Térszükséglet – A győri Széchenyi István Egyetem bővítéséről

Változik a világ, változik a könyvtár funkciója is. Lassan egy olyan találkozóhellyé alakul át, mely képes a személyes interakció lehetőségét felmutatni a magányos chatszobák és a tele-jelenlét világával szemben. Ez a küldetés volt az egyik legfontosabb szempont a Gelesz András, Krikovszky Balázs és Anschau Péter vezető tervezők irányítása alatt dolgozó két építésziroda munkájában, mikor a győri Széchenyi István Egyetem campusát új épületekkel bővítették. Klobusovszki Péter írása.

Két új épülettel bővült a győri Széchenyi István Egyetem campusa. Az Új-Tudástér és az INNO-Share elnevezések némi bizonytalanságot kelthetnek a fejlesztések funkcióját illetően. Az első, kissé fellengzős megnevezés azt sugallja, mintha kinőtték vagy lecserélték volna a régit, esetleg valamely tudományterületen bekövetkezett paradigmaváltás folytán az új ismeretek átadásához vagy azok kutatásához új típusú terekre lenne szükség amellett, hogy a régit is megtartották. Annak ellenére, hogy az új vagy újdonság, a tudás és tér szavak egymás mellé rendelése a magyar nyelvben, ebben a formában magyarázatra szorul, világosan kiolvasható belőle az a szándék, mely az egyetem fejlesztését és az itt folyó munkát az innovációval igyekszik összekapcsolni. Ahogyan ennek a kifejezésnek angol megfelelője jelenik meg a másik elnevezésben is. A többszörösen összetett funkcionális programot megvalósító beruházás egy 15 milliárd forintos fejlesztési program financiális keretének harmadából valósult meg. Mindkét épület kapcsolódik Hofer Miklós hetvenes években készült tanulmányi épületéhez, és összesen 13000 négyzetméterrel, mintegy 30%-kal növeli az intézmény képzési funkciójú területeit.

Az első az egyetem új főbejárataként és fogadóépületeként működik. Központja egy tágas aula, mely összeköttetést teremt a régi és az új részek közt, kiszolgálja azokat a megváltozott reprezentációs és téri igényeket, melyek az egyetem hallgatói létszámának, oktatói karának növekedésével és a fakultások gyarapodásával keletkezett. Az aulához egy vele összenyitható előadótér, exkluzív tárgyaló, jegyzetbolt, büfé és gyermekmegőrző is kapcsolódik. Többi részében az EduTECH Mérnök-továbbképzési és Szakképzés-fejlesztési Módszertani Központ, a Nemzetközi Oktatásfejlesztési Központ, a Műszaki Doktori Iskolák Központja, a Hallgatói Szolgáltatások Központja, Digitális Médiaközpont és a hallgatói kulturális centrum kapott helyet.

Az INNO-Share épület teljes nevén INNO-Share Regionális Tudástranszfer Központ az egyetem hallgatói, oktatói, valamint a jelentős K+F+I tevékenységet folytató vállalatok, vállalkozások, tudományos szervezetek és személyek számára kínál technológiai és információs háttértámogatást. A komplexum legfontosabb eleme a Digitális és Hagyományos Műszaki Tudástár - félve merem csak leírni, könyvtár, melyet könyvesbolt, kávéház és gyermekmegőrző egészít ki. Ugyanitt helyezte el az egyetem a Műszaki Információs Központját, benne a PATLIB Iparjogvédelmi Tanácsadó Központot az Információs Bróker Szolgáltatás Központját és az Egyetemi Tudásmenedzsment Központját is.

