Nézőpontok/Kritika

Tiszta terek — épületbejáráson a Divatcsarnokban

2009.05.26. 22:32

Mintha vízfüggönyön keresztül néznénk le a kőburkolatú, tágas átriumba, a teret körülzáró üvegfalak egyedi tervezésű mintái összefolynak a szemünk előtt. Az új irodaterek még üresek és hófehérek, elegáns vonalvezetésű, vasbeton pillérek és gerendák során siklik végig a tekintett. Két korszak csúcstechnológiája találkozik – az épület tetején burjánzó buborék és a terasz "üvegkútja" békében megfér a múlt tisztára súrolt emlékeivel. Az Andrássy úti Párisi Nagyáruházban jártunk Tiba János vezető tervező meghívására.

Az Andrássy út felől már hívogatja a járókelőt a helyreállított homlokzat. A kőburkolat makulátlanul tiszta, a szobrok és domborművek körvonalai élesek, a bejárat fölé visszakerült a felirat: Párisi Nagy Áruház. A rekonstruált földszinti portálokat fémes hatást keltő, tompa fényű kerámialapok borítják. A burkolat az egykori Zsolnay kerámiaborítást idézi, de az aranyszínű dizájnlámpák és az üvegezett főbejárat szabálytalanul dülöngélő pálcái már jelzik, nem egyszerű felújításon esett a hányatott sorsú szecessziós nagyáruház.

Tiba János és csapata nem törekedtek az elpusztult részek rekonstrukciójára, abból indultak ki, hogy ami megmaradt, azt gondosan megóvják és helyreállítják, de ami a számtalan átépítés során eltűnt, azt egyedi tervezésű, modern kiegészítésekkel pótolják. A ház bonyolult építéstörténete miatt az eredmény izgalmas kollázs, egymásra rétegződő, gyakran teljesen eltérő stílusú részletekkel. Az épületben alapvetően három stíluskorszak találkozik: az 1885-ben épült Terézvárosi Kaszinó historizmusa (a Paulay Ede utcai szárny a Lotz teremmel, tervező Petschacher Gusztáv), az 1910-ben a korábbi épület megtartott részét magába olvasztó Párisi Nagyáruház saját korában formabontóan merész, vasbeton szerkezetű szecessziója (Andrássy úti szárny, tervező Sziklai Zsigmond) és a 21. század elejének kortárs dizájnja (buborék, üvegfalak és -tetők). Az egyetlen összekapcsoló elem a minőség: mindhárom a maga nemében a legszínvonalasabbat nyújtja. Ezért ítéltetett eltűnésre minden, ami az épületben 1911-es megnyitás és a mostani rekonstrukció között történt, különösen a szocializmus korának szükségépítészete. A gyerekkorunkból ismert hétköznapi, zsúfolt és barátságos Divatcsarnok helyett tágas, elegáns, napfényes belvárosi irodaház jött létre.

A kereskedelmi funkciót csak az első emeletre költöző Alexandra Könyvesház őrzi meg, amely az eredeti pompájában helyreállított Lotz termet is üzemelteti majd irodalmi kávézóként. A lenyűgöző térhatású központi átrium a felújítás során kőburkolatot kapott, a pilléreken fém élvédők futnak végig, tovább erősítve az uralkodó vertikalitást. A földszintről az első emeltre vezető első kettős lépcsőkar valamelyik korábbi átépítésnek esett áldozatul, ide került most a sokat vitatott mozgólépcső, a helyreállítás nagy kompromisszuma. Való igaz, nem szép látvány, zavarja a földszinti tér átláthatóságát, metróaluljáró-szerű hangulatot csempész a környezetbe.

Az átriumot az eredeti tető magasságában, többszörösen megtört üvegtető zárja le, így a belmagasság nem változott. A második emeleten kezdődő irodai szinteket üvegfalak rekesztik le, a falakat a lépcsőkarok üvegkorlátjához hasonlóan bonyolult, egyedi tervezésű geometrikus minták borítják. Állítólag egyszer sem ismétlődik meg kétszer ugyanaz a kiosztás… Az irodaterek felől az üvegfalak összemosódó mintái mintha vízfüggönyt alkotnának. A régi lépcsők sajnos elveszítették közlekedési funkciójukat, az üvegfalak miatt nincs átjárás a szintek között. Ez az irodaházi funkcióval együtt járó biztonsági paranoia következménye. Kár, hogy a beruházó még egy-egy üvegajtót sem engedélyezett.

Az irodai szintek egylégterű, teljesen kitisztított, hófehérre festett terek. Mindent az eredeti vasbeton szerkezetek látványa ural, helyenként már-már loft hangulatot teremtve. Szintről szintre haladva a hatalmas ablakokból egyre izgalmasabb kilátás nyílik az Andrássy útra. Az épület két régi-új térrel gazdagodott a felújítás során. Az egyik a Lotz terem fölötti egykori, korábban raktárnak használt büfécsarnok, melynek magas, vasbeton teknőboltozatát ugyanolyan kazettába foglalt, visszafogottan elegáns arany négyzetek díszítik, mint az átrium lépcsőkarjainak alsó felületét. A terem egyik rövidebb oldalán félköríves nyílás mögött zenekari karzat helyezkedik el.

A másik visszakapott tér a Paulay Ede utcára néző földszinti üzlethelyiség, amely még az egykori Terézvárosi Kaszinóból maradt itt. Az osztófalak eltávolítása után nagyvonalú, tágas terem bontakozott ki négyzetes pillérekre támaszkodó, keresztboltozatos lefedéssel. Az üzleti koncepció nem engedte meg a tér egybenyitását a központi átriummal: az épület többi részétől függetlenül akarják bérbe adni, bejárata a Paulay Ede utcai portálon lesz. Ez ismét apró üröm az örömben: a Hegedű utca folytatásában megnyíló passzázzsal az egész környék átjárhatóbbá vált volna.

A neoreneszánsz hátsó homlokzat ment keresztül talán a legnagyobb változáson. A Lotz terem nagy, félköríves ablakai és a hófehér stukkók fölött most sötét lamellák mögé rejtőzik a szecessziós bővítés sima attikafala, ami fölött a látképet - a Hegedű utca felől feltekintve - a legmerészebb új rátét, a beruházó ORCO által először felkért, de később a munkából kiszállt francia tervezőtől, Manuelle Gautrand-tól megörökölt, Tibáék által átformált üvegbuborék uralja. A buborék belsejében állva a szabálytalan, geometrikus rácsszerkezet különös keretbe foglalja a feltáruló panorámát. Alattunk a terézvárosi háztetők rengetege, szemmagasságban a Teréz-templom, valamivel távolabb a New York-palota tűhegyes tornya látszik. A buborék tetején besűrűsödő, oldalán „leszivárgó" szürke, geometrikus minta kissé zavarja a szemet, jól esik kilépni a buborék előtti keskeny teraszra.

És még innen is van feljebb. Rövid lépcső vezet a vakító napfényben fürdő, absztrakt, rozsdás gépszobrokkal tarkított tetőteraszra, ahol természetesen nem lett korcsolyapálya, de ahova talán valamilyen formában mégis felengedik a városlakókat. A terasz közepén üvegkút tátong, a sokszorosan megtört tetőn át lenézhetünk az öt emelet mélységben tátongó átriumba. Mintha egy emberalkotta vízesés torkába tekintenénk le, alattunk a megfiatalodott, csillogó áruház, körülöttünk, ameddig a szem ellát, az örökifjú Budapest.

Zsuppán András