton, az már Duna-kanyar, indokolta Mesterünk, Márton László 2014-ben. Így hát elolvastam, és azonnal rajongójává váltam. Nálam amúgy is volt egy csodálatos Marguerite Yourcenar féle szépirodalmi előélete Hadrianusnak, de Térey hosszú verse a mai magyar környezetbe húzza be a császárt, szeretettel és iróniával hozza le nekünk e csillagot az ókorból a mai Római partra. Később két könyvemben is mottóvá váltak e sorai:

Azt kérdem, Hadrianus Readyvivus:

Lesz-e a jövőnek régészete?

Vitrinbe gyűjtve a szemétgödörből

Fésűtöket és orgonátokat,

Lesz-e, ki holnap belőletek él:

S fülének már csak múzeumi nyelv

A tiétek, s rejtvény a másik élet?...

Majd jöttek Térey terei, építészeti–urbanista vénáját (is) felmutató alkotásai, írások, kiállításmegnyitók, zsűrizések, kurátori megbízás. De sohasem az ő írói-költői profilja nélkül. Nekem az első és sokáig a legfontosabb a remekművei közül az Átkelés Budapesten.

Érzékenységemet és elragadtatásomat egészen biztosan motiválta, hogy addigra már megírtam a saját életterem, a Farkasrét szubjektív helytörténetét, ezáltal fogékonyabb lettem a környezetemre: gazdaság, történelem, hétköznapok, tájak, szomszédok, növények és még mennyi minden alakítja egy élet hétköznapi kereteit…

Ilyesmit találtam az ő verses novelláskötetében is. Persze másképp, de nagyon is érzékelhetően egy építész számára. Mint a tenyerét, úgy ismerte és foglalta költészetbe Budapest helyeit, városi képződményeit, szedett-vedett,”buherált” építményeit, azok hangulatát, lakóinak életét, szokásait, történeteit, testi-lelki nyomorúságát. Sok helyszíne közül Kőbányát, amit ismerek, mert laktam a Salgótarjáni úti munkáslakótelepen. A svábhegyi Gestapo-szállodákat a Karthauzi úton, ahol nyaraltam ’56 előtt. A budafoki Péter-Pál utcát, aminek közelében jártam boriskolába és a szőlő-tangazdaságba. A Római partot, a Gázgyár utcát, ahol ma a Graphisoft „feszít”, ami gyermekkoromból ismerős, csónakázással, strandolással. Téreynél ezek az eleven, hiteles helyek mindig a kisember életéről, szegényes környezetéről, kínjairól is szólnak, a szerző együttérzésével. Hatalmas, sokarcú, élhető-élhetetlen Budapest.

Ettől a verses novella fűzértől kezdve követtem útján, és hála Orcsik Roland barátomnak, személyesen is megismerkedhettem vele. Ez 2014. október 5-én történt, kora ősszel, a Jardinette étteremben, a Németvölgyi úton, ahol irulva-pirulva, remegve esedeztem az Átkelés dedikálásáért. Artemisszel és két kisfiával jöttek, négyesben.

Egy pódiumbeszélgetés után a FUGÁ-ban, ahol Ferenczy Marcell építésszel vitatkozott, elfogadta a farkasréti könyvemet, kérve, hogy dedikáljam neki. Alig bírtam írni a megtiszteltetéstől. A könyvemet el is olvasta és nagy örömömre megdicsérte, amikor a 2016-ban megjelent, összegyűjtött és új verseskötete, az Őszi Hadjárat bemutatóján találkoztunk. Elképesztően nagy közönsége volt, a Petőfi Irodalmi Múzeum legnagyobb terme zsúfolásig telve volt a rajongóival, jobbára fiatal emberekkel. És mennyire megrendítő ma, a halála utáni napokban arra a gondolatra jutni, hogy Térey gyanútlanul szánt időt versei véglegesítésére. „A megformált mű igazsága számomra fontosabb, mint az életrajziságé” – így indokolja a változtatásokat a verseskötet 786-ik oldali Jegyzetében.