A beruházás története a 2002-ben rendezett országos pályázatig nyúlik vissza. A pályázat egyik legfontosabb kihívása az új funkciók és a meglévő épület kapcsolatának megteremtése, és ezzel együtt a campus közterületeinek a közvetlen környezetben található újrafogalmazása volt. Az 1977-ben átadott tanulmányi épület az első eleme volt - az 1968-ban született oktatáspolitikai döntés nyomán - a Mosoni-Duna partján, a belvárostól egy karnyújtásnyira létrejött felsőoktatási beruházásnak, mely a távközlési és közlekedési felsőoktatás új központját kívánta megteremteni. Az épület öt, egymáshoz képest eltolt kiszolgáló funkciót és lépcsőt magába foglaló megduplázott vertikális magból és a közéjük akasztott tizennyolc méter fesztávolságú födémekkel áthidalt, flexibilis terekből épül föl. Ezek a szerkezet logikájából következően alkalmat adtak az épülettömeg keresztirányú megmozgatására, mely ugyanakkor az épület funkcionális felépítettségét is tükrözte. A fölsőbb szinteken elhelyezkedő irodákhoz képest az első és második emeleti szemináriumi termek és a földszinti előadók is kimozdulnak a homlokzat síkjából, így alakítva ki az épület teraszos megjelenését. A tervezésénél a flexibilitás az egyik legfontosabb szempont volt, mely a tanulmányi terek szabad átrendezhetőségét jelentette, de az épületelemek, a kiszolgáló magok és a köztük lévő terek további sorolását is lehetővé tette.

A nagyszerkezet alkalmazása, az anyagok, legfőképpen a vasbeton őszinte megmutatása az új brutalizmus irányzatához kapcsolja az épületet. E késő modern formálási mód, mely indíttatását legfőképpen Le Corbusier utolsó alkotói korszakára jellemző nyers anyaghasználatnak és az angol popművészetnek köszönhette, az ötvenes évek angol építészetének meghatározó mozgalma volt, melynek Alison és Peter Smithson, James Stirling mellett a magyar származású Goldfinger Ernő is jeles alkotója volt. Hofer Miklós az ő londoni irodájában 1962 és 1963-ban eltöltött egy év alatt, az akkori szóhasználatban „munkavállalásos tanulmányút" keretein belül került kapcsolatba azokkal a formálási elvekkel, melyek bő tíz év elteltével megjelentek a Közti állami tervezővállalatnál készült terveken. A szakma elismerése ellenére – az épületet és alkotóját 1978-ben Ybl-díjjal tüntették ki – a laikusok a mai napig nem tudták megszeretni azt az újfajta „otthonosságot", mely a vasbeton négyféle felületi megmunkálásának gazdagságában, a fedett összekötő hídként alkalmazott vasúti karosszéria vagány pop-gesztusában is megmutatkozott.

Hogyan lehet mai eszközökkel egy olyan épületegyüttest továbbépíteni, melynek struktúráját és térszerkezetét eleve a későbbi bővíthetőség, átrendezhetőség jegyében alkottak meg? Csakhogy több, mint negyedszázad elteltével az épített környezet fejlesztésével kapcsolatos általános nézetek messze eltávolodtak attól a késő modern vízióitól, ami Hofer Miklós épületében mind a mai napig megejtő heroizmussal testesül meg.

A pályázaton elsődíjas terv sikerének a titka az volt, hogy nem a meglévő épület szerkezeti logikáját, hanem térrendszerét fűzi tovább. A vertikális magok és közéjük feszített lemezek végtelenségig folytatható sorolása helyett a magok közt lévő terek keresztirányú bővítését javasolta. Az új épületek a régiből kihúzott tértestekként, fiókokként viselkednek. Ennek egyik következménye az lett, hogy a meglévő épület közlekedési rendszerének vertikális hangsúlyait legalább ilyen erősségű horizontális tengelyekkel erősítették meg, másodsorban a kilógó épületszárnyak és a köztük keletkezett külső terek és udvarok fokozatosan képesek feloldani az épületegyüttest a környezetben, melyre az eredeti épület teraszos formálása is kísérletet tett annak idején. Az elgondolás egyik legnagyobb erénye, hogy a meglévő épület által felkínált kapcsolódási lehetőségeket úgy volt képes alkalmazni, hogy a modern épület logikájának már meghaladott következményeit ki tudta küszöbölni, ugyanakkor a térszerkezeten keresztül sikerült a lehető legszorosabban illeszkedni hozzá.

A könyvtár a tanulmányi épületet keleti irányban egészíti ki, nekifeszül a campust körülölelő, szív alakú úthálózat ezen szakaszának, és az épület bejárata előtt, a két geometria találkozási pontján egy háromszög alakú teret hoz létre. A fönt már említett egyik új tengely az épületből kinyúló kapuzaton keresztül erről a térről indul a régi épület déli homlokzata előtt álló Új-Tudástér irányába. Mindkét oldalát újonnan kialakított, rendezett zöldfelületek kísérik. Az épületet az új aula magasságában éri el. Ezzel a tengellyel azonos – csak ellentétes irányú – a Kollégium felől érkező megközelítés. A másik tengely erre merőleges, és a belváros irányából, a két előrenyúló épületszárny között a kettőjüket összekötő hídszerkezet alatt vezet az egyetem új főbejáratáig. E két tengely találkozása képzetesen kijelöli az egyetem új középpontját, az aulát.

A tervezési folyamat során a funkcionális program többször, több ponton változott, két engedélyezési és kiviteli terv elkészítése után valósulhattak meg az épületek, szerencsére úgy, hogy sikerült megőrizni az eredeti koncepció nagyvonalú és érzékeny logikáját. Az épületek külső képét az egyszerű geometrikus formák, az árnyékoló szerkezetekkel fölszerelt függönyfalak és a zsaluzótáblák szabályos rendjét visszafogottan megmutató látszóbeton felületek határozzák meg. Az anyagválasztásban is a régi épülethez való kapcsolódás lehetősége merülhet fel, azonban a két betonfelületet mind esztétikai, mind minőségi tekintetében hatalmas távolság választja el egymástól. Míg a Hofer-féle épület szándékolt nyersessége az évek múlásával, a meglévő építési pontatlanságok, az elhasználódás, az építőanyagok öregedése miatt csak fokozódott, addig az új épületen selymes finomságúvá felületté nemesedett, bizonyos fényviszonyok mellett teljesen elanyagtalanítva a felületet.

Ugyanez a kontraszt fellelhető a tömegképzésében is. Míg a régi ház repertoárjában többféle tömegmozgatási lehetőség is megjelenik, erős plaszticitást, oldottságot biztosítva, addig az új épületek homlokzati felületeit síkszerűség jellemzi. Ez persze a két kor két különböző felfogását is tükrözi. A kettő közti kontraszthatás akkor szűnik majd meg – arról persze lehet vitatkozni, hogy ez helyén való, avagy nem –, amikor megkezdődik a régi épület hosszú évek óta tervezett külső felújítása. A mára elavult és részben tönkrement, helyenként ferdén elmozdulva lógó külső kéregpanel burkolat és az üvegszerkezetek sem esztétikai, sem energiatakarékossági szempontból nem felelnek meg a kor követelményeinek. Több felújítási javaslat is foglalkozott a korszerűsítés lehetőségeivel, félő, hogy az elkerülhetetlen beavatkozások következtében, minden jó szándék ellenére felismerhetetlenségig megváltozna az épület külső képe, mint ahogyan ez a kollégiumi épülettel is történt a szomszédban. Ez teljesen új helyzetet fog eredményezni a kompozíció jelenlegi viszonyaiban.