Még az 1985-2015 között készült versei kiadása előtt írta meg 2015-ben a svábhegyi könyvét, A legkisebb jégkorszak című verses regényét. A könyv belső borítóján, csakúgy, mint az Átkelésnél és legutolsó regényének, a Káli holtaknak belső borítóján is, használható térkép igazít el a mű helyszínein. Téreynek fontos volt a valóságos tér, a városrész, a településsor, ezért közkinccsé, hozzáférhetővé tette. És fontos volt a könyvborító is, használta a FORTEPAN fotóit, Szűcs Attila „Őszi hadjárat” című festményét, melyet a festő kiállításának megnyitóján is ő méltatott. Szóval és vizualitással egyaránt látott és láttatott, erre mindig készen állt, szerette, fontosnak tartotta.

A nagy debreceni építész, a Németországban és Amerikában is elismert és sikeres Sajó István (1896-1961) Art-Deco a Pusztán című életműkiállításának Térey János volt az egyik kurátora. A műcsarnoki kiállítás ismertetőjének szövegét is természetesen ő írta. Sajó István munkásságát, akit sikerei ellenére a honvágy hazahozott, a javarészt Debrecenben megépült bérházak, villák, a nagyerdei földsánc-stadion, egy ma is működő rendelőintézet őrzi.

Téreyt befogadta és tisztelte az építész szakma. 2018 végén meghívót kaptam tőle a Magyar Építőművészet folyóirat Utóirat 100 pályázatának eredmény hirdetésére, melynek elbírálásában felkért zsűritag volt. Az építészeti esszépályázat célja az volt, hogy nagyobb teret nyisson az egyre szűkebb médiafelületen megjelenő építészeti írásoknak, új szerzőket és új szempontokat vonjon be a kortárs építészetkritika- és építészetelmélet gyakorlatába. „Én voltam a zsűri egyharmada” — így hívott, és én persze ugrottam, hogy hallhassam. Még most is boldog vagyok, hogy alkalmunk nyílt legalább egy félórát beszélgetni a fogadáson.

Legutolsó könyve, a Káli holtak című színházi próza-regény 2018-ban jelent meg, a belső borítón természetesen korabeli térképpel a Káli medencéről. Terek és idősíkok jócskán megférnek egymással. Mi több, egy Berény Róbert festmény csellózó nőalakja is beköltözik a regénybe, belőle lesz Luca, a főszereplő szerelme. Táj- és épületleírások, európai nagyvárosok, Balaton felvidéki apró falvak, a színházi, városi és külvárosi élet terei sorakoznak, hemzsegnek, van hová nézni, van mit elképzelni, burjánzik a „terep”, a tér, a gondolat. A regény kapott aztán hideget-meleget, botrányos kritikát és színvonalas dicséreteket, mi, CSERESZNYÉSEK nagyon szerettük, egy novemberi estét végigbeszélgettünk róla a szerzővel.

Legvégül egy szívfájdító vers emlékem.

Ez a pár soros válasz idén, az ausztriai koratavaszból jött tőle:

Márc. 3. dél már be van írva a noteszbe, szíves köszönettel, úgy tudom, templom után mennénk hozzád. 

Valóban alig fotózom, csak néha, az íráshoz emlékeztetőül, és persze, családilag.

Fonyód gyönyörű, a képeden is, nekem pedig versem van róla (Fürdőhely futtában).

Maradok szeretettel: János

Én meg egyszerűen levettem az ágyam melletti könyvespolcról és kinyitottam az én „Térey összes”-emet, a verset lemásoltam és elküldtem nagybeteg fonyódi barátaimnak. A mű Fonyód hangulatát, múltját, szépséges villáinak csendes pusztulását idézi meg.  Íme első néhány sora:

„ A látkép vetekszik a sorrentóival;

Mégis úgy kapod a kezed a szájad elé,

Mintha hullát találtál volna. A pannon

Dombon faverandás kísértetváros.

Ideföntről a tóhoz költözött az élet,

S e vicinális Wiesbadent, e fiók-Sorrentót

Itt hagyta gondozatlanul…”

Azóta fonyódi tengerész kapitány barátom hamvait már a Balaton közepébe szórtuk.

És Térey János sincs már, hétfőn, 2019. június 3-án reggel örökre elment. Mindössze 48 éves volt.

Budapest, 2019. június 9.

Gáspár Anna építész