A két új épület annak ellenére, hogy két építészműhelyből került ki, meglepő módon nagyon hasonlóan viselkedik. Ez a fegyelmezettség elsősorban a közösen használt eszköztárnak köszönhető, melynek legfontosabb összetevői a geometriai forma egyszerűsége, a nyers vasbeton és a belső térben megjelenő színes felületek használata, illetve – egy sokkal általánosabb szinten – a modern építészet azon hagyományához való kapcsolódásnak, mely a racionalitásnak, a tárgyszerű formálásnak, a flexibilitásnak, a funkció maradéktalan kiszolgálásának tulajdonít nagy jelentőséget. Teszik az épületek ezt úgy, hogy a fönt említett szempontok nem válnak kizárólagossá, az érzékeny környezeti kapcsolatok megteremtése legalább ilyen jelentőséggel bír. A hasonlóságokon túl finom eltérések is érzékelhetők. Míg az Új-Tudástér a ticinói vasbeton-építészet hatását mutatja, a könyvtár épületén a német modern és a kortárs építészetre jellemző klasszicizáló tendenciák jelennek meg. Mindkét épületen felismerhető az a nyilvánvaló szándék, mely a modern építészet örökségét egy sokkal tágasabb történeti tradíció keretei közt igyekszik újraértelmezni.

Ez a szándék az aula terében jelentkezik legpregnánsabban. Az első emelet magasságában galériás kerengővel ellátott kétszintes teret az anyaghasználat és a térlefedés módja a modern építészethez kapcsolja, míg a térforma jellegzetes történeti képletet követ, mely többek közt a Műegyetem központi épületének aulájához is mintául szolgált. A cikkcakk keresztmetszetű, gipszkartonnal burkolt acélszerkezetű lefedés, melynek északi irányba forduló oldalai felülvilágítóként nyílnak meg, fehér lepelként feszül a belső teret meghatározó szürke vasbeton bütük közé. A bejárat felől érkezve az aulába, a régi tanulmányi épület belső tereit látjuk magunk előtt, ha fölfelé nézünk a felülvilágítókon keresztül, az épület külső homlokzatát. Mintha egyszerre kint és bent lennénk. A tető felnyitása ideális megvilágítási viszonyokat teremt, ugyanakkor poétikus eszköz is, szétválaszthatatlanul összekapcsolja a régi és az új épületet.

A könyvtárépítészet mindig is az éppen aktuális világkép téri reprezentációja. A modernitás a tudást az ismeretek szüntelen felhalmozásának lineáris folyamataként érzékelte, és ezt mint megkérdőjelezhetetlen és egyedül érvényes totalitást jelenítette meg könyvtárépületeiben. Ugyanakkor a modernkori könyvtár intézményében már nem csak az ismeretek felhalmozásának, raktározásának és megőrzésének, hanem a tudás emancipációjának gondolata is kifejeződött, nevezetesen a felvilágosodás szellemének megfelelően az államilag fönntartott, nyilvános intézményekben a tudás mindenki számára hozzáférhető vált, vagy legalább is ennek az illúziónak színpadra állítása volt az építészet feladata. Ez abban a téri elrendezésben öltött testet, mely egyetlen tekintettel átfoghatóvá tette a tudás tárgyiasult formáit, a könyveket. Ezen ideák plasztikusan fejeződnek ki Étienne Boullé monumentális könyvtártervében, Asplund stockholmi könyvpanoptikumában, de Plečnik ljubljanai olvasótermében is.

Az INNO-Share épület téri rendszere ennek a hagyománynak a folytatója. Az aula a két oldalán elhelyezkedő különböző funkciók egy olyan transzparens rendszert alkotnak, mely az egész épületet egyszerre áttekinthető egyetlen egésszé változtatja, mely a tudás rendszerében való eligazodás instrumentumává kíván válni. A födémek és az oszlopok által meghatározott racionális szerkesztésű tér ugyanakkor érzékenyen differenciálódik. A legfölső emeleti födémek az épület teljes hosszában visszahúzódnak a homlokzattól, nagyvonalú kétszintes galériás térkapcsolat hozva létre a két szint közt. Ugyanez az eszköz jelenik meg a földszinten is. Az aula jobb oldalán lévő traktus födéme teljes egészében eltűnik, és a kibontott teret szabadon álló bútorként kezelt, a pinceszint felől megközelíthető dobozok töltik ki. Az üres térben szigetszerűen álló testek és a földszint magasságában őket összekötő híd egy izgalmas téri kapcsolatokat felvonultató labirintus elemeivé válnak.

A modern intézmények születésének pillanatától kezdve a transzparencia a szabályozás, az ellenőrzés és a felügyelet eszköze. Ez a könyvtár esetében érthető okokból kifolyólag a könyvállomány védelmét, de a nyugodt olvasás feltételeinek megteremtését is szolgálja. Ezen szempontok a könyvtárhasználat és az intézmény szerepének változásával folyamatosan újakkal egészülnek ki. Az egyik ilyen a könyvtárnak, mint közösségi helynek a megerősödése, mely az egyetemi intézet esetében elsősorban a közös tanulást, a szemináriumok befogadását kell szolgálnia. Ezt az igényt elégítik ki a dobozokban és tetejükön létrejövő privát és fél-privát terek, melyek akár a használók teljes elkülönülést is lehetővé teszik. A másik fontos szempont az élet minden területén megjelenő digitális technológiának a térhódítása mind a könyvtárhasználatban, mind az ismeretszerzésben. A legfölső szinten lévő médiadobozok, és az épületben minden munkafelülethez kapcsolódó elektronikus hozzáférési pontok jelzik a ma már megkerülhetetlen következményeit e változásoknak, melyek a tudásmegőrzés, a termelés és továbbadás tekintetében az ezredfordulót megelőzően bekövetkeztek.

Az internet eddigi történetét ismerve már lehet némi sejtésünk arról, mi várható a nem is olyan távoli jövőben. A digitális technikának köszönhetően az információ elanyagtalanodásának következményeként azok tárolásának helye nem fog megegyezni a felhasználáséval, ahogyan már ma sem tudjuk az interneten elérhető elektronikus tartalmak fizikai helyét meghatározni, nem mintha erre oly nagy igény mutatkozna. De nem ez, hanem ennek a fordítottja, a mindenütt jelenlét, az omniprezencia az egyik legfontosabb következmény, hogy elektronikus protéziseink segítségével bárhonnan és bármikor elérhetők ezek az információk. A föntebb vázolt gondolatoknak kétféle következménye lehet. Az egyik a könyv médiumának átalakulását jelenti, mely információforrásból reprezentációvá alakulhat át, azaz egyszerűen művészetté válik, majd teljesen elenyészik. A második pedig a könyvtár intézményét érinti, mely térszükséglet híján mint épület válhat fölöslegessé. Szegény építészek!

De forgassuk vissza az időkapcsolót a jelenbe, ahol a múltból a jövő irányába távolodva a szétesés első jeleit mutató Gutenberg-galaxis peremén e térínségnek még csak kezdeti jeleit tapasztaljuk. Az építészek számára az nyújthat vigaszt, ami jelen intézmény programjából is kétséget kizáróan kiolvasható, hogy a könyvtár egy olyan találkozóhellyé alakul át, mely képes a személyes interakció lehetőségét felmutatni a magányos chatszobák és a tele-jelenlét mediatizált világával szemben. Az egyetem az Új-Tudástér programjával kapcsolatban is hasonló eredményeket vár, nevezetesen, hogy az egyetemi tudományos képzés, valamint szakképzés- és oktatásfejlesztési funkciók koncentrálása következtében a köztük létrejövő interakció és kommunikáció növekedjék, ennek folytán pedig erőteljesebb szinergiahatások jöjjenek létre. Figyelemreméltó, hogy a telekommunikáció korában egy a volt Közlekedési és Távközlési Műszaki Főiskola (2001-től Széchenyi István Egyetem) szervezeti egységei hatékonyságának növekedését a tér szervezésétől várja. Ez adhat némi okot a bizakodásra az építészet huszonegyedik századi feladataival kapcsoltban.

Klobusovszki Péter

Irodalom:

Simon Mariann: Kalandozások kora; Magyar építészek a ´60-as évek Angliájában

Horváth Tamás: A győri Széchenyi István Egyetem főépületének homlokzat-felújítása